Amikor először álltam ki egy színpadra a verseimmel, tizenöt éves voltam. Amikor pár hónappal később valahogy bekerültem az országos bajnokság döntőjébe, tizenhat. Amikor először foghattam olyan könyvet a kezemben, amiben benne voltak az én szövegeim is, épp csak betöltöttem a tizenhetet. Amikor pedig az a szerencse ért, hogy kiadták az első regényemet, pont elég idős voltam ahhoz, hogy vegyek magamnak utána egy sört. Most meg itt állok tizenkilenc évesen, és bár idén még nem nagyon tettem le semmit az asztalra, cserébe van négy év tapasztalatom arról, milyen érzés, amikor az egész életed kint pihen a világ előtt, és aki csak akar, belenézhet és véleményt formálhat róla. 

Három okból is teljesen normális, hogy küzdök ezzel. Először is: tudom, hogy a kritika, a bizonytalanság a szakmám velejárója. Másodszor: nagyon fiatal vagyok, és érthető, hogy tizenévesen mindenkinek meg akarok felelni. Harmadszor: egy nagy trauma után csöppentem bele ebbe az egészbe, ami még az addig fejlődő önképemet is a porig rombolta. Tudom, hogy ezeken előbb-utóbb mindenki átmegy, de nagyon hirtelen és túlságosan egyszerre történtek ahhoz, hogy meg tudjak küzdeni velük.

Miközben kétségbeesve igyekeztem újjáépíteni az önképemet és elhelyezni magamat a világban, kint álltam egy hatalmas tömeg előtt, akik mind végignézték, és hangosan megvitatták a szerencsétlenkedéseimet. 

A kvázi közszereplőként töltött utóbbi négy évemben folyamatosan megkaptam, hogy a személyiségemnek mely aspektusai értékesek (vagy értékesíthetők), és melyek azok, amiket inkább el kellene rejtenem.

Ne beszéljek hangosan. Legközelebb álljak ki magamért. Legyek nőiesebb. Takarjam el magam. Beszéljek vidámabb dolgokról. Ne legyek ennyire semmitmondó. Ne hozzam fel a traumáimat. Mutassam ki, hogy gyászolok, mert így úgy nézek ki, mint egy pszichopata. Mosolyogjak többet. Komolyodjak meg…

Bármit csináltam, mindig volt valami, amin változtatni akartam. Ez önmagában nem probléma, sőt még most is úgy gondolom, hogy folyamatosan fejleszteni kell magunkat, művészként és emberként is, mert mindig van hova.

Csak itt nem az történt, hogy fogtam valami értékeset magamban, és darabról darabra ráépítettem új dolgokat, hanem rákényszerítettem magam, hogy valahogy viselkedjek, aztán, amikor jött a következő teljesen ellentétes tanács, leromboltam az egészet, és megint újrakezdtem. 

És ebben az önbecsülésemért folytatott elkeseredett kereszteshadjáratban mindig a mentális egészségem sérült a legtöbbet. 

Már a „karrierem” legelejétől kezdve éreztem ezt a nyomást magamon, de amikor két éve elkezdtem nyíltan beszélni a depressziómról, még annál is fullasztóbb lett a légkör. Ez nem egy vidám téma, nem könnyű „eladni” az embereknek, ezért már az elején elfogadtam: ahhoz, hogy egyáltalán elérjem, hogy foglalkozzanak vele, közérthetőnek és szimpatikusnak kell lennem. Szóval kis dózisokban kezdtem, amiket könnyebben meg lehetett emészteni. Versekkel, slamekkel, kiselőadásokkal.

Egy ideig nagyon jól ment, azt éreztem, hogy sikerült magamat megértetnem az emberekkel, aztán ahogy egyre többet és egyre nyersebben beszéltem róla, kezdtek elcsúszni a dolgok. Emlékszem, hogy az egyik szövegem után, aminek ez volt a témája, odajött hozzám egy olyan ember, akit egyébként rettenetesen tisztelek és szeretek, és (valószínűleg teljesen jóindulatúan) azt a tanácsot adta, hogy ha legközelebb erről beszélek, ne tegyem hozzá a végén azt, hogy még mindig küzdök ezzel. Mert nem hangzik elég inspirálóan.

Miután kijött a könyvem, egyre több embertől kaptam ugyanezt az üzenetet, és egy idő után elkezdett mélységesen nyomasztani. Úgy éreztem, hogy az emberek egy sikersztorit akarnak látni tőlem, azt szeretnék, hogy kapjanak valami igazolást arra, hogy ezek a problémák leküzdhetők, és van egy tuti recept a gyógyulásra.

Megírtam egy 400 oldalas könyvet arról, hogy a mentális betegségek nem bélyegeznek meg, nem tesznek kevesebbé, és így is érdemes vagy a szeretetre, aztán meg hazamentem, és véresre sírtam a szememet, mert azt hittem, ha kiderül, hogy igazából nem vagyok annyira inspiráló, nem fogok kelleni senkinek.

Fogalmam sem volt, hogy jó-e, amit csinálok, eleget dolgozom-e, megérdemlem-e amit kapok…

Ezt a bizonytalanságot tovább nehezítette, hogy nem sokkal a könyvem megjelenése előtt megtudtam egy újabb furcsa dolgot magamról. Kiderült, hogy amit én éveken keresztül egy gyakran visszatérő depressziónak tartottam, és ami éles kontrasztban állt az én pörgős, nyughatatlan személyiségemmel, az valójában egy másik, hangulatingadozásokkal járó állapot. Ez egy teljesen különböző (és hosszabb időt igénylő) történet, amiből elég annyi ehhez a témához, hogy általában két szélsőség között vergődöm, és vagy a világ tetejéről kiabálom, hogy mindenki véleményét leszarom, vagy egy sarokban fetrengek, és képtelen vagyok elhinni, hogy van egyetlen értékes tulajdonságom is. Ezzel nem mondok teljesen újat, aki ismer, vagy töltött már velem egy hétnél hosszabb időt, az tudja, hogy mindent ezen a hatalmas, hektikus skálán élek meg.

Az egyetlen oka, hogy ezt a nyilvánosság előtt eddig nem forszíroztam, és inkább csak a depressziómról beszéltem, pont az, ami miatt ezt a cikket is írom: mert azt éreztem, hogy le kell egyszerűsítenem magam ahhoz, hogy mások be tudjanak fogadni. Már az, hogy erről beszélek is hatalmas stigma tudott lenni, sokszor megkaptam, hogy őrült vagyok, hogy valami baj van velem, és sosem fogok tudni normális kapcsolatokat kialakítani, ha nem fojtom el ezt valahogy (amit bájdövéj, nagyon sokszor meg is próbáltam).

Attól féltem, ha tudnák az emberek, hogy ilyen vagyok, még érthetetlenebb lennék a szemükben.

Elég hülye párhuzam, de nekem kicsit olyan ez, mint amikor újságok olyan hatásvadász cikkeket hoznak le, hogy a feministák gendersemleges télapót akarnak, miközben a legtöbben inkább csak azt szeretnénk, hogy ne verjenek agyon minden héten egy nőt.

Nem mertem felvállalni az állapotomat, mert azt éreztem, hogy így sem tudok annyit segíteni a sorstársaimon, amennyit szeretnék, és nem akarom egy bonyolult sztorival elidegeníteni ettől a témától az embereket.

Én tényleg nagyon szerettem volna az az inspiráló, erős, sikeres lány lenni, akinek mások akartak látni engem!

Amikor emberek csodálnivaló nyertesnek állítottak be, azt éreztem, hogy az, aki valójában vagyok, kevés. Hogy elbuktam, és ha megint szarul leszek, azzal azokat az embereket árulom el, akiknek hamis reményt adtam a történetemmel.

Annyira segíteni akartam a riadt, elveszett 15 éves önmagamon, hogy elfelejtettem vigyázni a 19 évesre, aki most vagyok.

Kellett hozza négy év szenvedés és bizonytalanság, hogy megtanuljam leválasztani magamat mások véleményről.

Ne értsetek félre, imádom, hogy a munkámon keresztül százak életében lehetek benne, hatalmas megtiszteltetés, és az érzés, hogy sosem vagyok egyedül mindennap boldoggá tesz. Szeretem, hogy végre őszintén önmagam vagyok, sőt azt a lányt is szeretem, akivé néha össze kell tömörítenem a személyiségemet. Az, aki a tévében van, aki a plakátokon vigyorog, vagy aki most írja ezt a cikket, ugyanúgy én vagyok, de nem csak ebből állok. Az, amit magamból mutatok, mindig a valóság, ám annak is csupán egy kis szelete.

De akkor mi az igazság? Ki vagyok ezen túl, és lehetek-e valaha az a lány az internetről vagy egy újság lapjairól, aki őszintén azt tudja mondani neked, hogy minden rendben lesz? Mert szeretem ezt mondani, és mondom is, magamnak a legtöbbet. Valahol igaznak gondolom. Csak közben az a helyzet, hogy az élet, pláne a mentális betegségek nem így működnek. Nincs egy darab katartikus, végső megvilágosodás, ami után minden rendben lesz.

A valóságban mindig van happy end utáni nap, nincs végefőcím, csak megint felkelsz, és csinálod tovább, újra és újra megküzdesz magaddal, mert ez az élet rendje.

Cserébe van az a szép tulajdonsága is, hogy milliónyi happy ended lehet egy élet alatt, ami lássuk be, sokkal több mint egy. 

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Sam Manns