–

Újjászületés

Giuseppe Conte miniszterelnök a vasárnapi sajtótájékoztatón meghirdette a járvány elleni védekezés második fázisát, amely május 4-től lép érvénybe, és fokozatos enyhítést jelent a szigorú korlátozásokhoz képest: egyes üzletek kinyithatnak, szolgáltatások megkezdhetik működésüket, másoknak még várniuk kell. Az emberek mozgási korlátozása is enyhül: megyén belül lehet utazni, de egyik megyéből a másikba csak meghatározott esetekben. Szóval oldódnak a szigorú szabályok, de azért látható, hogy ez még nem az igazi, ez nem az az élet, amire vágyunk.

Nem tudjuk, nem tudhatjuk, mikor jön el a pillanat, amikor végre fellélegezhetünk, és azt mondhatjuk: a hátunk mögött van a koronavírus elleni küzdelem, legyőztük.

47 nap telt el

– az kevesebb, mint két hónap, mégis annyi minden történt, és oly mértékben változott meg az életünk, hogy ez bizonyosan olyan időszak, amire egész életünkben emlékezni fogunk, bárhol is éljünk a világban, azzal együtt, hogy még nincs is vége, és nem tudjuk, mikor lesz vége, és hogyan. Az „akkor” és „most” közötti különbség éles, hiszen mindnyájan emlékszünk, milyen volt az élet a járvány előtt. Valahogy a „most” és a „majd” közötti különbség mosódott el, nem tiszta, hiszen nem tudjuk: a korábban normalitásként megélt hétköznapok visszatérnek-e valaha is ugyanabban a formában, vagy legfeljebb csak hasonlóak lehetnek? És ha igen, miben lesznek hasonlóak, miben lesznek mások? Ez most még ez a jelen, egyfajta zárójel, vagy ez már a jövő? Fura időzavar ez.

Káosz, amiben elvesztettünk néhány korábban szilárdnak hitt fogódzót.

Először is olyan dolgok történtek, amiket azelőtt el sem tudtam volna képzelni. Tátott szájjal bámultam a  tízmilliós lezárt Vuhanról készült tudósításokat, bevallom, kissé felszínesen és előítéletesen abban a hitben éltem, hogy ilyesmi csak egy félig-meddig diktatórikus távoli országban lehetséges, a demokratikus Európában ez egyszerűen elképzelhetetlen, itt bizonyára más módszerek kellenének. Kizártnak tartottam, hogy egy teljes országot vesztegzár alá lehet venni. Nagyot tévedtem, mert pár hétre rá megtörtént, ahol élek, Európa szívében, Olaszországban ráadásul a legszigorúbb formában. Ez nem diktatúra vagy demokrácia kérdése. Egyszerűen ilyen a járvány, így lehet megállítani, amíg nincs oltóanyag. 

Bűnös, mondén tevékenységek

Azt sem gondoltam volna, hogy valaha illegálisnak, büntethetőnek fog minősülni az egyik legkedvesebb szabadidős tevékenységem: a futás. Igaz, most már egy hete ismét megengedett a lakástól számított 200 méteren belül, úgyhogy, amikor bejelentették, hogy vasárnap éjféltől szabad kocogni, alig bírtam megállni, hogy éjfél után egy perccel futócipőt ne húzzak. Aztán mégis inkább megvártam vele a reggelt, és akkor kiszabadultam.

De őszintén: két hónappal ezelőtt el sem tudtam volna elképzelni, hogy az én kocogásom valaha is törvénybe ütközhet.

Szóval különös megtapasztalni, hogy a normalitás, valami egészen egyszerű és banálisnak gondolt tevékenység vagy magatartás hirtelen kikerül ebből a halmazból, egyenesen társadalomra veszélyessé, illegálissá, büntethetővé válik. Ezt akár elmondhatjuk egy családi ebédről is, vagy a sétálásról a parkban: ezek is átkerültek egyik pillanatról a másikra az elítélendő, üldözendő kategóriába. Egyszeriben a normálisból, a megszokottból, a banálisból deviáns lett. 

Koporsók végeláthatatlan sora

Aztán azt sem gondoltam volna soha, hogy azt a jelenetet kell több estén keresztül végignéznem több tízmillió megrendült olasszal egyetemben, ahogy katonai konvojjal szállítják az aznap elhunytak koporsóit, hosszú-hosszú sorokban, mert a helyi temetők megteltek. Azt hiszem, ez a kép is mindnyájunknak beleégett az emlékezetébe.

Borzalmas belegondolni, hogy sokaknak nem adatott meg, hogy életük utolsó napjaiban, óráiban elbúcsúzhassanak a szeretteiktől, nem kaptak még egy utolsó kézszorítást, egy kedves szót sem, mert, ugyebár, tilos volt a fertőzöttekkel való érintkezés.

