„A kor csak egy szám” – mondogatják sokan, és bár az üzenettel egyetértek, hozzá kell tennem: még csak szám se, nekem. A számok rendszerint – főként, ha egymáshoz viszonyítjuk őket – fontos iránymutatók lehetnek: egy szem pisztácia jóval kevesebb, mint száz, és nem mindegy, hogy ötven vagy ötszáz percen át várunk a vacsoránkra egy étteremben. Az azonban lényegi szinten irreleváns vagy legalábbis sokadrangú információ valaki jellemzése során, hogy az illető hány esztendős. 

Honnan jött? Mivel foglalkozik? Vannak testvérei? Milyen a viszonya a szüleivel? Szingli-e, s ha nem, ki a társa? Hol, hogyan találkoztak, régóta vannak együtt? Miben hisz? Mit gondol az életről, halálról? Mit szeret csinálni a szabadidejében? Mi a szenvedélye? Milyen ételeket szeret? Mi az, ami felbőszíti? Mi élete legnagyobb fájdalma? Mivel foglalkozik hivatásszerűen? És mellesleg, hosszas beszélgetés után, amikor már kezdem kiismerni, és többször referál a gyerekkorára, vagy arra, hogy évekkel, évtizedekkel ezelőtt hol élt, mit tanult, kik vették körül, rákérdezek: „Amúgy hány éves vagy?”

Ekkorra a beszélgetőtársam felőlem lehet tizennégy vagy száznégy éves, kizárólag az embert látom magam előtt. Abban sem hiszek, hogy egy tizennégy és egy száznégy éves ne ülhetne egy asztalnál, ne járhatna együtt színházba, kiállításra, nyaralni, bulizni, kávézni, és bár

természetesen értem, látom, érzékelem, hogy léteznek generációs különbségek, de ezekre sokkal inkább csodás lehetőségként gondolok, semmint problémaforrásra

– hiszen tanulhatunk egymástól, inspirálódhatunk egymás világából, és kerekíthetjük a világképünket a másik által. 

Valamikor a húszas éveim elején szerettük meg egymást Annával, aki a mai napig az egyik legközelebbi barátom, a köztünk lévő korkülönbség pedig az évek során egyszerűen elolvadt. Igaz, mi ketten sose foglalkoztunk vele. Ő még csak tizenhárom éves volt, amikor egy tévéműsorom forgatásán találkoztunk, így a barátaim jelentős része kerekre nyílt szemekkel értetlenkedett, mégis miről beszélgetek én egy kislánnyal. Annak idején egyszerűen csak megszólított, egy újabb sztereotip feltételezést sárba tiporva, miszerint az ismert arcok nem barátkoznak „átlagembereknek” csúfolt „rajongókkal”. Nálam ilyen nincs, nem is volt soha, és nem is lesz – eleve utálom a „rajongóim” kifejezést, nekem barátaim, ismerőseim, olvasóim, nézőim vannak, a barátság pedig – ahogy a szerelem is – bárhol rátalálhat az emberre.  

Budapesten, Londonban, és Tel-Avivban élve rengetegen vettek körül, akik velem egykorúak voltak, és „papíron” közös érdeklődési körünk összefűzhetett volna minket, de rendszerint csak egy maroknyi hűséges baráttal vettem körül magam. Minden életállomásról megmaradt néhány időtálló barátság, és természetesen olyanok is voltak, akikkel az esztendők folyamán elsodródtunk egymástól – ez így van rendjén. Amióta Methanára, egy aprócska félszigetre költöztünk Görögországban, egy nyári főszezonban harminc lelket számláló falucskába, az életemmel együtt a barátságaim is megváltoztak.

Soha, egyetlen otthonom sem ajándékozott meg ennyi különlegesen egyedi és egyéni emberrel, és sosem volt ilyen kiterjedt személyes szociális életem, mint itt. 

Ma már nem fordul elő velem, hogy azért jelenek meg egy baráti összejövetelen, hogy „megmutassam az arcom”, vagy hogy azért tűnök fel a tömegben, hogy érezze a másik: törődöm vele, miközben alig várom, hogy leléphessek. Azért vagyok ott, azokkal, akikkel, mert ott akarok lenni, velük. Amikor összeröffenünk egy lakomára, amikor találkozunk egy koccintásra az egyik tengerparti tavernában, az idő úgy repül, mint a sirályok a kikötő felett – könnyedén, megállíthatatlanul, és hamar azon kapjuk magunkat, hogy öt-hat órán át ültünk egy helyben, nevetve, sírva, ölelkezve, egymást hallgatva, időnként talán konstruktívan vitázva, állandó megbecsülésben és szeretetben.

Közvetlen szomszédaink, Wendy és Ian, egy brit házaspár, az átlagéletkoruk pont hetven év – de mindketten szellemileg és fizikailag is frissebbek, mint a legtöbb huszonéves barátom. És bár szinte mindennap találkozunk, beszélgetünk, nemhogy kifogynánk a közös témákból, de egyre mélyebbre merülünk egymásban, anélkül hogy elnehezedne a kapcsolatunk. Marielnek és Philipnek pedig – akik kreatívírás-elvonulásokat tartanak Methanán – Nimivel közel egyidős fiuk van, és ha meglátogatjuk őket, úgy beszippant minket a közös lét, hogy minden megszűnik körülöttünk.  

