–

Mostanában nagyon sok mindenen aggódom

Kezdjük azzal, hogy a párkapcsolatom és barátságaim éppen nehéz időszakon mennek keresztül, hiszen fél év kényszerpihenő után mindenki visszautazott a maga választott hazájába, én meg itt maradtam Pesten, nagyjából tíz percnyi buszozásra a háztól, ahol megszülettem. Nagyon magaménak érzem ezt a várost, és sokáig hatalmas biztonságérzetet adott nekem a gondolat, hogy itt élek, a saját földemen, körülvéve azzal a kultúrával, amiben az otthonossága ellenére is mindig találok valami újat. Aztán szépen lassan elkezdtek eltűnni belőle az ismerős arcok, és a kedvenc helyeimből parkolók meg irodaházak lettek, ezzel párhuzamosan pedig eluralkodott rajtam a kiszolgáltatottság érzése.

Augusztus óta sokat veszítettem a magabiztosságomból, és bár tudom, hogy ez az állapot csupán ideiglenes, mégis szerettem volna újra magamhoz ragadni az irányítást, visszahúzni a talajt a lábaim alá.

Amikor megtudtam, hogy létezik „nézz szembe a félelmeiddel!” nap, azonnal rá kellett vetnem magam

Neki is álltam listába rendezni a félelmeimet és kitalálni, hogy mit kezdhetnék velük, hogyan tudnám szimbolikusan „legyőzni” őket, – ráadásul egyetlen hétvége alatt.

Szerencsére rájöttem, hogy az újságírás remek ürügyet nyújt arra, hogy változatos hülyeségekre vegyek rá embereket, így megkértem néhány barátomat, velem együtt ők is számoljanak le egy félelmükkel, persze szigorúan szakmai célból. Azt tapasztaltam a listázós, több történetet magukba foglaló cikkeim írása közben, hogy a terjedelem szabta keretek nagyjából három-négy különböző nézőpontot engednek meg, így most is három barátom segítségét kértem az íráshoz. Mindegyikük választott egy kisebb fóbiát, félelmet, amivel hajlandó szembenézni a kedvemért, én pedig kitaláltam, ezt milyen formában tehetnénk meg a legkönnyebben (és lehetőleg szórakoztatóan). 

A terv a következő volt: reggel elmegyünk a piacra, hogy teszteljük az egyik barátom gerontofóbiáját, (ami az öregedéstől, öreg emberektől való félelmet jelenti), majd elmegyünk az állatkerti akváriumba, és összeismertetünk engem a lakóival, akiktől végtelenül irtózom.

Ezután szintén az Állatkertben terveztük megcsodálni a pókokat, amiket egy másik barátom tart rémisztőnek, végül pedig ellátogattunk volna a Zöld Menedék Állatmenhelyre, ahol megsétáltattuk volna az utolsó segítőm négylábú rémálmait, ami sajnos csak a második legnagyobb parája, de úgy voltam vele, hogy kutyát egyszerűbb szerezni, mint gyilkos bohócot.

Persze – ahogy a nagyszabású terveim általában –, ez is csak félig-meddig jött össze

Ám ezúttal kiengesztelt az univerzum, és a kimaradt programokért cserébe sokkal jobbakat találtunk. De hogyan is mentek félre az eredeti terveink? Először is ott rontottuk el a dolgot, hogy péntek este annak ellenére is elmentünk bulizni, hogy másnap délelőttre időzítettük a Lehel piacos programunkat (ami nekem – gyakorlott reggeli piacozóként – nem is okozott volna problémát) és persze mindenki azzal próbálta kompenzálni a Covid-korlátozások miatti 11 órás zárást, hogy már előtte berúgott. Így természetesen nem sikerült felvernem a barátaimat időben, és mire mindenkit összetereltem, már jócskán a délutánban jártunk. Sebaj, akkor irány az Állatkert és a menhely, a piaccal – ha már így alakult – másnap reggel akartunk újra próbálkozni.

„Amúgy nagyon kedvelem a kebleimet” – Gondolatok és vágyak a nemzetközi melltartó nélküli nap alkalmából

WMN Life – 2020. október 13. – GyD

Ahogyan azonban elindultunk, rájöttünk, hogy az Állatkert sokkal korábban zár, mint hittük, és ha nem akarunk végigrohanni mindenen, más megoldást kell keresnünk. Szerencsére egy barátom öccse feldobta, hogy a ZooCafe nyitva van, így arra vettük az irányt. Nyilván ott meg kiderült, hogy a kávézó dugig tele van egy gyerekzsúr miatt, és nem tudunk leülni, de ez sem állíthatott meg minket, és egy nagyon kedves ott dolgozó segítségével mégis lehúzhattuk a tarantulát a listáról. Bár nem foghattuk meg, a barátomnak már a testközelség is bőven elég volt ahhoz, hogy sikeresnek nyilvánítsuk az akciót. A halaknak sajnos a közelébe sem kerültünk, így én megúsztam a konfrontációt a félelmeimmel… illetve csak ezt hittem, amíg el nem sétáltunk a Váci utcán egy üzlet előtt, aminek kirakatában hatalmas betűkkel hirdették a legborzalmasabb dolgot, amit csak el tudok képzelni: a halpedikűrt.

