–

Szeretem ezt az időszakot, a szeptember elejét. A színeivel, reggeli fényeivel és illataival akár egy meleg búcsúcsók a szerelmedtől. Kiülök az erkélyre, hogy simogasson. Épp az e-mailjeim között tartom a szokásos nagytakarítást, amikor ráakadok egy nagyjából tízéves levélre, amit még a pályám elején kaptam egy női magazin szerkesztőjétől. Azt a cikket véleményezte, amit a kérésére írtam. Most is emlékszem, mennyire izgultam a lehetőség miatt, minden vágyam az volt, hogy női magazinnál dolgozhassam. És most is emlékszem rá, milyen megsemmisítő volt először elolvasni ezt a levelet.

A cikk maga rengeteg gyerekbetegséggel küszködött, nem volt ugyan nagyon rossz, de női magazinba való sem. Ma már tudom, miért nem, ahogy azt is, hogyan lehetett volna alakítani rajta. Akkor viszont hiányzott még hozzá a kellő tapasztalatom, hogy ezt lássam. A szerkesztő úgy jellemezte az írásomat, mint egy csalódást – pontosan ezt a szót használta –, amit már javítani sem érdemes, mert menthetetlen. Végül pedig megjegyezte, sokan nem is gondolnák a női magazinról mint műfajról, hogy nem is olyan egyszerű.

Nem láttam még a sorok mögé, nem tudtam, hogy kritikát építőbben, sokkal több empátiával és segítőkészséggel is meg lehet fogalmazni.

Akkor, huszonkét évesen annyit olvastam ki az egészből, hogy amivel mindig is foglalkozni szerettem volna, ahhoz – úgy tűnik – nincs elég tehetségem.

Hogy menthetetlen vagyok.

Hogy amit csinálok, az csalódás.

Hogy nekem nem jár esély a javításra.

Ez az egyetlen levél évekre meghatározta, ahogyan magamról és a szakmai jövőmről gondolkodtam, és szerencsés vagyok, hogy végül sikerült felülírnom magamban ezeket a mérgező mondatokat. De tudom, hogy ez nem mindenkinél következik be. Az ember a húszas évei elején – jó esetben – már tudja, merre induljon, azt viszont csak épphogy kezdi kapiskálni, kicsoda ő valójában, a kívülről jövő hangok sokszor el tudják bizonytalanítani. A legrosszabb az, hogy ha túl sokszor hallja őket, egy idő után ezek könnyen a saját belső monológjaivá és hitrendszerévé válnak. És ezzel óriási kárt okoznak. Nem elégtételként írtam le ezt a történetet, nem azért, hogy bebizonyítsam, mennyire nem volt igaza, hanem azért, mert senkinek nincs joga ahhoz, hogy azt éreztesse a másikkal, hogy

nem érdemel újabb esélyt.

egy csalódás.

nem elég okos, rátermett.

úgysem sikerül neki.

túlságosan érzékeny.

túl fiatal.

kevés hozzá, hogy változást érjen el.

nem elég szerethető.

nem elég.

Most is haragszom magamra, hogy ezek közül bármelyiket egy pillanatra is elhittem, hogy nem emeltem szót, nem tiltakoztam, nem védtem meg magam.

Hogy nem ismertem fel, ezek a „kritikák” ilyen formában nagyon ritkán szólnak arról, aki kapja őket. Épp ezeknek az embereknek nem lenne szabad soha, egy pillanatra sem elhinnünk, hogy igazuk van. És épp nekik kell hangosan, teli torokból kiabálni, hogy: „Nem! Elég!”

Társas magányban élni – Az elköteleződés-fóbia különböző arcai

WMN Life – 2020. szeptember 7. – RL

A kurzorral kijelölöm a levelet, és azt teszem vele, amit már vagy tíz évvel ezelőtt kellett volna: végleg kitörlöm a postaládámból. És magamból is. Szeretem ezt az időszakot, a szeptember elejét. A színeivel, reggeli fényeivel és illataival akár egy meleg búcsúcsók a szerelmedtől. Hagyom, hadd simogasson.

Filákovity Radojka