Ragok és jelzők problematikája

Néhányan ragot tévesztenek, szokott poénkodni a terapeutám, és pszichológusnak mennek ahelyett, hogy pszichológushoz járnának.

Régóta gyűjtöm magamban az erőt, hogy megtudakoljam, ezt finom utalásképpen mondja-e – tekintve, hogy én is előbb végeztem a BA-t, mint hogy terápiába mentem volna –,

de úgy érzem, kétszáz óra analízis után még nem tartunk ott, hogy ilyen provokatív kérdéseket tegyek föl. Egyelőre bőven elég, hogy már partedli nélkül eszem, és hogy az Annie Hallból idézek.

Természetesen ez csak vicc, de arra jó, hogy kimondhassam: ha sohasem leszek magam is gyakorló terapeuta, akkor is büszke vagyok arra az önismereti útra, ami mögöttem van, és akkor sem cserélném el egy egy hónapos nyaralásra a Bahamákon (vagy kettőre). Pedig istenemre mondom, a kötelező százötven órás önismeretet, ami ahhoz szükséges, hogy egy leendő pszichoterapeuta vagy szakpszichológus papírt szerezhessen egy akkreditált módszerről, amellyel aztán a megfelelő végzettségek birtokában jogosult lesz embereket kezelni, és amelybe ajánlott minél hamarabb belevágni, igyekeztem sok pszichológushallgatóhoz hasonlóan a lehető leggyorsabban és legolcsóbban megúszni.

Hogy hogyan jutottam el innen négy év fekvő analízisig?

Hát úgy, hogy jelentkezett a „szenvedésnyomás” – ez az az érzés, ami a legtöbb embert eljuttatja a terápiába. Annak megélése, hogy jelenleg annyira rosszul érzem magam, hogy szükségem van a professzionális segítségre. Nyilván ennek is vannak fokozatai, ebbe most nem mennék bele, én működőképes maradtam, nincsen semmilyen mentális betegségem, de az egyértelművé vált, hogy egy mély, egyéni önismeretre van szükségem, méghozzá a lehető leghamarabb.

Az azóta eltelt évek során több hasznos felismeréssel lettem gazdagabb a terápia hatására. Ezek közül elmesélem most a legfontosabbakat. Előbb azonban hadd tanácsoljak valamit leendő pszichológusoknak, ami számomra is jelentős tapasztalat volt: ne a saját élményen spóroljanak, mert amit a saját önismeretük alatt megtanulhatnak a terápiás folyamatokról, azt nagyon nehéz – ha nem lehetetlen – száraz tankönyvekből pótolni.

Felelősséggel tartozom a fejlődésemért

Amikor az ember elmegy terápiába, azt általában azért teszi, mert változást akar.

Ha az életében minden jó lenne úgy, ahogy van, akkor nem lenne szükség segítségre. Ez eddig világos volt számomra is (mégiscsak államvizsgáztam). Azon viszont már meglepődtem, hogy a vágyott változás kulcsa én magam vagyok, és a sikerért meg kell dolgoznom.

Már maga az elköteleződés egy fontos döntés volt – nagyon sok mindent végig kellett hozzá gondolnom, komoly áldozatokat is hoztam. Aztán nagyon hamar felismertem azt is, hogy a terápia nem egy „lélekjavító szolgáltatás”, hanem a kliens és a terapeuta közös munkája, amelynek pozitív kimeneteléért a kliens is felelősséggel tartozik. Nem véletlenül fogalmazzák meg a kezdetekor a terápiás szerződést, nem véletlenül vannak mindkét fél által tiszteletben tartandó szabályai.

Véleményem szerint ez az egyéni felelősség és a kemény munka az, ami a leghangsúlyosabban megkülönbözteti az ezoterikus vagy a pszichológia tudományos kereteibe már nem beilleszthető módszereket a tudományosan megalapozott terápiáktól. Előbbiek esetében ugyanis gyakran az történik, hogy a befizetett pénz fejében a kezelést végző mentesíti a hozzá fordulót a munkától, a saját sorsa feletti felelősségvállalástól. Nem hiszek abban, hogy ezzel valódi eredményt lehetne elérni. Abban hiszek, hogy a változásért elsősorban nekem kell megdolgoznom egy olyan ember vezetésével, aki hozzáértő módon terelget engem a folyamat során (azért nem véletlenül tanulnak kilenc–tizenkét évet azok, akik valóban jogosultak arra, hogy komoly terápiát tartsanak).