Már az elején azzal viccelődtem, hogy az lenne csak az igazi rémálom, ha percekig hagynom kéne, hogy kis halak rágcsáljanak engem, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a szolgáltatás itthon is elérhető, gyanúsan olcsó, ráadásul bejelentkezés nélkül is igénybe lehet venni.

De ott volt ez az üzlet, úgyhogy a többiek röhögve betereltek az ajtón, és kezdetét vette a tortúra. Mindössze tíz percet kellett a lábamnak a tartályban töltenie, de legalább egy évnek éreztem, és az sem segített rajta, hogy a barátaim szemmel láthatóan remekül szórakoztak a szenvedésemen. Végig rettegtem, hogy véletlenül akkorát ugrok, hogy eltaposom a halakat, de ezt sikerült megúsznom, és mindannyian sértetlenül zártuk a kezelést, legalábbis fizikailag. A végére már egészen megnyugodtam, hozzászoktam az érzéshez, és bevallom, még kicsit kedvesnek is találtam, ahogyan a halak csapatban úszkálnak a lábaim alatt. Amikor lejárt az idő, megköszöntük a tulajnak a segítséget, majd továbbsétáltunk a környéken, és próbáltuk kitalálni, mi legyen a következő lépés.

Ekkor futottunk bele a nap második csodájába

A Nightmare in Budapest nevű horrorház egy „Bohócfóbia” névre hallgató programjának hirdetésébe, ami így kiváltotta a világ végén lévő kutyamenhelyet (ahova ennek ellenére is nagyon ajánlom, hogy látogassatok el, nincs is jobb program a közös kutyázásnál). Azonnal lefoglaltam egy időpontot, és másnap délután már a hely előtt ácsorogtunk, ki jobban, ki kevésbé idegesen.

Miután aláíratták velünk a „végrendeletünket”, bemehettünk a hatalmas pincében berendezett szobalabirintusba, ahol egy lufikat pukkantgató bohóc fogadott minket, és amint kiszúrta, ki a legfélősebb a csapatban, azonnal ráuszította a társait.

Szobáról szobára futottunk a késekkel, kereplőkkel és különböző véres tárgyakkal felszerelt bohócok elől, néha kicsit kapkodnunk kellett a levegőt, de szerencsére inkább a szórakoztatásra mentek rá a színészek. Ugyan nagyjából nyugodt körülmények között mehettünk végig a pályán, de azért volt pár pillanat, ahol én is felsikítottam, főleg a hirtelen fény és hanghatások ijesztettek meg. Az egyik barátomat a bohócok puszta látványa is leterítette, de még ő sem szállt ki a játékból. Azért a végén megkönnyebbülve másztunk fel a lépcsőn az utcára, ahol utolsó ijesztésként belefutottunk a cigiszünetüket töltő, kisminkelt színészekbe.

A második nap végére, ha nem is abban a formában, amiben elképzeltük, mindünknek sikerült szembenéznie valamelyik félelmével, és talán kicsit bátrabban zártuk a hetet, mint elkezdtük

Szeretném azt mondani, hogy sorsfordító két napunk volt, vagy azt, hogy megszűnt a halparám, de nem pont azt a konklúziót sikerült levonnom belőle, amiről azt gondoltam, jól illene ennek a cikknek a végére. Pedig szeretek tanulságokat levonni minden hülyeségből, amibe belefogok, ha mást nem is, akkor azt, hogy jobban megismertem magam a hatására. Ezúttal viszont nem éreztem nagy különbséget a stresz-szintemben, sem pedig a halakhoz fűződő viszonyomban, de az biztos, hogy a programok megmozgattak bennem valamit.

Ráébredtem, hogy amíg ezeket a rémisztő kalandokat szerveztem, elfelejtettem a saját életem miatt szorongani.

A félelmeim nem múltak el, de olyan jól éreztem magam, amíg a legyőzésükre koncentráltam, hogy már nem is aggódtam miattuk. Az, hogy kicsit ki tudtam vonni magam a mindennapi életem gondjai alól, és ezekre a rémisztő, bizarr dolgokra koncentráltam, jó irányba terelte a gondolataimat, és az önbizalmamon is sokat dobott. Könnyebb volt elhinnem, hogy az a vagány lány, aki bemászik a halak közé és gyilkos bohócokkal üvöltözik egy pincében, végig tud csinálni egy átlagos hétfőt anélkül, hogy halálra nyomasztaná magát közben.

Nem aggódik azon, hogy elfelejtik, ha tíz percig nem szólal meg, vagy ha nem hajtja szét magát másokért, és nem fél a jövő akadályaira gondolni. Hanem össze tudja szedni magát, és képes erősebben felbukkanni a másik oldalon. Már csak azt remélem, hogy ez a lendület ki fog tartani. De ha nem, az se baj. Legfeljebb megint meglátogatjuk a bohócokat.

Nyáry Luca