Ha valamiben, hát az újratervezésben rutinosak a szüleim.

Ötven év alatt nem kevésszer alakultak a dolgok másként, mint ahogy kigondolták. De bánkódni nemigen volt idő soha, meg értelmét sem látták általában a háborgásnak, megszokták, hogy bírni kell a gyűrődést, úgyhogy léptek tovább. Másfelé. Esetleg hátra egyet-kettőt, hogy aztán induljanak neki újra, lendületből, együtt.

Annyira együtt, hogy az már deviáns volt, emlékszem, a nyolcvanas években szinte minden osztálytársamnak váltak a szülei, akik meg nem, azok közül többeknek nem ártott volna, ha inkább külön folytatják, nem állóháborúban a „béke kedvéért”. Akadt persze olyan is, mint a mi családunk, de azért kevés volt belőle, kicsit szégyelltem is néha, hogy olyan egyszerű nekem az élet, olyan puhány vagyok és elkényeztetett (értsd, vigyáznak rám, gondomat viselik, etetnek, kaptam kempingbicajt, szoktunk nyaralni a Balatonon, és sorban állnak a szüleim órákon át, ha kell, ha lehet, banánért a piacon.).

Egy külvárosi, telepi gyerek 1981 táján otthoni cirkuszok, piálós rokon és kultúrprogram gyanánt vasárnapi Trabant- meg Lada-mosás nélkül? Milyen az? Minimum fura.

(És akkor ehhez vegyétek hozzá, hogy kulcsos gyerek se voltam, azaz napközibe se kellett járnom, mert a Nagyi várt minden délután házi koszttal. Ciki? Ugye, mondtam!)

Amikor kicsi voltam, rengeteget játszottunk Gazdálkodj okosan! -nal. A fiatalabbak kedvéért hadd magyarázzam meg: ez volt a szocializmus legendás társasjátéka (modern verziója is létezik amúgy), amelyben, ha ügyesen gyűjtögettél, tudtál vásárolni szép sorban lakást, bele mosógépet, porszívót, konyhabútort, pingpongasztalt, bútort a nappaliba és életbiztosítást.

Anyuék ezt a játékot élesben is jól nyomták, nemcsak a konyhaasztalnál, soha, senki nem tolt alájuk semmit. Negyvenöt éve nézem, ahogy „összetetriszezik” a dolgokat, jó páros ők ketten.

A szerző szülei

Apám pucolja vasárnap a zöldséget, anyám főzi a húslevest – aztán bedobozolják, és elhozzák, ma már, ha nincs időnk kiszaladni hozzájuk.

Itt az ellátmány, hurcolja be nevetve a kosarakat és pakkokat apám a kocsiból, anyám ne emeljen (amúgy tudna, erős és egészséges szerencsére, de akkor se), apám nem engedi. 

A családunkban egyébiránt nem hozott változást az emancipáció, évtizedekkel ezelőtt is pelenkázott, takarított a férfi is, a nő meg tárgyalt és vezetett autót – a munkának nincs neme a szüleim házában, aki bírja, tudja, ráér, csinálja.

Nem fogok édelegni velük kapcsolatban, bár nagy a kísértés, például mert ők sem szoktak.

Nem nagy szavak, nem szentimentalizmus, nem is rózsaszín vattacukor ragasztja össze őket. Hogy akkor mi? Hát, 50 év.

Képzelj bele, amit csak akarsz, izgalmasat és hétköznapit, szerencsét és szerencsétlenséget, rohadt sok munkát és dolgos pihenést (ennek a generációnak nem nagyon megy a henyélés, pedig de jó is az, csak meggyőzni nehéz erről őket), aztán pakolj hozzá rengeteg zenét és festményt és könyvet és filmeket, sok gyönyörűt, szépet meg jót, boldogat, valamint szomorút is, és még annál is szomorúbbat: szerintem minden, amit odagondoltál, megvolt nekik. Csak egy dolog nem, a háború. Nemcsak azért, mert utána születtek mind a ketten, hanem mert egymást sem gyilkolták sosem, ezt ki merem jelenteni, pedig ha közelről is, mégiscsak kívülről figyelem őket én is.

Szebb ajándék az időnél nincs, mi is így gondoljuk, úgyhogy azt terveztük, megajándékozzuk egymást egy közös, családi utazással az aranylakodalom alkalmából – sajnos ez most nem jött össze, április végére volt foglalásunk, le kellett mondanunk.

De holnap, azaz május 30-án, a házasságkötésük kereken ötvenedik évfordulóján azért csapunk egy (szűk) családi murit a testvéremék pompás kertjében. Drukkoljatok, hogy szép idő legyen, süssön a nap az örökifjú házasokra! Együtt leszünk végre mindannyian, mit is akarhatnánk most jobban! 

A többi meg majd kialakul.

Kurucz Adrenn