–

Jómagam évek óta készen állok egy kellemes kis karaktergyilkosságra ellenem – az én esetemben vélhetően egy nyakatekert fél-, negyed vagy egyáltalán nem igazság lesz az, amivel az önjelölt véleményformálók, a hatalmi érdekek vagy egyszerűen csak a nép letaszít majd arról a piedesztálról, amelyre egyébként ők maguk emeltek fel. 

Figyelve az emberi viselkedés sémáit, és a popkultúra történelmét, a dolog elkerülhetetlen – én még szerencsésnek is mondhatom magam, ugyanis nem ragaszkodom a „pozíciómhoz”, mi több, ha valaha rám kerül a sor, csodás lehetőségként élem meg, hogy – bár már régen kiszálltam a siker és figyelemgenerátor mókuskerekéből – ezentúl ennél is messzebbről integethetek a még reflektorfényben sütkérezőknek, és az őket tenyerükön hordozó tömegeknek. 

Egy félremagyarázott, szándékosan kifacsart nyilatkozat vagy egy teljes egészében légből kapott, sosem létezett interjú egy fake news oldalon bőven elegendő ahhoz, hogy a közvélemény gúzsba kösse, majd a vesztőhelyre cipelje a frissen kikiáltott boszorkányt. 

Ezt követi az a rész, amikor boldog-boldogtalan, ismert-ismeretlen úgy érzi, véleményt kell nyilvánítania a témában, de az emberek 99 százaléka nem óvatosságra, tájékozódásra int – ellenkezőleg, leírják, hogy: 

„szégyen és gyalázat, hogy mindezek után ezt az embert még bárki követi/olvassa”, hogy „megérett a világ a pusztulásra, ha ilyen nímandok véleménye még számít” – oda se neki, hogy a több tíz-, százezer közösségimédia-huszár, aki gyalázza és alázza a frissen felkent fő gonoszt, pontosan azt szolgálja, hogy az illető személye még hangsúlyosabb legyen mint társadalmi értékeket meghatározó tényező. 

Engem ugyan nehéz volna olyasmivel betámadni, amiről nem beszélek, amit titkolok, vagy amit próbálok elmismásolni, hiszen a személyem és a munkám leginkább arról szól, hogy – szerintem – a legjobb úgy élni, hogy ne kelljen semmit sem szégyellenünk, amit pedig mások szégyellnivalónak ítélnek, az tök természetes – a vágyaink, a gyarlóságaink, a tévedéseink –, tehát jobb beszélni róla. 

Szívből hiszek benne, hogy a keresztre feszítés kultúrája ellen az egyetlen lehetséges védekezés, ha önként vállaljuk mindazt, amiről tudjuk: másokat már máglyán pirítanak érte.

Egy szexbotrány csak annak tud ártani, aki olyan imázst épít fel, amelybe csak egy álságosan áhítatos és éteri románc fér bele;

  • bűnözőnek csak azt kiálthatják ki, aki nem meri világgá kürtölni, hogy olyan rendszerben élünk, amelyben bizonyos szabályokat tényszerűen lehetetlen nem megszegni;
  • és csak arról terjedhet el, hogy most aztán kimutatta foga fehérét, aki lázasan igyekezett meggyőzni a környezetét arról, hogy ő mindig, minden helyzetben úr vagy úrihölgy, esetleg lótuszvirágon lebegő Buddha. 

A cél tehát nem az kell hogy legyen, hogy ha nem akarunk karaktergyilkosság áldozatává válni, minden döntésünket aszerint hozzuk meg: „vajon a nép hogyan értékelné ezt”, hanem – már megint, és mindig – az, hogy kiugrasztjuk a gyáva nyulat a bokorból, és beszélünk róla: 

sormintaszerűen rángatjuk le a korábban rajongott hőseinket a porba, hogy aztán jól megtapossuk őket, és kegyetlen, gusztustalan módon másokat is arra biztassunk, jöjjenek csak kacagva okádni a kinyírt karakter arcába. 

