Új szerepben

Soha nem fogom elfelejteni azt a rövid, ám annál hosszabbnak tűnő utat, és a döbbent megérkezést. Fél perc van hátra becsöngetésig, a hónom alatt a könyvekkel szaladok végig a fekete-fehér kockás, hűvös folyosón. Szeptember van, odakint lágyan, buján úszik a vénasszonyok nyarának melege végig a Keleti Károly utca házfalai között. Idebent már csak a ruhákból kilógó meztelen karok barnasága emlékeztet arra, hogy nemrég még az önfeledt vakációját töltötte mindenki. A lépcsőfordulónál kicsit lassítok, nem akarok sem kifulladva megérkezni, sem idő előtt beesni a tanterembe, az olyan ciki. Tudom, zavarnám, feszélyezném őket. Csöngetés előtt egyszerűen nem oda tartozom. Épp felérek a harmadikra, amikor a fülsiketítő hang betereli a zajosan duruzsoló tömeget az osztálytermekbe. Nagy levegőt veszek, majd benyitok a 312-esbe. Az arcomon egy pillanatra csibészes mosoly terül szét, szinte már mozdulnék, hogy odakurjantsam az első sorban ülő lánynak: „Nézd már! Becsöngettek, és még nincs itt a tanár! Mekkora ciki!”

De aztán rájövök: már megint megfeledkeztem magamról. Szomorúan ballagok át az asztal másik oldalára, lecsapom a hónom alól a tankönyvet, és látványosan a naplót is.

„Osztály vigyázz!” – rikkantom, miközben próbálok komolyságot erőltetni magamra. A tanár ugyanis ezúttal én vagyok.

Az utolsó biztos bázis

Eredetileg magyar és angol szakos gimnáziumi tanárként végeztem a bölcsészkaron, a gyakorlótanítás végeztével pedig úgy döntöttem, egy darabig középiskolában fogok tanítani. Hogy aztán mégsem így alakult, annak részben oka volt ez a sehová nem tartozás érzése is. Jó eszű, de nem kifejezetten szorgalmas gyerek voltam világ életemben – legalábbis pedagógusi szemszögből nézve. Ami ugyanis nem kötött le, azzal képtelen voltam elmélyülten foglalkozni. Az iskolába nem is a tudás megszerzése miatt jártam főleg, hanem a társaságért.

Talán nincs is még egy ilyen korszak az ember életében, amikor egy méreteiben azért jelentős, cirka harmincfős közösség egyenlő jogú tagja lehetsz nap mint nap, hasonló problémákkal, ugyanolyan feladatokkal. Más ez azért, mint egy kollegiális viszony, ahol mindig vannak alá-fölé rendeltségek, a munkából adódó súrlódások és feszültségek. A gimnáziumban mindig úgy éreztem magam, mint egy keményre fújt gumimatrac a hullámzó tó tetején, felfekhetek a közegem megtartó erejének vizére, és még ha súlyos terhek nyomnak is (mint minden kamaszt), nem fogok elsüllyedni, mert ők a felszínen tartanak. És én is őket, a csapat részeként.

Sehonnai ember

Éppen ezért ért sokként, amikor szomorúan konstatálnom kellett: pozícióm okán én már nem lehetek ennek a közösségnek így a része, fel kell tennem az álarcot, és el kell játszanom a felnőttet, a tanárt. Mert akkor, huszonhárom évesen ez – legalábbis számomra – valóban csak egy szerep tudott lenni, ami onnan is kiviláglott, hogy a tanáriban sem éreztem otthon magamat. Ott táncikáltam tehát két világ határmezsgyéjén, a felnőtt- és a gyerekkor küszöbén lavírozva, míg az erők az egyik irányba löktek óhatatlanul, én a másik irányba, visszafelé pillantgattam sóvár szemmel.

Azt éreztem már akkor is: minden nehézsége, a felnövés kihívásai, az unalmas tanórák, a nemszeretem kötelezők ellenére mégiscsak az volt az aranyélet, az az osztályközösségi lét.

Négycésnek lenni

Ha a gyerekeimet megkérdeznéd, hogy szeretnek-e iskolába járni, valószínűleg felháborodottan horkantanának egyet, talán még egy „Megbuggyantál, boomer?”-t is elmormolnának az orruk alatt. Hiszen csak a stréberek szeretnek bevallottan suliba járni. Ám én azért láttam rajtuk mindennap, ha nem is kora hajnalban odafelé, de délután, hazaérkezve már igen, hogy ez milyen sokat jelent nekik. Az iskola ugyanis elsősorban most sem a megszerezhető tudástárat átadó intézmény, hanem az a közösség, amire ebben a korban a legnagyobb szükség van. Hiszen csak a kortársak tudnak azonosulni a problémáiddal, csak ők fogják a helyén (azaz lelkesen, és értő módon) kezelni a küldött mémeket, snapeket, poénokat, ők érteni fogják a külsőddel, belsőddel kapcsolatos kételyeket nyolcszázhuszonharmadszorra is. Velük büszkeség összeforrni, összekovácsolódni a „negyedik cé” elnevezésben.

A reményhez

Tudom, egy világjárványban nem az a legborzasztóbb, hogy a gyerekek a négy fal közé kényszerülnek, az én szívem azonban mégis nagyon vérzett, vérzik értük. Hiszen láttam, hogy sorvadoznak otthon, egyedül, egy természetellenes helyzetben. Mert még ha ideálisak is a körülmények, és a tananyagot patent módon át tudja is adni a tanár, az iskola lényege, legalábbis gyerekszempontból, teljesen megszűnt bő negyedévre. Látszólag messze van még a szeptember, nincs az a varázsgömb, amibe belenézve meg lehetne mondani, mit hoz a jövő. Újabb erőteljes hullámot, ami mindenkit ismét a négy fal közé kényszerít? Vagy szigorú óvintézkedésekkel féken tartható a vírus annyira, hogy az életünk ne fogjon még egyszer satuféket? Mi azért a mai nappal optimistán elkezdünk készülődni az iskolára, hátha… 

És az idén először nem a gyerekek nyaraltatásába belefáradt, a szeptember elsejei cél felé loholó anya szólal meg bennem, amikor azt kívánom: hadd mehessen vissza minden gyerek az iskolába! Hanem az a kamasz, aki tudja, micsoda fantasztikus, semmivel sem pótolható ereje van az osztályközösségnek. Ami digitálisan, távolról képtelen hosszú távon működni.

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images