A nagyszámú elefántállomány miatt nevezte el így az országot Fa Ngum király a XIV. században, de már az I. században megjelentek lao törzsek az Annamittee-hegyek mentén. A hányattatott sorsú országot évszázadokon át zaklatták a szomszédai; hol Sziám, azaz Thaiföld, hol Vietnám vetette ki rá hálóját. A XIX. században Francia Indokína részévé nyilvánították a franciák, a második világháborúban pedig a japánok szállták meg.

Függetlenségét 1954-ben megszerezte ugyan, de a rövid békeidőt követően a kommunisták és a királypártiak közötti véres polgárháború mellett a világpolitika is rátette kezét a sorsára. Az Egyesült Államok mindenáron el akarta kerülni, hogy a régióban még egy ország a kommunisták kezére jusson, így az úgynevezett titkos háború során, 1964-től kilenc év alatt közel kétmillió tonnányi bombát dobott le az országra és az ott áthaladó Ho Shi Minh-ösvényre, amely a dzsungelen keresztül kialakított logisztikai utánpótlást jelentette a viet kongok számára.

A bombák közel egyharmada nem robbant fel, így ezek még ma is állandó veszélyt jelentenek a vidéki lakosságnak, amely a teljes népesség 65 százalékát teszi ki.

Az ország 1975 óta kommunista állam, a több évtizedes elszigeteltségből a ’90-es években kezdett el kilépni. 

Naplemente a rizsföldeken

A thai határon fekvő fővárosa, Vientián első benyomásra csak egy dologban hasonlít Dél-Kelet Ázsia nagyvárosaira: sokszor teljes családokat, kakast, tyúkot szállító motorosok és tuk-tukok hada furikázik az utcákon. A kétszázezres kisvárosban mintha megállt volna az idő. A Mekong partja januárban is élénkzöld, dús növényzetével igazán vadregényes. Trendi éttermek és kereskedelmi egységek helyett a szabad ég alatt az éjszakai piacon kínálják a szuveníreket; Buddha-fejeket minden elképzelhető méretben, műanyag telefontokokat és bio-citromszappant. 

Luang Namtha, buddhista templom

Az alig negyvenezres lélekszámú északi kisváros, Luang Namtha masszázsszalonokkal tűzdelt főutcájából nyílik egy rövid utcányi piac, ahol guggoló asszonyok nejlonzacskókban kimérve kínálják a friss mentával és korianderrel gazdagon megpakolt húslevest, forró üstlapokon sütik a ropogósra pirított banánt, amit aztán kókuszreszelékkel tömnek tele, és a párás levegőt belengi a frissen sütött hús illata. A nagypiacon az ezerszínű zöldségkavalkád, mangó és papayakínálat, karamellizált édességek mellett a januárban is 35 fokos melegben, a kofák előtti asztalon nyers húsdarabok, hal, tojás és minden olyan termék, amelynek tárolása és a standok felett tevékenykedő legyek láttán egy ÁNTSZ-ellenőr azonnal szívszélhűdést kapna.

A város közelében, egy hegyi faluban a Kínából származó lanten nemzetiség kékvászonfestéssel keresi kenyerét, mosni a patakhoz jár. A nők – hagyományaikat követve – az esküvőjük után leborotválják a szemöldöküket, hogy szépségükkel ezután más férfit véletlenül se hódítsanak meg. 

Nemzetiségi falu

Innen a dzsungelen keresztülvágva, hol kisteherautó platójára zsúfolódva, hol gyalog, kajakkal, víz borította rizsföldek mentén, sárgásvörös poros földutakon és hajtűkanyarokkal tarkított hegyi úton lehet eljutni az egykori fővároshoz, az elbűvölő Luang Prabang városába. A hajtűkanyarok olyan sűrűn követik egymást a lélegzetelállítóan szép hegyi utakon, hogy a hét óra alatt megtett 200 kilométeres távolság és a gyorsan váltakozó szintkülönbség miatt ez a szakasz csak „vasgyomrúaknak” ajánlott. 

