–

Annak érdekében, hogy csak egészséges és indokolt mértékben vádoljatok szőrszálhasogatással, már ennek az „idült adult” műelemzésnek az elején szögezzük le: nagyon szeretem a meséket. Minden este – amennyiben emberi, és nem újságírói időben jutok haza – másfél-két órán át olvasok meséket Tomikának. A legtöbbet könyvből, néhányat diáról. Ez utóbbi móka most szünetel, mert elromlott a vetítő töltőkábele, és úgy tűnik, hogy ilyen ritkaságot Újlipótvároshoz legközelebb csak a Marson lehet kapni, de azért nem adom fel.

A diavetítés ugyanis az altatás vezércsele. Sötétség kell hozzá, az pedig elálmosítja a gyerekeket. Még Tomikát is, akihez képest a Duracell-nyuszi egy oszlopszent.

Más kérdés, hogy én sokkal hamarabb lekókadok, ezért minden este attól tartok, hogy a fiam végignézi, amint narkolepsziás sokkba kerülve fejjel előre belezuhanok a vetítőbe. Zárójel bezárva.

Szóval hiszek a mesékben

Negyvennégy évesen még mindig elefántot lenyelt kígyót látok Saint-Exupéry kalapjában, de azért nekem is kell egy kis szórakozás, ezért amikor már robotpilótára kapcsoltam, az agyam hátsó, még REM-fázison inneni maradékában kínzó kérdések sokasága kiabál válaszokért.

Itt van például a Thomas, a gőzmozdony. Ezt egy anglikán lelkész, Wilbert Awdry írta, akinek munkásságát a fia, Christopher folytatja. Tomika nagyon szereti ezeket a történeteket, de én agyfaszt kapok tőlük. Thomas egy stréber gőzmozdony, semmi más nem érdekli, csak hogy egyszer Igazán Hasznos Mozdony lehessen. A főnöke Sir Topham Hatt, a Kövér ellenőr, egy kapitalista Rákosi Mátyás frakkban, cilinderben és makkos cipőben, aki az önálló ötleteket kegyetlen büntetésekkel – megalázással, megfélemlítéssel, kínzással, kiközösítéssel és bebörtönzéssel – honorálja. Leütni való karakter. Meglátom, és már nyúlok is a krampács kalapácsért. Vannak még más mozdonyok is, de egyik sem különb a másiknál. Mindegyik rabszolga. A lányok természetesen egytől egyig rebegő szempillájú, a férfiaktól függő, naiv és buta lények. A motor nélküli szerelvények saját magukat képesek hajtani, és az összes galiba ebből ered.

Sőt Thomas is önjáró. Az egyik részben például elfelejti elvinni az utasait. Egy év múlva vettem észre, hogy van mozdonyvezetője. Az mégis mi a szart csinál egész nap? Miért mindig Thomast büntetik meg helyette?

Hagyjuk is. Vegyük elő inkább a Peppa malacot. Ez is egy brit sikermese. Neville Astley és Mark Baker egy disznócsalád történetét hizlalja évek óta, és – ahogyan a Thomasnak – ennek is sok szerethető és értékes mozzanata van, de azt nehezen tudom megbocsátani, hogy az összes férfi karakter béna benne. Főleg az apa, Daddy pig, alias Papa malac, aki egy lusta, zavartan rötyögő, dagadt balfasz. Semmihez sem ért, mindenre alkalmatlan, és bármit képes elrontani. Egy kép felszögelése miatt szétveri a házat.

Csak a foci és a grillezés érdekli, de akkor is felgyújtja a kertet, és a tüzet a feleségének kell eloltania, aki önkéntes tűzoltó. Bárhol eltéved, mert nem hajlandó térképet használni, és ostoba férfivirtusból zátonyra futtatja a hajóját, életveszélybe sodorva a gyerekeit. Minden alkalommal a nő menti meg.

Kicsi és működésképtelen a fűnyírója (érteeed!), amellyel nem képes levágni a füvet, ezért a neje szégyenszemre odarendeli az apóst, akinek persze akkora fűnyírója van, mint egy bányadömper. Minden adandó alkalommal muszáj megalázni a vejünket, ha már a lányunk egy ekkora disznóhoz ment hozzá, igaz? Szóval Papa malac tévét néz, és zabál. Még mesét sem tud rendesen olvasni. Pont olyan, amilyennek a reklámok is ábrázolnak bennünket, apákat: egészségtelen, felelőtlen, megbízhatatlan, alkalmatlan és infantilis.

Vannak más mesék is, amikben hemzsegnek a sztereotípiák

Ott van például a walesi Sam, a tűzoltó. Az nagyon helyes, hogy Nia Ceidiog és Rob Lee szerzők Penny személyében egy női tűzoltót, Hannah Sparkes szerepében pedig egy kerekesszékes karaktert is beleírtak, azt viszont felhúzott szemöldökkel nézem, hogy a sorozat egyetlen bajkeverője természetesen egy vörös hajú, szemüveges fiú, Norman Price, aki apa nélkül nőtt fel, az anyja pedig egy idióta pletykafészek. A folyton csúfolt és megbélyegzett Norman akkora őrültségeket csinál, hogy az pszichológusért kiált. Ehelyett végig rajta kell röhögni vagy szörnyülködni, mert átlagosan kétnaponta felgyújtja a települést.

A modorosan korholó, tésztaképű Samnek pedig csak felemelt mutatóujjú tűzmegelőzési jótanácsai vannak a számára ahelyett, hogy átölelné egyszer azt a kis szerencsétlent, és elmondaná neki, amit a nem létező apjának kellett volna. De azt sem értem, hogy Norman miért nem kap büntetést. Mert nem kap, soha, semmiért.