Persze ha belegondolunk, hogy hajszálpontosan ugyanezt tesszük a közvetlen környezetünkkel, semmi meglepő nincs ebben. Elég körbekérdezni az ismerősök között: „jellemezd három tulajdonsággal az exedet”, és közülük nyolc kizárólag negatív vonásokat említ majd – az ember, akinek a szavait pár hónapja még remegve szürcsölték, mostanra disznó, érzelmi terrorista, sérült lélek lesz. Vélhetően persze az a bizonyos disznó ex ugyanígy beszél a megkérdezettekről – mert mindannyiunknak baromi nehéz azt mondani: „irreális elvárásaink voltak egymással szemben”, „mindketten önmagunkhoz mértük a másikat ahelyett, hogy egyéni entitásként értékeltük volna egymást”, vagy „rengeteget tanultunk egymástól, és már nem rajongunk egymásért, nem mennénk tűzbe egymásért, de a legjobbakat kívánom neki”. 

Kutyák: 33 ezer éve a legbiztosabb pont az életünkben

WMN Life – 2020. október 5. – BS

Hasonló a helyzet a rajongott, mélyen tisztelt szakmabeliekkel és ismert emberekkel is: „Úgy felnéztem rá, amíg meg nem tudtam, hogy…”

Mennyi csalódástól és fájdalomtól kímélhetnénk meg az emberiséget, ha most borítékolná magának mindenki, hogy senki a világon nem száz százalékban az az ember, akinek elképzeljük, ez pedig különösen igaz azokra, akiket tökéletesnek, feddhetetlennek hiszünk. 

Nem tartom becsületbajnok akciónak egyszerűen semmissé tenni egy dolgozó, cselekvő ember minden korábbi érdemét azért, mert elkövetett egy hibát. Nem tartom társadalmi értékeket cizelláló aktivizmusnak, ha egyetlen személy elleni gyűlöletet generálunk ahelyett, hogy magáról az ügyről kezdeményeznénk kommunikációt. 

„Kiderült, hogy a híres ifjúsági regény szerzője transzfób, bojkottáljuk a könyveit!” helyett: „Hogyan találhatja meg a helyét az új, LMBTQA befogadást és elfogadást evidenciaként kezelő társadalomban, akinek még kérdései és kételyei vannak a témákat illetően, és hogyan érzékenyíthetnénk mindkét oldalt, hogy a szakadék ne mélyüljön köztük?”

„Az aljas, ostoba, szemérmetlen bulvárújság-szerkesztők áldozata lett ő, akit most hirtelenjében mind nővérünkként, anyánkként, gyermekünkként szeretünk (bár igazából sokat nem tudtunk róla korábban)” helyett: „Ha már savazunk valakit, olvassuk már el, mit írt, mielőtt kikiáltjuk kegyetlenségnek”, és „A bulvártól ne várjuk el, hogy az Élet és Irodalom kifinomultságának szintjén mozogjon, hiszen ha így teszünk, csak csalódni fogunk”. 

„Hiába esedez a nép bocsánatáért, már eljátszotta az összes kártyáját, és egyébként is csak azért kér elnézést, hogy mentse magát” helyett: „Mindannyian tévedtünk, mindannyian tettünk olyasmit, amire nem vagyunk büszkék, mindannyiunknak járt és jár egy új esély – nem patyolattisztára mosva a foltot, mintha meg sem történt volna, hanem egyszerűen elfogadva és megértve, hogy egyikünk sem szeplőtelen.”

Javaslom, kérem, és szívvel-lélekkel támogatom, hogy amikor legközelebb bárki a „cancel-culture” klasszikus fegyvereivel találkozik online, merjen vagy csendben maradni (és ezzel nem növelni tovább egyes hangulatkeltő oldalak kattintásszámát), vagy ha azután kiált a lelke, hogy állást foglaljon, akkor mindenekelőtt olvassa el a teljes történetet, megismerve annak minden aspektusát. 

Ha pedig elkezdünk kommentet, posztot, blogbejegyzést pötyögni, ne álljunk be a klikk- és lájkvadászok sorába – merjünk kevesebb szívecskét kapni a megjegyzésünkre, de támogassuk inkább a betegeskedő média és az erkölcsi mélyrepülést mutató fogyasztói társadalom épülését és gyógyulását. Lehet, hogy kevésbé tűnik menőnek és figyelemfelketőnek, mint élve ledarálni emberi lényeket, hogy ezáltal is önigazolást nyerhessünk: „velünk bezzeg minden rendben van”, de hosszú távon sokkal jobban esik majd. 

Nekünk, mint egyéneknek, és nekünk, mint társadalomnak. 

Steiner Kristóf

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van