Luang Prabang, főutca

A dzsungel mélyén cölöpökre épült házak között, a falu közepén guggolnak a közösség vezetői, a párszáz lelkes település szélén pedig egy idős asszony vízibivalyt vezet át a függőhídon. Közel s távol se villany, se internet, sőt, meleg víz sincs. Késő délután apró kosárkában samponnal és szappannal indulnak a helyiek a folyóhoz mosakodni, amelynek hőfoka januárban 18 fok körüli lehet.

Igaz, a legközelebbi város csak 25-30 kilométerre van, de jó három óra oda eljutni.

Az est beköszöntével a házak előtti tűz körül gyűlik össze a család apraja-nagyja a szomszédokkal együtt. A dzsungelben minden bio és újrahasznosított: a rögtönzött asztal banánfalevelekből készül, a rattanszárakat – vékonyra vágva – csirkehússal keverik, és banánlevélben szolgálják fel a ragacsos rizst is. A laosziak fogyasztják a világon a legtöbb ragacsos rizst, amelyről szimbolikusan úgy tartják: ez tartja össze nemzetüket.

Luang Prabang, éjszakai piac

Itt megpihenve Buddha mindig mosolygott – legalábbis így szól a fáma a világörökség részének nyilvánított, és Dél-Kelet Ázsia legérintetlenebb városának is nevezett Luang Prabangról. Az elbűvölő kisvárosban a hagyományos lao építészet és a francia gyarmati időkből megmaradt európai építészeti elemek keverednek. A faépületek mellett jól megférnek a zsalugáteres, kétszintes színes téglaházak, és a kőből készült buddhista templomok.

A főutcán kávézók, croissant-t és sütikülönlegességeket kínáló pékségek, friss gyümölcsből készült shake-eket áruló standok és masszázsszalonok sorakoznak egymás mellett. Késő délutántól ezt az utcát ellepik az streetfood-standok, valamint árusok szőttesekkel, Buddha-szobrokkal, képeslapokkal, és megnyílik az éjszakai piac. Pár utcával feljebb, egy alig húsz férőhelyes színházban angol nyelven laoszi mesélő mondja el nemzetének legfontosabb történeteit, mondáit, amelyeket szépen keretez a pánsípon játszó ősz hajú bácsi játéka.

Luang Prabang, buddhista templom

Dél-Kelet Ázsia leghosszabb folyója, a valamennyi folyó anyja nevet viselő közeli Mekong, itt találkozik a Nam Khan folyóval. A városi partszakasz ugyanolyan érintetlen, mint Vientián városában. A sejtelmes ködbe vesző hegyek és a Mekong felett lebukó nap varázslatos. A hajnalnak is megvan a varázsa; a szerzetesek napfelkeltekor indulnak el, és az út szélén térdelő önkéntesektől és segítőktől kapják meg az aznapi betevőjüket: rizst, gyümölcsöt, kekszet. 

Mekong, naplemente

Szerzetesek

A város közelében medve- és elefántrezervátum is van, ahol természetes közeget biztosítanak az orvvadászoktól megmentett állatoknak. Az erősen mezőgazdaságra épülő országban még ma is sok helyen látni vízibivalyt a rizsföldeken. Luang Prabang közelében egy vízibivaly-farmon bivalytejből mozzarellát, fagylaltot és sajttortát is készítenek. Itt nem lehet „csak úgy” ám fagyit venni: kizárólag tortával együtt árusítják. 

Fagyi csak tortával

Laoszról sok mindent el lehet még mondani. Egy biztos: tökéletesen illik hozzá a szlogenje. Laosz valóban egyszerűen gyönyörű.

Trembácz Éva Zsuzsa

 A képek a szerző tulajdonában vannak

További érdekes írásokat találhatsz szerzőnk Facebook-oldalán