Ja, és mindez egy Pontypandy nevű településen játszódik

Amit két igazi város, Pontypridd és Tonypandy nevéből gyúrtak össze, de a magyar fordító elkeresztelte – most figyelj! – Körmöspálcásra. Mi van?! Amúgy Körmöspálcás vélhetően egy új típusú bolondokháza, ahol a gondozottak szabadon élhetnek a kerítésen belül, tekintve, hogy mindegyik életképtelen, ön- és közveszélyes figura. Sam nélkül egy palacsintakészítésbe is belehalnának.

Ebben a tekintetben hasonlítanak Kaland-öböl lakóira, akik az amerikai Paw Patrol, magyarul A Mancs őrjárat világában élnek.

Itt egy szintén szülők nélküli, tízévesforma kisfiú, Ryder kiskutyákból verbuvált high tech mentőegysége gondoskodik a negatív IQ-tesztjüknek örvendő felnőttekről földön, vízen, levegőben. Profi mese, de azt már a rajongó státuszú Tomika sem érti, hogy a szeleburdi tűzoltókutya, Marshall hátizsákjában hogyan fér el egy vízágyú tartálya.

Az pedig a sehová sem vezető elitellenesség szép példája, hogy A Mancs őrjárat messze legostobább karaktere természetesen a polgármester asszony, akit semmi sem érdekel a még nála is butább tyúkján kívül. (Tomika egyébként mostanában minden este azt kéri, hogy meséljek neki fejből. Ő úgy mondja: „szájból”. Kérdezem: mit? A válasz: A Mancs őrjáratot… Ki fogom nekik számlázni a jogdíjat az általam kitalált részekért.)

Hasonlóan csendes debilitás lengi át Bogyó és Babóca világát, ami viszont szerintem éppen ezért nagyon eredeti és szerethető.

Ők – a német Axel Scheffler Pippjéhez és Pollijához, illetve Marék Veronika Boribonjához és Annipannijához hasonlóan – felnőttek, szülők, szóval család nélkül élő gyerekek (történetesen bogarak). Ez a pannon A Legyek Ura.

Bogyó és Babóca között egyébként gyanúsan szoros, extrákat feltételező barátság van. Annak idején figyelemmel követtem a Bartos Erika-univerzumról szóló heves vitákat, de azokat ugyanolyan terméketlennek tartom, mint a J. K. Rowling-féle Harry Potter hasonlóan szélsőséges megítélése körülieket. A mesék kritikája ugyanis a felnőttekről szól – az enyém is most –, nem pedig a gyerekekről. A gyerekek választanak, és az vitathatatlan.

A körzővel megrajzolt fejű Bogyó és Babóca világa bárgyú?

Az, de ártatlan és népszerű. A győztesek pedig nem szoktak magyarázkodni. Ja, persze, mondhatjátok, hogy nézzünk, olvassunk régi meséket, mert azok még mennyivel jobbak voltak. Például Pom Pomot, aminek az egyik része végig arról szól, hogy

Gombóc Artúrt különféle közlekedési eszközökről zavarják le, ráordítva, hogy túl kövér. Body shaming, of course. Másik oldalról pedig cukorreklám a világ egyik legdagadtabb országában. Vagy Vukot, ami családirtással kezdődik, továbbá a könyv, a rajzfilm, illetve a dia beszerzése után sem tudom, hogy Vuk csaja akkor most a saját húga?

De ott van a Gőgös Gúnár Gedeon is. Azt imádom. A Szellő és a bárányfelhők vagy az Ezüsterdő című rész például irodalmi színvonalú. Azt viszont már Tomika is nemegyszer megkérdezte, hogy A kesztyű című mesében a hangya miért sírdogál, amikor zenélnie kellene…? Senki sem érti. Aki tudja, írja meg!

És ezek a legprofibb mesék…

Igazából semmi bajom velük, ha megnézem a mezőny trash szekcióját. Van otthon egy raklapnyi mondókás könyvünk, olyan „versekkel”, amiknél egy téeszparaszt is jobbat ír, ha vasvillával dobja be a szavakat a Google-fordítóba, utána pedig a Word helyesírás-ellenőrzőjébe.

Tucatszám látok elvileg gyerekeknek készült, felháborítóan igénytelen illusztrációkat, amik úgy néznek ki, mintha a betépett Snoop Dogg egy iskolai festőkészlettel próbálná utánozni Salvador Dalí stílusát.

Tornyot tudnék építeni olyan meseírók könyveiből, akik előrehaladott munkagépimádatban szenvednek, és egy hároméves gyerekeknek szóló történetben egy vizsgáztató műegyetemi mérnökoktató alaposságával magyarázzák el a homlokrakodó úgynevezett letalpalási manőverét, ahelyett hogy világot és karaktereket teremtenének, Jót és Rosszat alkotnának, varázsolnának, konfliktust gerjesztenének és megoldanák azt.

Leginkább ugyanis ez a bajom sok mai mesével. A régiek emberképe gyakran elavult, a maiaké pedig semmilyen. Nincs bennük Jó és Rossz. Batman Superman ellen. Hiányzik a dráma, és a feloldás utáni katarzis. Nincs igazságtétel. A szereplők egyszerűen csak élnek, és profán dolgokat csinálnak. Átmennek egy zebrán vagy sütnek egy süteményt. Közben pitiáner álkonfliktusaik és nevetséges látszatproblémáik vannak. Mindenki cuki, megértő és píszí. Ezekben a mesékben nem áll helyre a világ rendje – mert fel sem borul.

Nincs mese: ez a valóság.

 

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció