Ügyü-bügyü, kicsi, pici, nyunyu, bunyi világunkban gyakorlatilag alig van ember, akinek ne lennének saját, és a körülötte élő szeretteinek adott, egymásra ragasztott, örökölt becenevei, kedves kis hangutánzói, személyes és intim megnevezései. Sok ezek közül olyan idiótának, gyermetegnek tűnik, hogy mások előtt nem is mondjuk. Meg vannak a tényleg kétszemélyes, intim kis nevek, meg a szülő-gyerek cukiskodások. Egy egy-két hónapos, három-négy kilós gyereket ugyanis ritkán szólítanak Krisztiánnak vagy Valériának. Plusz, aki épp mondja ezeket, azt általában éppen szétveti a boldogság, hogy egy icipici kis ember van a kezében. De becézni mindenkit becézünk, akit nagyon szeretünk. Még a fiúk egymásra ragasztott nevei (igen, a Ragyás, a Tökös, és a Majom is) pont ugyanerről szólnak.

Jól is van ez így, sőt nagyon is jól van, mert az érzelmeinket amúgy is egyre kevesebb módon és csatornán keresztül osztjuk meg.

Vannak ugyan hullámok, korszakok, mozgalmak és szakemberek is, amelyek, illetve akik mind arra buzdítanak, hogy az érzelmeinket éljük meg, és mutassuk ki, a modern civilizáció egyre nagyobb része él úgy, hogy elzárkózik másoktól minden értelemben, és ezért alapvetően hibáztatni sem lehet. 

Nos, nekem sosem volt túl sok gondom azzal, hogy az érzelmeimet kifejezésre juttassam, és 44 év tapasztalatával azt kell mondanom, nem jellemző az életemre, hogy súlyos károkat szenvedett volna emiatt. (Épp ellenkezőleg, de az egy másik történet.) Így aztán abban sem ismerek normális korlátokat, amikor a szeretteimet becézem. Tudom, hogy rengetegen adnak tiszta tébolyult neveket, nekem valamiért mégis régóta van az a sanda gyanúm, hogy ezen a téren sem vagyok egészen normális.

Hogy értsük az alaphelyzetet, hogy néznek ki az én kis becézgetési és becenévragasztási szokásaim, megpróbálom leírni az összes becenevet, amit Blankának, a nagyobbik gyermekemnek adtam. Csak olyan neveket írok, amiket hónapokon-éveken át használtam, vagy a mai napig használok. Az eseti kis hülyeségeknek nem marad már hely, mert tizennyolc-húsz tulajdonnévről beszélünk, és további tíz keresztnév és egyéb van a listán. 

Legtöbbet Babu, Buba, Buci, Dudi, Tücsök és Bambi volt. Pontosabban van, hiszen ez az egész megy ám a mai napig, pedig már tizenöt és fél éves és 180 centi. (Nem, azt mondja egyelőre, hogy nem ciki. De azért a haverjai előtt már figyelek rá, mit beszélek.) És a neveknek nagyjából itt ér véget a normális része.

Ugyanis a göndör, majdnem fehér hajú kislány már kétévesen simán odafordult, játszótéren visszaszaladt, boltban mosolyogva jött oda a Zolira, Tibire, Zsoltira, Mihályra. Voltak pillantások közösségi tereken, igen.

Mert nemcsak a Tibire hallgatott, hanem arra is, hogy Tiborné. Meg hogy Dombovári Tiborné, meg Maklári Zoltánné. Egyre kevesebb volt a „nahát, mi is pont így hívjuk” élmény a játszóházban. Érthetetlen módon.

Plusz egy időben általam is ismeretlen okból szinkronszínészek (sőt, volt egy szinkronrendező is!)  nevein is szólítottam a gyereket, és volt, amelyiken annyit nevettünk, hogy ráragadt. Így lett – a teljesség igénye nélkül – különböző időszakokra a gyerekemből Gesztesi Károly és Csifó Dorina, Csűrös Karola, Sostarics Ágnes és Dezsőffy Rajz Katalin, Kautzky Armand és Zsurzs Kati. 

Tudom. Van probléma. Nem tudom, honnan jött ez, és nem is érdekel. Mi remekül szórakozunk a gyerekkel, és már a most kétéves kislányom is tudja azt kiabálni, hogy Miháááály. A nagyobbik meg sose mondta, hogy ciki lenne, bár emlékeim szerint az osztályban azért nem szólítottam Armandnak. De a Zolira nem esküdnék meg.

A gügyögés meg a becézés szerintem sok esetben gúny tárgya, ki is szokták röhögni sokszor, sőt nem ritkán ciki vagy akár szégyellni való dolog sok ember számára. Én a magam részéről csak biztatni tudok mindenkit. Leszarom, hogy mennyire ciki, kellemetlen, férfiatlan, bárgyú, unalmas vagy nevetséges. Ha az, akkor én együtt tudok élni vele. Annak fényében, amennyi örömöt, vidámságot, de leginkább szeretetet váltott ki ez eddig az életemben, és a gyerekek életében, nem is lehet mérlegelés tárgya a dolog. Főleg, hogy ilyen vagyok. És a másik, ami miatt jó 44 évesnek lenni, az többek között az, hogy az ember már ki mer jelenteni olyasmit, hogy nekem tökéletesen megfelel így, ezért aztán eszembe sem jut változtatni a dolgon. 

Mert érezni jó dolog. Apró dolgoknak örülni azokkal, akik a legfontosabbak a világon, nos, az meg már inkább életcél, annyira fontos.

És nem baj, ha sablonos, apró örömök keltette harmóniában létezni már percekre is fantasztikus. De ha egy tartós harmónia része tud lenni egy ilyen gesztus, akkor meg a legjobb. És ha annyira természetes a gügyögés meg egymás becézése, hogy ez egy felesleges és értelmetlen cikk, ami csak nyitott kapukat dönget, az volna a legszebb híre a napnak. Én kívánom, hogy így legyen. De amíg ez még sincs egészen így, addig én boldogan csinálok reklámot annak, hogy mindenki hívjon mindenkit Tücsöknek, Bogárnak, Nyunyunak, Banyának, vagy aminek épp jólesik, és felejtse el azt a hülyeséget, hogy majd mások mit szólnak hozzá. Az ugyanis továbbra is tökéletesen mindegy az életben.

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images