A terapeuta az ülés teljes ideje alatt minden idegszálával rám koncentrál. Támogat és együttműködik velem. A munka során pedig közösen hozunk létre valamit: egy kapcsolatot, egy teret, amely nemcsak arra alkalmas, hogy optimálisan fejlődhessek benne, hanem arra is, hogy megmutassa, hogyan működöm minden más emberi kapcsolatomban. Persze a terapeuta használ egy adott módszert, de szerintem a folyamat legigazabb lényege két ember mély és őszinte kapcsolata. Ennek ellenére ez nem barátság – ezt jelzi a magázódás is –, annak ugyanis meglehetősen egyoldalú lenne, hiszen a terapeuta nem beszél magáról, a fókusz mindig a kliensen van, az objektivitás és ítélkezésmentesség pedig alapvető kívánalom.

Csak a saját viselkedésemet kontrollálhatom – de azt igen!

Emlékszem, eleinte milyen sokat beszéltem az üléseken másokról.

Fel akartam használni a terapeutám tudását, hogy együtt megfejtsük: egyes emberek az életemben miért olyanok, amilyenek. Olykor dühített, hogy folyton visszakanyarodtunk rám. Erről eszembe jut a Szex és New York című sorozat egyik epizódja, amikor Carrie képtelen feldolgozni fájdalmas szakítását, és elmegy egy pszichoterapeutához.

Elmeséli, hogy milyen sok elköteleződésre képtelen emberrel került kapcsolatba, a nő pedig megkérdezi: van valami közös ezekben a férfiakban? Carrie-nek semmi sem jut eszébe, a terapeuta ekkor rávágja: maga!

Szóval nekem is hamar rá kellett ébrednem, hogy mégiscsak én vagyok az, aki életem minden eseményén ott van, tehát meglehetősen logikus, hogy rám kerül a fókusz a terápiám során és változnom is nekem kell. Ez nem azt jelenti, hogy mindenért én vagyok a felelős, ami velem történik: azt értettem meg, hogy – hacsak nem vagyok pszichopata szektavezető – hathatósan és tartósan csak a saját viselkedésemet, attitűdömet, reakciómat tudom megváltoztatni.

Természetesen ez valamilyen szinten hatással lesz más emberekre és helyzetekre is, de nem ez benne a lényeg. Azért nem, mert ha ezzel az elvárással szeretnék változni, akkor megint kívülre helyezem a kontrollt.

Amíg arra vártam, hogy maguktól változzanak a dolgok, addig kevés kontrollom volt a saját sorsom alakulását illetően. Annak a tudata, hogy cselekedhetek, gondolkodhatok, reagálhatok másként, a kezembe adta az irányítást az életem felett. Ez nagyon nehéz élethelyzetekben is erőt adott, de a hétköznapi kis apróságokban is: például amikor nem hagyom, hogy egy másik ember tönkretegye a napomat, amikor nem veszek magamra egy sértést, amikor egy dühítő élethelyzetre derűvel reagálok, vagy, mint egy mantrát, kimondom a tükör előtt: a gondolatom csak egy gondolat. (Jó, ez így nagyon teátrális, ezt nem szoktam a tükör előtt mondogatni.) Magam is meglepődtem, hogy valójában mennyi mozgásterem van azt illetően, éppen hogyan érzem magam.

Elfogadható vagyok úgy, ahogy vagyok

A filmekben gyakran ábrázolják úgy a terápiás folyamatot, mint ami tele van szenvedéssel, amelyet a terapeuta gyakran direkt, provokatív módon vált ki, hogy aztán ezzel előidézze a mozivásznon mindig túldramatizált katarzist. Én azért örülök, hogy engem a terapeutám nem bánt, hanem inkább szeret, és sohasem tesz rám több terhet, mint amennyit elbírok. Persze a fejlődés és alakulás így is sokszor fájdalommal jár, és ettől ő – nagyon helyesen egyébként – nem kíván megkímélni, de végig szeretettel, elfogadással és támogatással áll mellettem az úton. A terápiás tér pedig egy olyan puha fészek képzetét kelti bennem, ahol biztonságban vagyok, vigyáznak rám, és vállalhatom önmagam. Szerintem igazán csak egy ilyen közegben lehet változni és dolgozni magunkon –

talán egy elég jó szülőhöz tudnám hasonlítani az ideális terapeutát: segít kibontakozni, korlátokat szab, de sosem érzem azt, hogy nem szeret, vagy hogy el kellene magamat fogadtatnom vele.

Minél többet voltam ebben a közegben, annál kevésbé éreztem azt, hogy bármely más helyzetben el kellene magamat fogadtatnom bárkivel is. Ez nem arroganciát jelent, undokságot vagy a társadalmi szabályok figyelmen kívül hagyását, hanem azt, hogy megőrzöm az integritásomat, nem megyek alá senkinek csak azért, hogy szeressen. Érdekes egyébként, hogy az önelfogadással párhuzamosan mások elfogadása is egyre könnyebben megy számomra. Ahogyan világossá vált, hogyan kell a saját határaimat megtartanom, úgy egyre inkább kezdtem tiszteletben tartani más határait is. Ehhez azonban az az elsőre ijesztő felismerés is kellett, hogy nem vagyok tökéletes, más sem az, és nem fog mindenki szeretni, ahogy én sem fogok tudni mindenkit szeretni. Egyre jobb vagyok abban, hogy kérjek és elfogadjam azt, amit más tud adni, úgy, ahogyan azt tudja adni, és én is képes legyek úgy adni, hogy nem érdekel, viszonozzák-e.

Egyszer véget ér

Nem a lázas ifjúság, mert az sosem, de a terápia igen.

Hiszen éppen az a lényege, hogy növelje az énerőt, tehát olyasvalakivé váljak a hatására, akinek már nem lesz szüksége heti rendszerességgel arra, hogy az életvezetésében támogassák. (Fontos hangsúlyoznom, hogy vannak olyan mentális betegségek, amelyek esetében akár egész életen át szükség lehet a támogató terápiára, de itt most egy mentálisan egészséges ember önismeretéről van szó.) Úgy gondolom, egy a terápiáját sikeresen lezáró ember életében is történhet olyasmi, amikor ismét szüksége lesz a segítségre. Abban azonban nem hiszek, hogy a terápiára mint egy mankóra támaszkodjunk. Nekem fontos, hogy tudjam, afelé haladok, hogy egyszer már ne legyen szükségem a támaszra, még akkor is, ha egy ilyen meghatározó emberi kapcsolat véget érése érthetően fájdalommal is jár majd.

Hadd meséljek el végezetül egy történetet, valamikor a nyolcvanas évek közepéről!

A legjobb barátom apukája tanított minket kétkerekűvel biciklizni. Sose felejtem el, ahogy elém vetül hosszúra nyúlt árnyéka az aszfalton, aztán szorongva figyelem, hogy az árnyékkezek eltávolodnak a testemtől, a biciklitől, és elengednek, de azért óvón ott maradnak kétoldalt. Puff, eldőltem. Nem baj, újra megpróbáljuk. A kezek egy ideig tartanak, aztán megint nem. És így tovább. Tízszer, tizenötször. Egyszer csak, miközben látszólag minden éppen ugyanúgy történik, mint addig, ugyanazokat az instrukciókat kapom, ugyanúgy taposom a pedált, magam mögött hagyom a kitárt karokat, és megyek. Egyedül. Megtanultam biciklizni! Persze még így is megbillenhetek, de már nem félek az eleséstől.

Fölálltam már vagy tizenötször belőle.

Kerekes Anna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images