–

Öt napja ülök a kispadon ólommal a végtagjaimban, és nem bírok felállni. Egy egész ország nem bír fölállni. 

Érzékelem, hogy másnap felkel a nap. Hallom, ahogy a néma csöndbe visszaszökik az őrült zaj, de az, ami eddig felszúrta a fülemet, most távoli morajlás csupán. Végzem a feladataimat, a robotpilóta irányít, de nem érdekel igazán semmi, valahol ott maradtam azon a helyen és abban a pillanatban, amikor csütörtök reggel megtudtam a hírt. Miközben az úgynevezett élet elment mellettem, tovább. Ahogy mondani szokás.

Pedig jó volna „fölszívni magam” valahogy, mert péntek délelőtt forgatásra igyekszem. Mit ad isten, az uszoda világából érkezik az aznapi vendégem. Szokás szerint korábban érek oda, a Duna Aréna előterében bolyongva keresem a mosdót, a pénztárnál hosszú sor áll, mindenki csak mered maga elé. Pedig már aludtunk rá egyet. Világklasszis úszók jönnek szembe, mostanában érhetett véget a reggeli edzés, nedves a hajuk, de itt-ott a klórtól szikkadt tincseiken megcsillan a nagy ablakokon beáramló fény. Páran odaintenek, visszaintek. Egy pillanatra összekapaszkodik a tekintetünk, senki nem mond semmit, csak biccentünk. Tompa szomorúság. Súlyos a levegő, ránk támaszkodik a pára, biztos ő is nehezen tartja magát.

Benne van minden azokban a tekintetekben, amit ez az ember jelentett. Jelent. Nekem. Nekik. A sportnak. Ennek az országnak. Ugyanúgy pillant egymásra most sportoló és civil, férfi és nő, fiatal és idős, mindenoldali gondolkodó és gondolkodásmentes ember. Egyszerre kaptunk áramütést, és azóta sem tértünk magunkhoz. Egy pillanatra megállt az idő és meghajlott a tér, beszippantott és egységgé rendezett minket a semmi.

Egy végletesen megosztott világ végletesen megosztott országában, ahol már csak néhány kegyelmi sziget maradt, ahol bármelyikünk megpihenhet, csak néhány szimbólumszerű ember, aki mindenkinek ugyanazt jelenti, most egyszer csak együtt ülünk a kispadon. Úgy, mint egy nemzet. És gyászolunk.

Íme, emberek, itt van a nemzeti egység a maga könnyes, véres valójában.

Nagy árat fizettünk érte.

Az illúziót, hogy a jók elnyerik jutalmukat, és aztán velünk maradnak, hogy mindannyian melegedhessünk a fényüknél. Az élő példát, hogy az, aki nem kiugróan tehetséges, de szeret és tud keményen dolgozni, megdicsőülhet. Hogy egy ilyen rettentően zaklatott korban, amikor minden megkérdőjeleződik, és mindannyian olthatatlanul szomjazunk a megerősítésre, igenis vannak egyértelmű válaszok:

Igen, megéri gyakorolni, miután már mindenki hazament.
Igen, a szorgalom és a kitartás van akkora érték, mint a zsenialitás.
Igen, megéri újra és újra összerakni magadat, miután atomjaidra hullottál.
Igen, szabad akarni akkor is, ha a világ azt mondja, ne akard, nem akarhatod.
Igen, szabad hibázni, lehet kudarcot vallani.
Igen, megéri várni életed szerelmére. Kitartani egy érzés mellett évtizedeken át.
Igen, megéri megbocsátani. 
Igen, megéri meghallgatni és megérteni az ellenfelet. 
Szabad gondolkodni. Szabad érvelni. Szabad kiabálni.
Szabad csöndben maradni, akkor is, ha a világ üvölt.

És legfőképpen: igen, van igazság a Földön.

Neked elhittük, Tibor. Neked mindent elhittünk. 

És lennének még kérdéseink.

De most itt ülünk a padon, válaszok esélye nélkül, megerősítés nélkül. Hirtelen azt sem tudjuk, mi legyen mostantól az államformánk. Mert, ahogy Csepelyi Adri kolléganőm még aznap, amikor… szóval aznap délután emberfeletti erővel megírta mindannyiunk nevében: „Államformánk: vízilabda-válogatott. És a vízilabda-válogatott az Benedek Tibi”. 

Titok? Nincs titok. 

Van egy ember, aki meghajlította a teret, megállította az időt, és egy pillanatra egységbe forrasztott egy szanaszét szakadt társadalmat. Benedek Tibor saját magából épített nemzeti egységet nekünk.

A testéből, az elhivatottságából, a mentális erejéből, a hitéből, az emberségéből.

Az a minimum, hogy észrevesszük: mekkora ajándékot kaptunk tőle. És legalább egy kicsit megpróbálunk megőrizni belőle. Ennyivel tartozunk neki.

Ennél valódibb alkalmunk nem lesz rá. Hátha sikerül. 

D. Tóth Kriszta