Egy politikus őszinte könnyei

Aztán még egy kép, amire nem számítottam soha: látni Giuseppe Conte miniszterelnököt a könnyeivel küszködni. Egészen váratlan és megdöbbentő volt ez is. A mindig összeszedett, határozott jogászt, aki miniszterelnöki első beszédében leszögezte, hogy a nép ügyvédje kíván lenni, és ebben a szellemben fogja ellátni miniszterelnöki teendőit, aki mindig olyan fess és pedáns, mintha skatulyából húzták volna ki, aki nyomdakészen, pontosan és gyönyörű mondatokban fogalmaz a legváratlanabb helyzetekben is. Nem, nem a politikus krokodilkönnyei voltak ezek. Interjút adott a járvány tetőzése idején egy tévéműsorban, és a jogi, technikai és praktikus kérdések megválaszolása után arról faggatta az újságíró, hogy mi volt számára idáig a legnehezebb pillanat a járvány kitörése óta? A miniszterelnök úgy válaszolt, hogy amikor először kellett elrendelnie egy egész város, Codogno karantén alá helyezését, ezzel korlátozva a szabad mozgást, és a másik nagyon nehéz az volt, amikor… – és itt már kezdte köszörülni a torkát – … amikor látta, hogy a halottak száma… – itt kicsit elcsuklott a hangja… –  egyre emelkedik… – itt már az arca is eltorzult, éppen úgy, mint amikor valaki próbálja visszatartani a sírását… – és amikor megértette, hogy ez egy olyan fájó és nyílt seb az olaszok életében, ami még mindig egyre csak mélyülni fog… – látszott, hogy alig bírja befejezni a mondatot anélkül, hogy előtörjenek a könnyei. Végül sikerült visszanyernie uralmát a hangszálai és arcizmai felett, a riporter gyorsan átvette a szót, majd elköszöntek egymástól és a nézőktől.

Szóval még nem láttam síró miniszterelnököt. Ezt is megértük, és nekem ez is felkerül arra a listára, amire nem számítottam, vagy amit nem tudtam elképzelni annak előtte.

Memento mori

Sokan írtak naplót a karantén kezdete óta, vagy belekezdtek egy pontján. Én ezt jónak tartom, bár én nem voltam rá képes, annyi újdonságot, negatív és pozitív érzelmet, új feladatokat, megváltozott életvitelt hozott a vírus meg a karantén, hogy erre már nem futotta az energiámból. Úgy érzem viszont, hogy valamit mégis át akarok menteni ebből az időszakból, valamit megőrizni, valamire emlékezni, legalább egy rövid üzenetet vagy érzést, ha másnak nem, hát magamnak.

Nem, nem akar ez egy újabb motiváló cikk lenni, amivel az utóbbi időben elárasztották különböző szellemi és lelki guruk, vagy arról szónokolni, hogyan és miként legyünk jobb emberek ilyen vagy olyan szempontból, mert én is inkább azokkal értek egyet, akik az ilyesfajta „motiválást” károsnak tartják ebben a nagyon nehéz időszakban. Gyász, halálfélelem, rokonaink, barátaink féltése, izoláltság, magány, munkanélküliség, megélhetésért való küzdelem, szorongás a jövőtől – ezek az érzelmek vannak most napirenden Olaszországban, ahol a járvány valósággal tombolt.

Szerintem nem most kéne azzal nyomasztanunk egymást, hogyan legyünk jobb emberek, vagy mit kéne megtanulnunk ebben az időszakban. 

Inkább azon tűnődöm, hogy kinek-kinek mitől lehet egyéni ez a pillanat az életben, hiszen biztos mindenki máshogy élte és éli meg a karantént: más családban, más szingliként, más a kórházban, más annak, aki épp elutazott, aki gyereket vár, aki épp most indította be a saját vállalkozását, aki épp válni készült, aki épp érettségizik, aki most kapott meg egy külföldi állást, akinek épp most volt kitűzve az esküvője – biztosan mindenkinek van valami olyan, amire azt mondhatja: „pont most, amikor…” Ha mást nem, hát azt, hogy „pont most, amikor végre nem történt semmi különös, és kicsit hátradőlhettem volna”.

Örök búcsú a karanténomtól

Nos, én például pont most költözöm. Néhány nap múlva örökre elhagyom ezt a lakást, és vele öt évet hagyok magam mögött, amit itt éltem le, a vesztegzárat is beleértve természetesen, bizonyára ezért is kerített hatalmába ez a melankólia, ez a furcsa nosztalgia, amiről a cikk elején írtam. Pakolom a dobozokat: ebbe könyvek kerülnek, ebbe csetreszek, ebbe maszkok, gumikesztyűk – és közben arra gondolok, hogy nekem májusban egészen biztosan egy új élet kezdődik az új házban, és a régit egész biztosan itt hagyom, jó és rossz emlékeivel együtt.

Vajon minden rossz ellenére hiányozni fog ez a magányos – karanténos – kényszerűen otthon töltött, mégis elképesztően intenzív és érzelmekben gazdag időszak?

Talán furcsán hangzik, de azt hiszem, igen. Szeretettel és nosztalgiával fogok rá visszagondolni, mint olyan szakaszára az életemnek, amikor szembesültem vele, hogy a minket körülvevő világ bizony pillanatok alatt megváltozhat, és vele a saját általunk felállított szabályok is.

Szentgyörgyi Júlia

Szicília

A képek a szerző tulajdonában vannak