–

Reggel hat, nem ettem semmit már tegnap délután óta

Már két hete nem igazán eszem semmit. Torkomban dobog a szívem, zsibbad az ujjaim hegye. Nem vagyok depressziós, csak izgulok. Tegnap este 44,5 kilóval feküdtem le, remélem, leszáradtam éjjel, és ma reggel 44 alá tudtam menni, hiszen tízkor kezdődik a verseny Budapesten, és ebben a súlycsoportban fogok indulni.

Fenn vagyok az emeleten, még mindig az ágyamban fekszem. Résnyire van nyitva az ajtó, látok egy kis halvány fényt beszűrődni, és hallom, ahogyan anyukám puha léptekkel motoszkál odalenn, matat a konyhában. Szendvicseket készít, hogy mérlegelés után végre ehessek egy jót.

Szomjas vagyok, az egész szám ki van száradva, de nem ihatok sokat, mert az is súly, és nem kockáztathatok, hogy átlépjem a súlycsoportom. Kinyújtózkodom, felülök. Picit gyenge a lábam és zsibbadnak az ujjaim, de ez csak az izgalom miatt van. A bordámba belenyilall a fájdalom. Két hete estek rám, még mindig sajog, de nem gond, hisz ott a jégspray.

Felállok, és lassan elsétálok a mérlegig. Kábé öt másodperc múlva jelenik meg az érték: 44.3. Bassza meg!
Semmi gond, két óra, mire felérünk Pestre, leráz rólam harminc dekát az autó. Felöltözöm és lesétálok a lépcsőn. A talpam alatt a fából készült lépcsőfokok meg-meg nyikordulnak. Anya rám néz, tudom, hogy arra kíváncsi benne vagyok-e a 44-ben, de nem mond semmit, mert tudja, hogy kiborulok, ha erre most rákérdez.

Elém tesz egy pohár vizet és két kocka csokit, mert ilyenkor már nem a kalória, csak a deka számít. Megrázom a fejem, nem kérek semmit. Még van rajtam harminc deka.

– Hol van apa?

– Éppen bepakol az autóba, mindjárt indultok.

– Jössz te is?

– Szeretnéd?

– Persze.

– Akkor elkísérlek.

Arcot és fogat mosok, vigyázva, hogy egy korty víz se csússzon le a torkomon. Beülünk az autóba, és lassan felérünk Budapestre. Mi mindig nagyon hamar érkezünk, a mérlegelés kilenckor kezdődik, és apa mindig figyel rá, hogy kezdésre ott legyünk, mert akkor hamarabb ehetek.

Nem értem, hogy a tizenöt éves lányok mérlegelésén miért csak férfi bírók vannak jelen. Nekem le kell vetkőznöm, mert minden ruhadarab számít. A bugyi marad. A reggeli zsibbadás kiterjedt az egész testemre, nem tudom, hogy azért remegek, mert fázom, vagy azért, mert le vagyok gyengülve, mert izgulok, vagy azért, mert férfiak látnak meztelenül. 

Ráállok a mérlegre, 44,1. Nem ez nem lehet, ilyen nincs. Nem gondolkodom, azonnal ledobom a bugyim, hátha van tíz deka. 44.0, sikerült!

Az egyik legnehezebb részén túl vagyok, irány enni. Anya mindenféle szendvicset csinált, meg is eszem legalább hármat, plusz egy kis csokit, két liter víz is lecsúszik. Körbenézek: mindenki ugyanezt csinálja. Lassan tíz óra, el kell kezdenem bemelegíteni, csakhogy tele a hasam. Tulajdonképpen ezt már megszoktam.

Apa félrehív, hogy kész a tabella. Öten vagyunk csak a súlycsoportban, ezért körmérkőzések lesznek. Egy meccs négy perc, kivéve, ha valaki ippont dob, vagy földharcban fojtás, vagy karfeszítés van, és lekopogja a másik.

Mivel az én súlycsoportom a legkisebb, ezért rendszerint velünk kezdik a versenyt, amit mindig utáltam, de most szóltak, hogy a nagyobb súlyúak részesülnek előnyben. Ez jól kezdődik, van időm átgondolni a dolgokat. Az UTE rácsos ablakán beszűrődik a nap, figyelem, ahogy a felverődő porszemeken megcsillan a fény. Ilyenkor nem lehet hozzám szólni, nem tudok zenét hallgatni, nem tudok figyelni sehova, csak befelé.

Délután egyre három győztes meccsen vagyok túl, a következő a döntő.

„Felkészül: Tóth Dominika!”

 A zsibbadás egyre erősebb minden végtagomban, a szívem a torkomban, fázom és közben folyik rólam a víz. Odajön az edzőm, hogy „nyugodj meg, te barna öves vagy, ő pedig csak kék, nyerni fogsz”.

Tibi sosem tudta, hogyan kell megnyugtatni. Igazából ő azt sem tudta, hogyan kell felspannolni. Ő azt tudta, hogyan kell egy vesztes meccs után a semmibe nézni. Hiszen a második hely is vereség, az élsportban csak az aranyérem számít.

Odajön apa, tudja, hogy nem szabad hozzám szólnia. Rám néz, megszorítja a vállam. Mély levegő, minden oké lesz. Apa mindig azt mondja: „egy kis egészséges izgalom sosem árt”.

„Szőnyegen áll: Tóth Dominika”.

Meghajolok, felállok a tatamira, megrázom magam. Az eddigi zsibbadás eltűnt. Nem érzek semmit, csak nyugalmat.
Még egy meghajlás, Hadzsime.

Sosem tudatosan küzdöttem, mindig csak ösztönből és zsigerből. Ha a tatamin állsz, minden klubtársad, barátod, családtagod, edződ üvölt neked, hogy éppen mit csinálj. Ezeket én sosem hallom meg. Amikor fenn állsz a küzdőtéren, minden csendes, csak magadra és az ellenfélre figyelsz.

Egy erőteljes mozdulattal megrántom a másikat, hoppá, ez egyensúlyvesztési helyzet, tudom, mi lesz a vége. Ilyenkor egy picit minden belassul legbelül. Olyan, mintha lassított felvételben élnél át mindent. Mély levegő, befordulok a dobásba. Ez az a pillanat, amikor eggyé válsz a másikkal. Leér a háta a földre, levegő ki, Ipon.

Ennél nem tudok euforikusabb pillanatot. Érdemes volt fogyasztani heteken át, érdemes volt mindennap edzeni, igen még hétvégén is.

Minden értelmet nyert. A zsibbadást átveszi egy jóleső bizsergés. Nyertem.

Meghajlás, le a tatamiról. Mindenki gratulál, apa és anya megölelnek.

Ma picit pihenhetek. Talán holnap is.

Hétfőtől újra edzés és fogyasztás. Két hét múlva jön a következő verseny…

Tóth Dominika