Gyakran mondogatom, hogy a görögországi életünk akkor kezdődött el igazán, amikor négy nyervogó kistesó bukkant fel a küszöbünkön, és eldöntötték: cicaapuk leszünk. Az akkor alig hathetes macsekok egyik pillanatról a másikra változtatták meg a mindennapjainkat: áhítattal csodáltuk, ahogy napról napra növekedtek, ahogy csetlettek-botlottak a mezőn kajtatva, ahogy befúrták rózsaszín orrocskájukat egymás hóna alá, és X alakban, egymás hegyén-hátán aludtak.

Ahogy nagyobbacskák lettek, mindannyiuknak kiformálódott a karaktere, és bár továbbra is totális szimbiózisban éltek, megértettük: Arak az életet halált megvető bátorsággal faló vaslédi, Lángosh visszautasítja a kandúrsággal járó macskatársadalmi elvárásokat, és nem hajlandó keménykedni, viszont annál szívesebben dorombol száz decibellel közvetlenül a dobhártyánk mellett, megértettük, Tahini igazi kis Disney-hercegnő, és meggyőződése: hatalmas pilláit rebegtetve bármit elérhet az életben.

Ám akinek leghamarabb kibontakozott szuperdomináns személyisége, az Fava cica volt: a vörös ördögfióka, akinek bundája olyan fényes és csillogó volt, hogy még sötétben is rozsdaszínben virított; aki kemény kézzel (azaz manccsal), de oroszlánszívvel tartotta össze a kis családot.

Akinek minden egyes testvérével megvolt a maga mély és összetett viszonya, és felváltva foglalkozott mindannyiukkal, hogy senki ne érezze magát elhanyagolva, és aki az első naptól kezdve úgy tekintett rám, mintha afféle cinkostársak, elválaszthatatlan legjobb barátok, vagy épp egymás folytatásai lennénk.

Reggelente a mellkasomon ülve ébresztgetett, napközben a lábamnál heverészve lazsált, esténként a tarkóm köré olvadva dorombolt, és ha egy pillanatra abbahagytam a dögönyözését, a karmaival visszahúzta a kezem a füle tövire. 

Favát mindenki ismerte Agios Georgios falucskában, a tengerparti kis közösségben, ahol élünk – már csak a neve miatt is híre ment: a fava a görögök „humusza”, amely egy olívaolajjal bőségesen megpakolt sárgaborsókrém, fokhagymával, citrommal kikeverve, és rendszerint lila hagymával kitunkolva. Ideköltözésünk óta nincs nap, hogy ne fogyasztanánk belőle egy jó fél kilóval, de még így is meg-megkívánom késő éjszaka, és nem is értem, miért nem készítettem a nagyobb lábasban, hogy maradjon midnight snacknek is – így aztán nem is volt kétséges, hogy a cicabanda legmeghatározóbb tagját a kedvenc görög fogásunkról nevezzük el. 

A falubeliek imádták őt, mindenki a macskák királyaként, a nagyhercegként, vagy hollywoodi szupersztárként bánt vele, és akárhányszor favát rendeltünk a kikötő melletti kis tavernában, fáradhatatlanul felbukkant a vicc: „De nem a macskát, ugye?”

Bár természetesen minden cicánkat ugyanúgy szeretem, be kell vallanom: Fava adta vissza a hitemet, hogy Özge kutyám elvesztése után képes lehetek ilyen mélyen és határtalanul szeretni egy állatot. A színtiszta, ragyogó szeretet, ami a szívembe költözött, egyszerűen elfeledtette velem, hogy bármiféle baj történhet vele, velünk. Egyszeriben úgy voltam vele, mint egy gyerek, aki sosem élt át tragédiákat, vagy egy szerelmes, aki még sosem csalódott. 

Minden áldott nap egy újabb fesztivál volt, mert ahogy kinyitottam a szemem, ő porondra lépett, a nap huszonnégy órájában ontotta magából a csodálatosságot, én pedig láttam magunkat együtt megöregedni – láttam magam előtt, ahogyan jövőbeli gyermekeink játszadoznak vele, és elképzeltem, hogy mire Fava cica macskabácsi lesz, én már az ötvenen is túl leszek. Aztán egy reggel ez a mi tigrisétkű vadmacskánk nem kért reggelit, életében először. Szokatlan volt, de az nem, hogy egész nap az ágyunkban heverészett – gyakran kalandozta át az éjszakákat a falut felderítve, hat lóval sem lehetett visszatartani, ha menni akart, ilyenkor pedig napközben hanyatt fekve, összes lábát a négy égtáj felé dobva, kilógó nyelvvel pihegett. 

Mivel ivartalanítva volt – mint minden macsekunk, kivéve Arakot, aki a karanténkorszak során lett vemhes, amikor a dokik csak életmentő műtéteket vállalhattak –, nem aggódtunk, de azért meg-megfordult a fejemben, ha nem volt itthon: merre járhat, mit csinálhat, mikor jön haza. Amikor este sem kért kosztot, és a szokásos éjszakai portyázást is kihagyta, kezdett gyanús lenni a helyzet, amikor pedig hajnalban arra ébredtem, hogy öklendezik, elhatároztam: reggel felhívom az állatorvost.

A környékünk egyetlen állatklinikája egyórás autóútra van tőlünk, Galatasz városkában – kora délutánra kaptunk időpontot, ekkorra pedig világossá vált, hogy valami nagyon nincs rendben. 

Mire megérkeztünk a dokihoz, Fava leszegett fejjel, letargikusan nyervogott, nekem pedig egyre ismerősebb kezdett lenni a helyzet: sok-sok évvel korábban, még amikor Magyarországon éltem, Özge kutyusom felnyalt egy adag patkánymérget a Balatonon, és csak a háromnapos intenzív orvosi ellátás, illetve a vérátömlesztés mentette meg.

„Ez sajnos a leggyakoribb ok, amiért behozzák a cicákat-kutyákat hozzám – mondta az orvos. – Az idei az első év, hogy a görög kormány lépéseket tett a méreghasználat szabályozása érdekében: harmincezer euróra büntetik, aki megmérgez egy háziállatot, de az esetek kilencvenkilenc százalékában lehetetlen bizonyítékot találni a mérget kihelyező ellen. Ráadásul ahol ti laktok, Methanán, nem csak a háztartási egér- és patkánymérgek veszélyesek: az emberek nagy része növénytermesztésből él – a citromfákat, paradicsompalántákat, cukkiniültetvényeket gyakran védik méreggel a borzok ellen, sőt, akik tyúkokat, nyulakat tartanak, vagy kecskéjük születik, a rókák ellen is méreggel védekeznek – mesélte.

– Az egyetlen, amit tehetünk, hogy infúzióra kötjük, elkezdem adni neki a vitaminokat és az ellenmérget. Két-három nap múlva tudni fogjuk, hogy megerősödik-e a kis teste, vagy a méreg győz. Borzasztóan sajnálom, fiúk.”

Mi pedig ott álltunk, és egyszerűen hihetetlennek, elfogadhatatlannak tűnt, hogy bizonytalanságban kell várakoznunk, az pedig még inkább, hogy akár egy százalék esély van rá: örökre elveszíthetjük őt.

Amikor a kínai meztelenkutyám két évvel ezelőtt a karomban halt meg, közel tizennégy évesen, értettem és tudtam:

az élet és a halál elválaszthatatlanok egymástól, és amennyire szeretjük ünnepelni az előbbit, az utóbbival is meg kell békélnünk – az elmúlás állandó tagadása sokkal több szenvedést hoz magával, mint maga a gyász.

Buddhista családban nőttem fel, ahol nap mint nap hallottam a szüleim mottóját („minden múlandó”), és miután másfél évtizeddel ezelőtt örökre el kellett búcsúznom az édesanyámtól, aki egy váratlan stroke után három napig volt kómában, majd fejét az ölembe hajtva ment el, azt hiszem, igazán mélyen megértettem, mit is jelent ez a két szó. Jó viszonyban vagyok a halállal. A saját halálom gondolata sem rémít meg, és az egyik legnagyobb társadalmi problémának tartom, hogy az emberek arra vannak trenírozva: rettegjenek a betegségtől, elmúlástól, és szánják azokat, akik túl vannak életük delén, vagy továbbléptek ebből a világból. 

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne érintene meg a halál – Özge kutyám elhamvasztása után hetekig csak bámultam magam elé, visszagondolva a gyászidőszakra, kicsit olyan érzés, mintha félálomban lettem volna. Vádaskodni, arcomat az ég felé fordítva számonkérni viszont nem szoktam. Őszintén hiszek benne, hogy mindannyiunknak annyi idő jut, amennyi jut, és akármi történik is „odaát”, az életidő, amit ebben a testben töltünk, csak egy állomás. Ám a tudat, hogy a halál elsősorban nekünk, akik itt maradtunk, szomorú – hiszen nem láthatjuk, hallhatjuk, érinthetjük meg többé azokat, akiket szívből szerettünk, nagyra értékeltünk –, nem jelenti azt, hogy nem fáj elviselhetetlenül a szeretteink hiánya.

Felkészülhetünk arra, hogy kétségkívül mindannyian meghalunk majd egy ponton, de arra nem, hogy hogyan érint majd mentálisan és érzelmileg, amikor valaki volt-nincs. 

Igyekeztünk úgy élni az életet, mintha minden normális volna, és naponta kétszer átautóztunk Galataszba, meglátogatni Favát, aki minden egyes vizitkor félálomban dorombolt. Néha egy-egy pillanatra megismert minket, de enni-inni nem kívánt, és bármennyire szerettük volna meggyőzni magunkat az ellenkezőjéről, napról napra gyengébb volt.

Minden alkalommal, amikor leparkoltunk az orvos előtt, elképzeltük, hogy belépve a rendelőbe a doki azt mondja majd: „srácok, Fava felépült, jó étvággyal majszol”, és ahogyan szokta, kutyaként követ majd minket a kocsihoz, ám a látogatások során azzal szembesültünk: a csodaszép, pihe-puha szőre hullani kezdett, sárgán izzó szeme megfakult. 

Időről időre megkérdeztem az orvosunkat, szenved-e a cicánk, ő pedig bizton állította, hogy afféle delíriumban van, fájdalmai nincsenek, így aztán minden esélyt meg akartunk adni a felépülésére. Ha hazavittük volna, bizonyosan nem él túl egy éjszakát sem infúzió nélkül, így maradt a kínok kínjával követett rutin: hegyeken-völgyeken át vezetni Galataszba, és összeszorított foggal bízni a csodában.

A közösség erejébe vetett hitben arra kértük a barátainkat, hogy imádkozzanak érte, és csupán a YouTube-videónkból vagy Instagramról „ismerve” őt is több ezren küldtek bátorító üzeneteket neki, és nekünk. Aztán egy este, amikor megérkeztünk – egy tál lencsével, rizzsel és kukoricával kevert macskaeledellel, Fava kedvenc kosztjaival, hátha ezekre inkább fanyalodik, mint a „kórházi kajára”, az állatorvosunk azt mondta:

„Már nem tudunk többet tenni. Nem javul az állapota. Nem javaslom, hogy itt hagyjátok éjszakára – félő, hogy egyedül halna meg. Szerintem csak rátok vár.” 

Én pedig magamhoz szorítottam, és krokodilkönnyeket hullatva elhatároztuk: a következő lépés a „hospice” – ha valóban meg kell halnia, legalább otthon, az ágyunkban fekve menjen el, körülvéve a testvéreivel, akik nap mint nap keresték őt, nem értve: hová tűnhetett a cicacsaládfő. Ez volt az első pillanat, negyvennyolc óra során, hogy Fava jelét mutatta annak: érzi, érti, hogy itt vagyunk vele. Hálás öleléssel fogta át a nyakamat, dorombolt még egy kicsit, majd elkezdett furcsán, ritkán, aprókat lélegezni. „Azt hiszem, már nem lesz időnk hazamenni” – mondtam az orvosnak, aki odahúzott nekünk két széket, és azt mondta: „Magatokra hagylak titeket. Addig maradtok, amíg csak szeretnétek – én kint leszek.” A következő három perc olyan volt, mint egy apró buborék, amely magába szippant minket, hármunkat: Nimit, engem, és Favát. 

Tappancsaival szorosan markolta a mellkasomat, békésen, de egyre gyengébben vette a levegőt. Én pedig éreztem, hogy itt az idő átadni neki ugyanazt az üzenetet, amit anno édesanyámnak, majd később Özge kutyámnak: „Nem kell félned semmitől, és nem kell aggódnod semmi miatt. Ez az élet ilyen – ahol születés van, ott halál is van, rád pedig sokkal hatalmasabb dolgok várnak még. Nagyon nehéz lesz nélküled – de nem akarunk visszatartani. Ha menned kell, menj, ragaszkodás nélkül. És ha szomorúnak látsz minket majd, az csak azért lesz, mert annyi csodát hoztál magaddal, olyan példátlanul szenzációs lény voltál, hogy időbe fog telni, míg sikerül elfogadnunk, hogy nem vagy velünk fizikailag.”

Fava egyszeriben felpillantott, nyávogott egy csendeset, majd – mintha még egyszer utoljára az életben ki akart volna préselni valami élvezetet a földi létből – megvakarta a füle tövét, és dolga végeztével elengedte izmai feszítését, végtagjai kártyavárként omlottak egymásra – puha lett a karom közt, mint az olvadt vaj, és az ölembe roskadt.

„Minden szuper lesz” – ez volt az utolsó mondatom neki. 

Bár őszintén hittem, hiszek benne, hangosan felzokogtunk. Mert míg ez idáig az volt a legfontosabb, hogy itt lehessünk neki, vele, most egyszeriben visszavonhatatlanul… vége lett. Soha többé nem nyugszik majd a nyakam körül, míg írom a cikkeimet az erkélyen. Soha többé nem bámulja majd transzban a plafonon tanyázó gekkót. Soha többé nem nyargal haza a mezőkön át, telis-tele bogáncsokkal, amelyeket egyenként szedegetünk le lángszínű bundájáról, míg ő lusta dorombolással jutalmazza a wellnesskezelést.

Viszont örökre megmarad mindaz, amit tőle kaptunk – oly sok állat és ember életére volt hatással, és annyian szerették, becsülték, amiért nem félt senkitől és semmitől, és sosem feltételezett rosszat egyetlen emberről sem. Velünk marad bundájának színe minden egyes naplementében és napfelkeltében, és velünk marad a hit, hogy ha egy nap visszatér hozzánk – akár kismacskaként, akár embergyerekként, mi itt várunk majd rá, a faluban, amelyet annyira szeretett. 

És persze velünk marad a neve: bár a kedvenc görög étkünkről neveztük el, ma már – nekünk és a barátainknak – úgy tűnik, a sárgaborsókrém kapta a nevét a cicánkról, nem pedig fordítva.

Akárhányszor favát rendelünk, eszünkbe jut majd, és neki dedikáljuk a lakomát.

Fava földi maradványait Methana városka mellett, a La Playa beach felé vezető út mentén, egy vörös sziklaszirt tövében helyeztük örök nyugalomra – a szirtről varázslatos kilátás nyílik az öbölre és a szemközti szigetekre. Életem egyik legnehezebb pillanata volt földet lapátolni a kis vörös fejre, amely még órákkal a halál beállta után is olyan békés, szépséges, okos, aranyos, szeretetteljes tekintettel meredt a világra, mintha az ez egész csupán egy rossz álom volna. 

„Rettenetesen sajnálom az emberiség nevében, hogy ez történt veled. Sajnálom, hogy mi, emberek laboratóriumokban fejlesztünk anyagokat, amelyek szisztematikusan ölnek állatokat, és ígérem neked, ahogy az életed nem volt hiábavaló, a halálod sem lesz az” – mondtam a kis sírhelyet egy vörös kővel takarva, és szótlanul hazavezettünk. A cicáinkat magunkhoz ölelve értettük meg – érzik rajtunk odaveszett testvérük illatát. Ettől a perctől fogva nem keresték őt többé. Most, egy héttel később még mindig csak ébredezünk a sokkból, de a velünk maradt macsekokért, és egymásért tovább kell ünnepelnünk az életet, és mint minden tragédiából, ebből is fel kell épülnünk, és rá kell jönnünk, hogyan fordíthatjuk a világ hasznára. 

Így határoztuk el, hogy háromszáz eurónyi alapadománnyal segítjük az állatorvosunkat – hogy Fava sorstársai megkaphassák ugyanazt a gondoskodást, amiben ő részesült, a gazdik pedig, akiknek kedvenceit megmérgezték, a reményt, hogy az intenzív kezelés átlendíti az állatot a nehezén, és pár nappal később gyógyultan vihetik haza a cicákat-kutyákat. Emellett a városházával együttműködésben kampányba kezdünk, amely felhívja a helyi farmerek figyelmét:

Nem elvárható Görögország több mint hatszázezer macskájának nagy részének négy fal között tartása, és bár rengetegen fogadunk be kóbor cicákat, akiket ivartalaníttatunk, etetünk, szeretünk, szükségünk van az ő segítségükre is, hogy az ijesztően magas számban előforduló mérgezéses halálokat megelőzhessük – együtt. 

Kalinikta, jó éjszakát, Fava.

Nem tudom, létezik-e túlvilág, ahol találkozunk majd, veled, és mindazokkal, akiknek el kellett engednem a kezét. Azt sem tudom biztosan, hogy van-e újjászületés, és egy nap, talán anélkül, hogy megismernélek, visszakerülsz az életembe, vagy épp én a tiédbe.

De afelől nincs kétségem, hogy így vagy úgy, látjuk még egymást. Köszönöm a szeretetet, azt, hogy pontosan az voltál, aki voltál, és az együtt töltött, túl rövid, mégis leírhatatlanul gazdag kilenc közös hónapot.

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak