–

Nagy-Britanniában január 31-én azonosították az első két koronavírusos beteget, a tegnap reggeli (március 15-ei) adatok szerint 40 279 tesztet végeztek el, amiből 38 907 lett negatív, 1372 pozitív és 35 brit állampolgár halt meg eddig a vírus okozta szövődményekben. Abban a kerületben, ahol mi élünk jelenleg két fertőzöttről tudnak. Tehát itt a helyzet már sokkal súlyosabb és előrehaladottabb, mint Magyarországon.

A miniszterelnök múlt csütörtöki sajtótájékoztatója szerint öt-tízezerre becsülhető a fertőzöttek száma (akkor 596 eset volt, és még teszteltek mindenkit, akinek koronavírus-gyanúja volt). Várhatóan a lakosság 80 százalékát érintheti a járvány, az emberek pedig készüljenek fel arra, hogy bizony családtagokat fognak elveszíteni a generációnkat sújtó legsúlyosabb egészségügyi krízisben.

Ezen, és a higiéniai előírásokon kívül semmilyen kormányzati intézkedés nem történt. Nyitva vannak az iskolák, az edzőtermek, az uszodák, de még az idősek otthonában is az intézmények a maguk hatáskörében rendeltek el látogatási tilalmat.

Sportesemények sem központi utasítás miatt maradnak el, hanem azért, mert a szervezők vagy a sportági szövetségek maguk mondták le őket, vagy függesztették fel a játékot. A belföldi és tömegközlekedés zavartalanul üzemel, és az egyéni felelősségvállaláson múlik a vírus terjedésének sebessége. Mert azt teljesen tisztán és félreérthetetlenül kommunikálták, hogy mi vár ránk: járvány van, ami végigsöpör a lakosságon és megöli azokat az embereket, akik nem veszik komolyan a karantént, vagy azt, hogy ők a kockázati csoporthoz tartoznak. Ha valaki cukorbetegként, magas vérnyomással és szív- és érrendszeri betegséggel, 65 felett még úgy éli az életét, mintha mi sem történt volna, az bizony ne számítson semmi jóra.

Azzal ugyanis tisztában vagyunk, hogy a vírus terjedését nem tudjuk megállítani, most az a kérdés, hogy mennyire húzzuk el a lefolyását, és a tetőzéskor hány ember nem jut majd életmentő kezeléshez. Nem az a kérdés, hogy ez megtörténik-e… vagy sem. Hanem az, hogy mikor. 

Jelenleg abban a szakaszban vagyunk, hogy minden egyes nappal, amivel nem duplázódik vagy triplázódik az esetek száma, nyer az egészségügyi rendszer egy napot, hogy még jobban felkészülhessen a rohamra. Itt még mindig tart a kórházak átszervezése és a felkészülés a „háborús állapotokra”.

A brit kormány és járványügyi szakértői ugyanis a „nyájimmunitás” elvét követik (eddig), ami szerint: ha minél nagyobb egy populációban a fertőzöttek száma, annál több ember lesz immúnis rá, és így kisebb az esély, hogy egy egészséges ember egy fertőzöttel kerül kapcsolatba.

El sem kezdem kritizálni ennek a teóriának a logikáját, de maradjunk annyiban, hogy sem a tudományos életben, sem a hétköznapi emberek szintjén nincs konszenzus azzal kapcsolatban, hogy mennyire helyes ez az irányvonal.

Azt érzem, hogy most, ebben a pillanatban vagyunk benne a történelem egyik nagyon súlyos fejezetében, amit aztán nemzedékek fognak tanulni, értelmezni, elemezni, nekünk meg fogalmunk sincs, hogy ebben a pillanatban melyik intézkedés, melyik beavatkozás, melyik országban milyen hatással lesz. Még igazán a rövid távú hatásokat sem látjuk, nemhogy a közép vagy a hosszú távúakat.

És itt volt az a pont, hogy megértettem, mit jelent a keep calm and carry on, azaz: „maradj nyugodt, és tedd a dolgod”. Itt ugyanis most ez van. Mi vagyunk talán Európában az egyik utolsó olyan hely, ahol még őrzünk valamit a normális életből, miközben pontosan és világosan látjuk, mi fog következni néhány héten belül. De az élet itt még tényleg a normális kerékvágás szerint zajlik, abban a tudatban, hogy nem belátható időn belül drasztikusan változni fog.

Én még járok az uszodába úszóedzéseket tartani (mondjuk, egy ilyen vírus esetén talán az úszás az egyik legbiztonságosabb sport, ugyanis két órát klórban ázni elég biztos vírusölő), Barni jár iskolába, annyi változás van a személyes életünkben, hogy Márton már itthonról dolgozik. A cége ugyanis őt a fennálló allergiája miatt a rizikócsoportba sorolta és engedélyezte neki a home office-t, amit amúgy a munkaköréből kifolyólag gond nélkül meg tud oldani. De ha most nem lenne légúti panasza, akkor bizony mindennap járna be az irodába.

Persze a boltok polcairól itt is rohamosan fogy a vécépapír, a száraztészta és a liszt, kézfertőtlenítőt pedig már csak a sarki kisboltban lehet kapni pult alól (és onnan is csak egy bizonyos kor felett), tehát készülnek az emberek arra, hogy bármelyik pillanatban drasztikus korlátozások lehetnek, de egyelőre még semmi nem történt.

Ez kicsit az az érzés, hogy mindenki hülye, csak én vagyok helikopter.

Ennek ellenére a nyugalmat azért nagyban segíti a folyamatos, transzparens és teljes körű tájékoztatás. Még úgy is, hogy egy friss felmérés szerint a népesség mindössze 36 százaléka elégedett a miniszterelnök döntéseivel a járvány kezelését illetően, az emberek pontosan tudják, hogy mit kell csinálniuk, miként terjed a vírus, miként lehet megelőzni, és kikre a legveszélyesebb. Sőt azt is, hogy milyen korlátozások fognak bekövetkezni. Nincsen mellébeszélés, összeesküvés-elmélet gyártás, a hírek és adatok  megkérdőjelezése vagy annak feltételezése, hogy bármit is eltitkolnának előlünk. Gyakorlatilag a szemünkbe mondták, hogy itt bizony akár félmillió ember is meghalhat az elkövetkezendő hónapokban. Ezek után nem nagyon van mit izgulni azon, hogy kozmetikázzák a statisztikát.

És ebből az alapbizalomból kifolyólag (ha mást nem, legalább a hiteles tájékoztatást illetően) kevesebb az álhír, a pánikkeltő tartalom, a félrevezető információk beszivárgása a hétköznapokba, így a bizonytalanságból, kiszámíthatatlanságból fakadó belső frusztráció is. Egy ilyen helyzetben természetesen nincs a világnak olyan pontja, ahol bárki nyugodt lenne. Mi sem vagyunk azok, sőt rettenetesen szomorúak vagyunk attól, ami történik, és ami történni fog.

De az, hogy ki milyen mentális állapotban vág bele és készül fel egy ilyen kemény időszakra, az bizony döntő tényező lehet az utána következő lábadozási időszakban.

Az iskolától február 26-a óta minden egyes nap kapunk tájékoztatást, az első esettől kezdve mindenhol, nagyon jól láthatóan és érthetően ki volt rakva a vírus terjedésének módja és a megelőzés lehetőségei, és amíg lehetett, azonosították és lekövették a fertőzötteket és környezetüket. Így a többi nagyobb európai országhoz képest sikerült jócskán lassítani a vírus terjedését, és Nagy-Britannia a tesztelések számában is elöl járt – egészen addig, amíg felfüggesztették az enyhe esetek utánkövetését (ami miatt a WHO nagyon súlyos kritikát fogalmazott meg).

Ma már, ha valakinek láza van vagy köhög, akkor hét napon keresztül izolálnia kell önmagát. Nem kell felhívni a központi számot, nem kell jelenteni sehova, nem fogják tesztelni, senkit nem érdekelnek már az enyhe esetek. Az egészségügyi rendszer köszöni szépen, de erre már most sincs kapacitása. Sőt, annak a családjának, aki valamelyik tipikus tünetet produkál, nem kell otthon maradnia, csak, ha náluk is megjelenik valamelyik tünet (kivéve, ha a háztartásban együtt él velük egy idős ember).

Tehát ha nekem 37.8 fokos lázam van, vagy annál magasabb, akkor hét napig nem mozdulhatok ki a lakásból, Barni viszont nyugodtan mehet iskolába.

Nekem az összes idős szerettem Magyarországon él, így nem tudom, hogyan érezhetik most magukat azok a brit nyugdíjasok, akikről, ha nem is teljesen, de részben lemondott a kormány. 

Ők már tudják, hogy mik a lehetőségeik. Otthon maradni a négy fal között (az is lehetséges, hogy akár négy hónapig), vagy orosz rulettet játszani.

Én a magam részéről nyugodt vagyok, mert amit én megtehetek a rizikócsoport biztonsága érdekében, azt megteszem: minden olyan helyet elkerülök, ahol az idősebb korosztály tagjaival találkozhatom, és a munkán kívül kerülök minden társas érintkezést. Mindent, de mindent, amit tudok, olvasok, információt gyűjtök, és átadom a családom veszélyeztetett tagjainak, és azon kívül, hogy nem tudom őket hét lakattal bezárni (de vannak embereim, akik már intézik), addig beszélünk a fejükkel, míg meg nem értik, hogy a legjobb esélyük a túlélésre akkor van, ha nem lépik át a küszöböt. Szerencsére szinte mindegyikük felelősségteljesen és a helyzet súlyosságát felmérve reagált.

Nálunk, ugye, nem kérdés, hogy Barnit távol tartom a nagyszülőktől és mindenkitől, akit megfertőzhet, így valószínűleg sosem tudjuk meg róla, hogy vírushordozó volt-e.

Az, hogy jó-e, hogy még jár iskolában vagy sem, szintén egy nagyon hosszú vita témája lehetne, és előre elnézést kérek, mert tudom, hogy ez a legforróbb pontja ennek a cikknek, de nem fogok beleszállni. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy ha hónapokig tartó iskolaszünetre és izolációra számíthatunk, akkor lehet előnye annak, hogy azt a generációt egy helyen tartják, amelyikre amúgy nagyon kicsit veszélyt jelent a fertőzés. Mi az iskolán kívül sehova nem megyünk, és semmilyen esélyt nem adunk arra, hogy bárkit is megfertőzzünk. Nem tömegközlekedünk, mindent házhoz szállítással rendelünk, így gyakorlatilag a bevásárlást is el tudjuk kerülni.

Itt többek között azzal is érveltek az iskolák nyitva tartása mellett, hogy így el tudják kerülni azt, hogy a dolgozó szülők a veszélyeztetett csoportba tartozó nagyszülőknek adják le a gyereket, vagy az egészségügyi dolgozók kiessenek a munkából, mert nem tudják megoldani a gyerekek elhelyezését munkaidőben.

A másik érv pedig az volt, hogy ha a vírus tetőzése elhúzódik, akkor a túl korán meghozott korlátozások kontraproduktívak lehetnek, mert az embereknek nincs több hónapnyi tartaléka, a mentális teherről nem is beszélve, amit ez a helyzet okoz. 

Itt az az elv, hogy először ne azokat próbáljuk meg kivonni a társadalomból, akikre a vírus kisebb kockázatot jelent és amúgy a gazdaságot valamelyest életben tartják (ez a társadalom egészére nézve is lételem, különösen a Brexit után), hanem azokat, akik ha megkapják, akkor valóban túlterhelik az egészségügyi rendszer. Mert amúgy mi az értelme az iskolabezárásoknak és a gyerekek négy fal közé zárásának, ha közben a legnagyobb kockázatnak kitett korcsoport tagjai vígan kávézhatnak, tömegközlekedhetnek meg piacozhatnak? De ahogy nő a nyomás a kormányon, szerintem nagyon rövid időn belül itt is drasztikus korlátozások lesznek.

Azt látom, hogy ez egy elképesztően nyomasztó, nagyon sok ismeretlenes egyenlet, amiben biztos, hogy nincs jó megoldás – az a kérdés, hogy mi a kisebbik rossz. Ezt pedig talán öt-tíz év múlva a történelemkönyvekből tudjuk meg.

Nagyon furcsa, elképesztően fárasztó és idegőrlő megélni ezt az egész helyzetet úgy, hogy az ember egy másik országban egy másik irányelvet követ, mint amiben a szerettei és a barátai élnek. És tudja, hogy valakinek nem lesz igaza, de mindenki próbál hinni abban, ami az ő feje fölött zajlik.

Közben a mi kis hármasunk továbbra is nagyon erős itt együtt, úgyhogy afelől semmi kétségünk, hogy mi átvészeljük, bármi is vár ránk. Barnival folyamatosan kommunikálunk arról, hogy mi történik körülöttünk, és az iskolában is beszéltek velük a vírusról, arról, hogy elképzelhető az iskola bezárása, és hogy miért fontos a higiéniai előírások betartása. Érti, miért kellett lemondanunk az áprilisi hazautazást, és mondjuk el ezerszer a nagyszülőknek, hogy NE MENJENEK SEHOVA!

Sokan kérdezték, hogy milyen egy ilyen helyzetben külföldön élni, milyen Londonban megélni ezt az egészet. Az az igazság, hogy most látom igazán, mekkora szakadékot jelent a krízis megélésében és kezelésében az, hogy földrajzilag és társadalmilag hol van az ember, és hogy milyen az általános bizalom az ellátórendszerrel és a hivatalos szervekkel szemben. Jelenleg abban sem vagyok biztos, hogy ezeket a sorokat hogyan fogják értelmezni Magyarországon, mert én egy teljesen más környezetből és más mentális állapotú társadalomból írok – miközben próbálom érteni az otthoni reakciókat is, meg azt is, ami itt van.

Itt még az egyre fokozódó feszültségben is van egy olyan alaphiggadtság az emberekben, amitől sokkal, de sokkal elviselhetőbbek a hétköznapok, mégsem érzem azt, hogy el lenne bagatellizálva a probléma, vagy nem kapnánk reális képet a jövőnkről. De úgy gondolom, egyáltalán nem mindegy, milyen mentális állapotban vágunk neki az előttünk álló kemény heteknek, hónapoknak és éveknek.

Pásztory Dóri