„Ma el kell bocsájtanom az utolsó munkatársunkat is”

Ezt mondta a fiam osztálytársának anyja, akinek 2020 márciusáig jól menő, aktív turisztikai vállalkozása volt. Huszonöt embernek tudtak munkát adni. Bár január végén ő még időben eszmélt, és azonnal hitelt vett fel (állami segítséget még mindig nem kapott ez az ágazat, pedig nemrégiben volt egy demonstrációjuk), mostanra minden pénzt felélt a cég a „nulla bevétel/szokásos kiadások” miatt.

Ráadásul mindvégig harcoltak a kollégák megtartásáért is. Nem rajtuk múlt, hogy nem sikerült – a szóban forgó ismerősöm egyébként piszok erős nő, összeszedett, kitartó, felkészült.

Az a típus, akivel szemben a sorsnak igencsak fel kell kötnie a gatyáját, mert csupán a legvégén tudja majd két vállra fektetni. Szeretném megkérdezni tőle, miben hisz, és hogyan fog a családja talpon maradni. De nem merem. Félek a valóságtól.

Napi egy ezresből, öten

Mindenkinek megvan a maga összeomlása. Nálam a 2008-as gazdasági válság után kezdődött. Amint nyolc hónapos lett a harmadik gyerekem, az apja elvesztette a munkáját. Én gyesen, huszonpárezer forinttal, plusz családi pótlék. (A gyerek ma már kilencéves, az ő életében egyik támogatás sem emelkedett.) Albérletet kellett fizetni, rezsit, a három gyereket etetni, iskoláztatni. Pár hónap múlva, amikor kiderült, hogy a párom a válsággal érintett szakmájában egyhamar nem fog elhelyezkedni, de előbb-utóbb másban sem, az alkalmi munkái meg kiszámíthatatlanok és esetiek – szóval visszakönyörögtem magamat a munkahelyemre. Bár a főnököm széttárta a kezét, hiszen a lejelentett távollétemben megszervezték már a helyettesítést, nem erre számítottak, de én annyira bőgtem, hogy éhen fogunk halni, hogy végül visszavett hat órában, és zsebből adott minden hónapban ötvenezer forintot. Így a család bevételét lassan sikerült úgy 130-150 ezer forintra feltornázni (akkor volt az albérletünk havi 60 ezer), anyám, amikor csak tudott, meleg étellel, a gyerekeknek ruhával, sütivel, bébiszitterkedéssel segített. 

Tartozásaink is voltak persze. Egyik lyukat tömködtük a másikkal. Mindenféle külön melókat igyekeztünk keresni, de egy idő után már kilométer hosszan lógott ki a lóláb.

A szolgáltatók sorban küldték a felszólításokat, hogy kikapcsolják ezt is meg azt is. Volt, hogy az ajtó előtt könyörögve védtük a villanyórát, ne szedjék le, máskor arra értünk haza januárban, hogy jéghideg a lakás, mert mégis kikapcsolták az áramot, és nyilván leállt az elektromos fűtési rendszer.

A gyerekek felvették a dupla pizsamát, fürdéshez a tűzhely szerencsére gázzal működő rózsáin melegítettem vizet, sapkában mentünk aludni. Kéthetente eljártam a helyi családsegítőbe (a főnököm mindig azt mondta, becsüljük meg, hogy „nagyformátumú véleményformáló értelmiségiek” lehetünk), ahol segítettek egyezkedni a szolgáltatókkal. Kilenc hónapon keresztül, ha boltba mentem, csak egy ezresből vehettem élelmiszert, ötünknek.

Még bennem van az érzés, milyen végletesen el voltam keseredve akkoriban, de ma, visszatekintve, már azt mondanám: ez a kilenc hónap volt életem egyik leghasznosabb tanulóideje. Most már tudom, hogy engem sem lehet csak úgy két vállra fektetni.

Cseszd meg, 2020!

Egy másik osztálytársnál is nagyon nagy gondok vannak. Az apa szerelmes lett egy kolléganőjébe, és elhagyta a családot. Öt gyerekük van, a legkisebb még nem jár óvodába. Itt is karakán, erős nő az anya, talán ezért is volt különösen megdöbbentő nézni, ahogy a legtöbbször nyugodt, kisimult arca most mennyire meggyötört. Az ajka folyamatosan remeg a visszafojtott zokogástól. A mi szülői közösségünk nagyon jó – amikor a tanév elején külön befizetésekre volt szükség az iskolában kirándulásra, plusz eszközökre, szinte egyszerre néztünk egymásra mi, többi szülő, és fizettük ki a nehéz helyzetbe került anyatárs gyerekének költségeit. 

Az a család is adott bele, amelynek pár hét múlva az utolsó alkalmazottjától is meg kellett válniuk a vállalkozásukban.

Tagja vagyok egy női történeteket a felszínre hozó online csoportnak, ahol azt látom, igen sokan kerültek idén padlóra. Van köztünk ötvenéves, második tönkrement kapcsolattal, egy huszonhat éves és egy kilencéves gyermek büszke anyukájaként, harminckét év munkaviszony után éppen állás nélkül. Egy év alatt változott meg az élete gyökeresen.

Másik sors: magas pozícióban lévő bántalmazó férj, pár hét alatt az anya ellen hangolt gyerekek. „Százszor összetörtem már, de most úgy látom, állva tudok maradni” – jönnek tőle a biztató, reménykedő sorok.

És megint egy újabb: „Huszonöt év és öt gyerek után, nulláról kezdtem augusztus 3-án. A férjem hárommillió forintot keres havonta, én meg azt se tudom, miből fogunk megélni, mert egy fillért sem ad – sőt, meg is mondta, hogy addig fogja húzni, amíg csak lehet, hogy ne legyen pénzünk ételre, és a gyerekeket elvegyék tőlem. Egész nap varrok, és mindent megteszek, hogy meglegyen mindenük.”

Ezek most nyilván női sorsok és szemszögek. De a gödörnek nincs gendere. A kilátástalanság személyi száma nem eggyel, vagy kettővel kezdődik. Ha férfi lennék, egy férfiaknak létrehozott támogató csoportban nyilván szintén találnék talajvesztett történeteket. 

Hányszor lehet egy élet során újrakezdeni? 

Felállni, koronát igazítani, továbbmenni

Az ismert tézis szerint a nagy bukásainkból néha (sokszor) többet tudunk tanulni, mint a nagy sikereinkből – pont azért, mert előbbieket időben hosszabban, intenzitásban pedig mélyebben éljük meg.

Csatlós Csilla coachnál olvastam egyszer, hogy újrakezdeni annyiszor lehet és kell, ahányszor csak érezzük rá a belső késztetést. De 2020 tavasza óta a legtöbbünknél nem ez a motiváció – a legtöbb sorsot idén a járványhelyzet, az ennek következtében kialakuló és mindinkább elmélyülő egzisztenciális válság befolyásolja negatívan. 

Nem tudtam egyébként, hogy az újrakezdés olyannyira tematizálható, hogy gyakorlatilag lépésekre lebontva, akár meg is tervezhető – pedig így van. A sikeres újrakezdés tíz lépésében ott találjuk a pozitív-negatív listánkat, amelyre az újrakezdés mellett- és ellene szóló érvek szerepelnek.

Azt pedig, hogy ne várjunk jeles alkalmakra, évfordulókra, január elsejékre, a következő születésnapunkra, pont az idei év bizonyítja fényesen: az életünk egy közönséges március 16-án vett hatalmas fordulatot.

Nehézség volt, hogy igazából nem tudtunk felkészülni – aki rendelkezett az év elején tartalékokkal, annál esetleg még nem kellett nagyobb mértékben összehúzni a nadrágszíjat. És mi van az önismerettel, amely nagy segítség lehet az újrakezdésben? Ismerjük a saját titkos, belső erőinket? Mekkora a teherbírásunk? Hogyan reagálunk nehéz helyzetekre?

Tudtad, hogy betegen, legyengülve, fizikailag partvonalon, szomorúan is képes vagy újrakezdeni? Ez a képességünk ugyanis szerencsére nem függ az aktuális érzelmi állapotunktól – ami remek hír.

Te hiszel magadban? Mert a változás elviseléséhez és az újrakezdéshez erre hatalmas szükséged lesz. Kell egy belső ösztönzőerő: a legjobb, ha tudatában vagy, hogy igenis helyes a kitűzött cél.

„Talpon akarok maradni” – van ennél helyénvalóbb cél napjainkban?

Ne engedd visszalopakodni a kételyeket! Az első eufória elmúltával mindig jön az önmarcangolás: „Jó lesz ez nekem? Minek ekkorát váltani, miért nem maradok a seggemen? Atyavilág, hogy fogom én ezt az egészet visszacsinálni?”

Elő a kezdeti lépésként készített pozitív-negatív listával – ilyenkor nagyon kell a megerősítés!

Kell a segítség!

Az öt gyermekével egyedül maradt anyuka egy szülői esten őszintén elénk tárta a helyzetet, és kérte a lelki támogatásunkat. Amellett, hogy rengeteg pozitív megerősítést és ötletet kapott, szülői értekezlethez képest igazán bensőséges volt a hangulat: mindenki megölelte. De hasonló támogató háttér lehet egy jó barát, egy megértő családtag vagy akár egy napló is.

Még két dolog: legyünk türelmesek (az eredmények nem jönnek azonnal), valamint ismerjük fel, hogy nem csak óriásiban lehet újrakezdeni.

Ha holnaptól elhatározottan, „csak azért is” többet mosolygunk, az éppen úgy újrakezdés, mint egy 180 fokos fordulat a karrier terén. Én például nyolc év kihagyás után ismét elkezdtem énekelni egy kórusban. Tényleg segít, hogy olykor kissé hamisan, de hetente egyszer kiénekelhetem magamból a feszültséget.

Kocsis Noémi

Örülnénk, ha megosztanátok velünk, nektek mi segített a nehéz helyzetekben, és hogyan sikerült újrakezdeni a nulláról

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images