Mire jövő tavasszal megszerzem a mesterszakos diplomámat, tizennyolc évet fogok eltölteni intézményesített tanulással. Azért hangsúlyozom az intézményt, mert a munkám során is rengeteget kell és fogok még tanulni, de a különböző oktatási egységekben töltött tanulói pályafutásom e tanév végén befejeződik.

Egy korábbi cikkemben írtam, hogy ha, mondjuk, egy vállalatnál töltök tizennyolc évet, most valószínűleg felső vezető lennék, ezzel szemben szinte nullkilométeresként fogok kilibbenni az egyetem kapuján. Na, jó, azért nem teljesen, hiszen abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már most, az iskola alatt dolgozhatom egy ideje – micsoda meglepetés! – a WMN-nél, de nagyon az elején járok mindennek.

Egy év, vagy inkább tíz hónap, ezt már fél lábon is megcsinálom, „arccal a papír felé”. Mert őszintén, már sokkal jobban izgat a munkám, mint a tanulmányaim, amikről persze tudom, hogy fontosak, ha nem így gondolnám, nem csinálnám, hiszen nem kötelező egyetemre, pláne mesterszakra járni.

Így hát alig várom, hogy ezt az évet is teljesítsem, megkapjam a diplomám, és teljes erőbedobással azzal foglalkozhassak, amire az elmúlt két évben az iskola miatt néha kevesebb időm jutott: a munkámmal.

Ezért nem gondolom, hogy évek múltán vissza fogom sírni a sulit – az ovit annál inkább, egy délutáni alvásért most is a fél karomat adnám gondolkodás nélkül, de ez most más kérdés –, ám kétségtelen, hogy sok jó dolog van benne, ami hiányozni fog. Aztán meg egy csomó olyan, ami meg nagyon nem. Ezeket gyűjtöttem most össze.

Hiányozni fog…

… a nyári szünet: Naná, hogy ez az első! Tulajdonképpen már most hiányzik, mert az idei volt az első olyan nyaram, amikor nem nyári vakáción voltam, hanem kétszer egy hétig szabadságon. Na, nem mintha az ez előtti nyarakat láblógatással töltöttem volna, de zongorázni lehet a különbséget aközött, hogy semmi dolgom, de kéne egy kis zseton erre-arra, ezért úgy döntök, hogy dolgozom, vagy dolgozom, és úgy döntök, hogy szabadnapot veszek ki. Kedves nyári szünet, nagyon jó volt veled, már most hiányzol!

… a diákkedvezmény: BKK- és vonatbérletet, mozi- és fesztiválbelépőket és még egy csomó mindent minimum féláron kapok meg csak azért, mert felmutatom a diákigazolványom. Amint ez jövőre megszűnik, jóval drágább lesz az élet, és attól tartok, kezdhetek gyűjteni a büntetésekre, amiket azért kapok, mert jogosulatlanul vásároltam diákkedvezménnyel, hiszen az „egy diákjegyet szeretnék kérni”, 18 éve rutinná rögzült mondat nem fog pillanatok alatt törlődni a memóriámból.

… a lehetőségek: Hogy csak azért, mert diák vagy, ezer meg egy lehetőséged van különböző programok keretében teljesen ingyen, vagy némi önrésszel utazni és tanulni. És hogyha egy diákcsoport tagjaként érkezel, olyan helyekre is beengednek körülnézni, ahová mezei érdeklődőként tuti, hogy nem.

… maga a diákélet:

Mert ez is egyfajta identitás. Tizenhét éve meghatározó részem, hogy diák vagyok, tanulok.

Az iskolában van tér és idő olyan fontos kérdésekről beszélgetni olyan emberekkel, tanárokkal, professzorokkal, akik tapasztalataik és mély tudásuk által újabb és újabb szemszögekkel ismertetnek meg minket, új ismereteket tanulunk tőlük, de nemcsak a kötelező tananyagról, hanem az egész világról. Ezek a viták és beszélgetések nagyon fognak hiányozni.

Nem fog hiányozni…

… az órarend: Rosszul tűröm a monotonitást, és ugyan a gimnáziumi órarend adott egy szilárd rendszert a mindennapjaimnak, de inkább teherként tekintettem rá, mint jó napirendként. Az egyetemi órarend meg félévente változik, mire megszoknád, jön az új, ami a monotonitás-problémáját ugyan megoldotta, ám mivel gyakran olyan lehetetlenül követték egymást az órák, mintha egy részeg csecsemő rakta volna össze a hetet, így ez is inkább probléma, mint kellemes gyakorlat. A naptáram persze ezentúl is tele lesz, de ennek alakításába már sokkal több beleszólásom lesz, és ez nagyon jó érzés.

… a „töltelék” tárgyak: Azok, amikről tudom, hogy csak feleslegesen pazarlom rájuk az időmet. Igen, van ilyen is, és nem azt mondom, hogy ezek teljesen haszontalanok, másoknak érdekesek lehetnek, de a képességeim és érdeklődési köröm tudatában, tisztában vagyok vele, mi az, amire soha az életben nem lesz szükségem, és ez pont attól veszi el az időt, ami viszont igazán érdekel és fontos számomra.

… a vizsgázás: Meg az ezekkel járó osztályzatok, és persze az ezekből következő tanulmányi átlag. Főleg, hogy a fent említett tárgyakból is teljesítenem kell legalább a minimumot. De ha érdeklődés és affinitás híján csak kettesre teljesítek, az átlagom azt fogja mutatni, mondjuk, hogy közepes az éves munkám.

Ráadásul – tapasztalatból mondom – a vizsga teljesítése után két perccel már el is felejtem az egészet.

Kedvenc példám erre a gyűrűsférgek bélrendszerének működése. Írtam belőle témazárót, fogalmam sincs az egészről, de ha valami csoda folytán egyszer szükségem lenne erre az információra, majd legjobb barátom, a Google felfrissíti az emlékezetem. 

… a Végső Megmérettetések: Felvételi, érettségi, államvizsga. Sorsdöntő helyzetek, amikor egy napon kell megmutatnod mindent, amit tudsz. Aztán vagy jól sikerül, vagy nem, és korántsem csak a felkészültség határozza meg a teljesítményt. Sok olyan kommentet olvastam az érettségik nehézségét taglaló cikkek alatt, hogy „Jaj, hát bármikor elcserélném egy munkanapomat egy érettségi megírására.”. Hát én nagyon nem. Azt a stresszt, ami az ilyen nagy horderejű vizsgákkal jár, nem élném át többször, ha lehet. Persze teljesítenem továbbra is kell majd, és stresszes helyzetek, időszakok is bőven lesznek még az életemben, de azok már – reményeim szerint – nem azon fognak múlni, hogy hány ezer évet töltök a könyvtárban, könyveket és jegyzeteket bújva, hanem azon, hogy valóban azzal foglalkozhassak, ami érdekel.

Dián Dóri

Kiemelt képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)