Barátnőink, Jo és Audrey több mint három évtizede egy pár, ők voltak Methana talán első „gyüttment” kozmopolitái, amikor beköltöztek a vulkán tövében meghúzódó kis falusi kőházukba, amelyet saját kezükkel újítottak fel álomotthonná. Auds emellett tengeri olajfúrótorony-állomásokon dolgozik séfként, ahová helikopterrel repítik – csoda, hogy telhetetlenek vagyunk, ha történeteket osztunk meg egymással? François és Patricia, a francia szomszédaink egy életet dolgoztak le szociális munkásokként, és bár eredendően világot járni terveztek, a Covid–19-nek, és a sors kezének tulajdoníthatóan „itt ragadtak” a falunkban, amit cseppet sem bánnak. Patu közben vegetáriánus lett a sok közös lakmározás és főzés során (sosem kértem, vagy erőltettem természetesen, de végtelenül büszke vagyok rá), férje pedig kedvenc, szeretni valóan szarkasztikus antagonista hősünk, aki mindig emlékeztet rá minket ékes francia akcentusán, hogy

„Nobodi isz pehfekt!” 

Az építtetőnkkel, Yanival szinte mindennap beszélünk telefonon, és a napi helyzetjelentés mellett – hogy hová kerül a napelem, hánykor érkezik az újabb adag sóder, és melyik nap látogat meg minket, hogy a munkánk végeztével leugorjunk a partra egy sörre – órákat beszélgetünk hajókról, olaj- és gránátalmafákról, a tengerről, és Methana aranykoráról, amikor ő és felesége, Lia szállodákban készített svédasztalos terülj, terülj, asztalkákat. Legalább annyit tanultam tőle Görögországról, mint az elmúlt másfél évből, amióta megvettük a kis kuckónkat. 

Mondhatná bárki, hogy naná, hogy megtalálom a közös hangot az „idősebb” korosztállyal, hiszen „öreg lélek” vagyok, de az elmélet ott bukik meg, hogy a kedvesem, Nimi, egy tízessel fiatalabb nálam, és – azon kívül, hogy évek megfeszített és lelkiismeretes munkája során meg kellett ismertetnem Madonna nyolcvanas–kilencvenes években alkotott mesterműveivel – soha semmi jelét nem mutatta a kapcsolatunk, hogy én fiatal felnőttként láttam Az oroszlánkirályt, ő pedig épp csak gagyogni kezdett, amikor Rafiki, a bölcs pávián bemutatta Simbát a Büszkeség szikláján. Ő is lélektől lélekig barátságokat ápol a több mint négy évtizeddel idősebb barátainkkal is.  

Egyszer egy barátainkkal közös dajdajozás alkalmával, amikor először ötlött fel bennünk, milyen izgalmas, ahogy az együtt töltött idő során „egykorúak” lettünk, elmeséltem nekik: néhány hetente különféle klikkvadász kamuoldalakon előkerül egy rólam szóló pletyka, amely szerint a nyugdíjasokat alázva kérem számon rajtuk, hogy miért nem mennek vissza dolgozni, és miért várják el, hogy eltartsák őket a fiatalok. Sem a feljelentés, sem az, hogy saját két kezemmel pötyögve a kommentszekcióban jelzem: sosem mondtam vagy gondoltam hasonlót sem, nem segít. Wendy azt felelte: „Akik efféle oldalakat üzemeltetnek, azok a valódi ellenségei a nyugdíjasoknak – sajnos sokan kevésbé tájékozottak, kevésbé ismerik az eszközöket, hogy utánanézzenek egy-egy hamis hírnek, ezt kihasználni pedig tiszteletlen és gusztustalan.”  

Hiszem, hogy Z generációsok és nyugdíjasok között is akad olyan, akivel sátorozni is elmennék, és mindkét generációnak vannak gyermekei, akiket egyenesen elviselhetetlennek tartanék, de ez sosem az éveik számából, hanem az emberségükből, vagy annak hiányából fakad.

Abban is szentül hiszek, hogy nem illetlenség kedvesen mókázni a generációkat sztereotipizáló mémekkel – bármikor beismerem, hogy ellenállhatatlan vonzalmat érzek a kilencvenes évek trash zenéi iránt, és hogy alapvetően mindig kicsit kellemesen ízléstelen lesz az öltözködésem, mert a kétezres évek elején repültem ki a fészekből, amikor Paris Hilton dominálta a trendeket. Tagja vagyok az „Idős emberek fenyegető aurával”, és a „Fiatal emberek fenyegető aurával” Facebook-csoportoknak is, és vallom, ha a poénokat a helyükön kezeljük, és az egészséges (ön)irónia nem írja felül a becsületességet, nevetni magunkon és egymáson nem tiszteletlenség. 

Valódi, vehemens „jaj, ezek a mai fiatalok, a mi időnkben bezzeg minden milyen szép volt”, vagy az „OK, boomer, ülj vissza a fotelba, mi tudjuk csak igazán, miről szól az élet” attitűdnek nyoma sincs a környezetemben. Talán azért, mert a legjobb emberekkel veszem körül magam – minden korosztályból. 

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak