Ha én egyszer kinyitom az ajtót…

Hej, mennyi mémet láttam márciusban meg áprilisban arról, hogy kinyílik egy ajtó, és kirohan rajta kétezer ember, félmillió csirke, robognak lovak, kocsik, jaj, de vártuk, jaj, de vágtuk a centit, jaj, de fogadkoztunk, hogy ember, ennek egyszer vége lesz, ha egyszer újra kiengednek minket, akkor valósággal megvadulunk, mint a zombik, habzó szájjal vesszük be a várost, és tövig nyomjuk a pedált minden értelemben.

Nos, most már Budapesten is kinyílt az ajtó minden értelemben. Ki is rajzott első nap egy halom ember, leültek a padra, bementek a plázába, felvett mindenki mindent, amit a Decathlonban valaha vásárolt, és nekilódult kirándulni, futni, piknikezni, és főleg négylépésenként szelfizni.

Szokás szerint, ahogy befelé, úgy a karanténból kifelé sem volt átmenet ennek a típusnak, és ezt nem rossz értelemben mondom.

Aki rendszeresen tölt időt a szabadban, legyen annak bármi az oka a babakocsis vagy idősebb emberek sétájától kezdve a futásokon, kültéri edzéseken – egyáltalán edzéseken – keresztül bármi a világon, annak ez szinte létszükséglet. És az unalomig ismert, de nagyon is fontos szabályokat itt most nem emelem ki ezredszer. Pedig.

Visszakaptuk a területeinket, itt-ott már a forgalom is bedugul,

kezdi a város azt a képét mutatni nagyon, nagyon lassan, amit a szemem megszokott. Még gyorsabban érek oda mindenhova, még mindig szokatlan a biciklisáv mindenütt, még idióta módon, szerencsétlenkedve kerüljük ki egymást, olykor tánclépésekkel, és szökkenésekkel megoldva, ha valaki túl közel jön a járdán, a boltban, a bárhol, de már kint vannak az emberek. Még többször, és gyorsabban találok parkolóhelyet a belvárosban is, ami még mindig megszokhatatlan élmény, de a megnyílt üzletekkel, egyre több nyitott kávézóval már hasonlít önmagára a város. 

De csak hasonlít. Mert valami megváltozott. Drámai felhangok helyett halkan végig kell gondolni, mit okoz, és mit okozott ez a két és fél hónap. Már amit most egyáltalán láthatunk belőle, mert gazdasági, társadalmi és egyéb hatásait hónapok és évek múlva fogjuk csak tisztán látni. Sőt, egyáltalán ennek az egésznek még nincs is vége. Különféle következő hullámokról, előrejelzésekről olvasni jelenleg. Tudni semmit sem tudunk biztosan, csak ami már megtörtént.

Maszkot viselni innentől normális lesz bárkinek bárhol. Ha fél év múlva gumikesztyűben látod az emberek ötödét a metrón, az tök normális lesz. Az élet minden területén megváltoztak a higiénés előírások, különböző élelmiszerek másféle csomagolásától kezdve a szállítási előírásokig, az éttermek, szállodák, üzletek minden szektorában.

A modern társadalmak szerte a világon néhány új szokást is felkapkodtak pár hónap alatt. Milyen fura érzés belegondolni, hogy ugyanezeket az „apróságokat” most több milliárd ember csinálja kvázi egyszerre.

Cipők végérvényesen a bejárati ajtó előtt, utcai-otthoni ruha, törlőkendő a vásárolt cuccokra – van, akinek nagyon kevés, és van, akinek radikálisan sok minden változott ezek alatt a hetek alatt.

Sok mindenre fény derült

Sok megbeszélésről kiderült, hogy simán online kell ezentúl csinálni, és néhányról pedig az, hogy nagyon is személyesen kell ott lenni. Kiderült, hogy kapcsolatot tartani barátokkal, akár ügyfelekkel még ahhoz képest is lehet egyszerűbben, mint ahogy eddig legtöbben csináltuk.

Azt eddig is tudtam, hogy az arcmemóriám nem igazán fényes (aki a rendezvényszakmában dolgozik, az átlagoshoz képest sokszorosan több emberrel találkozik évente), no de maszkban aztán egészen őrjítő pillanataim voltak.

Meredten bámultam többször is emberekre hosszú másodpercekig, hogy jézusmária, bassza meg, most komolyan egy homlokból, egy szempárból meg egy frizurából mondjam meg, hogy ismerjük-e egymást. Volt, hogy eldadogtam egy hellót, és volt, hogy nem. Ha valaki olyannal csináltam, akit amúgy ismerek, akkor figyi, bocs. Ha olyannal, akit nem ismerek, attól is. Ez az egész maszkosdi amúgy is elég idegesítő, pedig már automatikusan húzogatom elő a zsebemből mindenhol. Ráadásul szemüveges vagyok. Igen, levegővételenként bepárásodik. Erről azt gondoltam a karantén első időszakában, hogy rendkívül kellemetlen folyománya a megváltozott világnak. Egészen addig hittem ezt, ameddig el nem kezdődött a szállóvirágpor-korszak, a tavasz számomra legvidámabb része. Igen, az a fajta allergiás vagyok, aki ilyenkor átlag 60-80-580 ezerszer tüsszent naponta. Kurva vicces. Szerintem is. Tüsszögjél te koronavírus idején az élelmiszerüzletben. Fogalmad nincs, hogy néztek rám. De egy sima parkolóban, sőt piros lámpánál is az megy, mint a ciki amerikai filmekben, ahol a berakott hajú anyuka felhúzza az ablakot, miközben megöl a tekintetével, hogy mit képzelsz. 

Gondolom, ezen is túl leszünk majd,

ahogy ebben a teljesen bizarr élethelyzetben lassan bármin. Meg kell tanulnunk még az eddigieknél is gyorsabban, és hatékonyabban alkalmazkodni meg együttműködni. Mert hangozzék akármilyen hülyén, én – úgy egyébként – azt láttam ez alatt a két és fél hónap alatt, hogy a szokásos mennyiségű ignoráns hülyén kívül egészen jól ment az együttműködés szinte mindenkinek.

Észrevehető, hogy ebben a kitekert helyzetben normálisabban szólunk egymáshoz, türelmesebbek vagyunk, jobban figyelünk egymásra, vélhetően azért, mert jobban figyelünk magunkra. 

Speciel ezt az utóbbi párost, hogy figyelünk egymásra és magunkra, fenntarthatnánk. Mert látjuk, hogy tisztább lett a levegő világszerte, rengeteg városban, de már jönnek a fotók a falamon olyan képekről is, ahol száz eldobott arcmaszk pocsolya állapotban szemétként hever.

Ha csak annyit értenénk ebből az egész válságból, hogy igenis képesek vagyunk bizonyos dolgokon – ha egyelőre csak kényszerből is, de – együtt változtatni, az már elég nagy eredmény volna. Az már szinte ijesztő gondolatokat ébreszt bennem, hogy nahát, mi mindenre volnánk még képesek, ha ugyanígy tudnánk együtt mozdulni egyéb dolgokban is. A csatorna adott, arra hivatkozni, hogy már nem érjük el egymást, nem lehet. Ha azzal el lehetett érni egymilliárd embert, hogy hoppá, Gangnam Style, akkor valóban semmi sem lehetetlen előttünk.

Doffek Gábor