Kisebb-nagyobb tévedések, azaz kognitív torzítások

Nem mások ezek, mint afféle előfeltevések, amelyek eredetileg arra hivatottak, hogy meggyorsítsák a döntést és cselekvést, tehát tulajdonképpen energiát spóroljanak és növeljék a hatékonyságot. Azonban gyakran tévútra vezetnek. A kódolt tévedéseknek több fajtájuk létezik, amelyeknek általában az a céljuk, hogy kedvező és megnyugtató helyzetben lássuk magunkat – függetlenül attól, hogy ez így van-e.

Az emlékezet játékai

Az elfelejtett receptek (és évfordulók, találkozók, feladatok) mellett az egymásnak ellentmondó tanúvallomások is bizonyítják, hogy a memóriánk korántsem annyira megbízható, mint amennyire annak hisszük.

Úgy tűnik, hogy az emlékezetünk szinte mindig torzít, amikor csak lehet.

A stabilitás torzítása pont ezt a jelenséget ragadja meg: a kutatások szerint az emberek azt gondolják, az emlékezetük megbízható és kikezdhetetlen, valamint kevéssé vannak rá hatással a külső és utólagos események, körülmények. Egy kísérletben például azt figyelték meg, hogy a diákok hajlamosak voltak túlbecsülni, mennyire emlékeznek jól egy adott tananyagra, és alábecsülni azt, hogy mennyit javíthat a további tanulás a téma memorizálásán.

Ehhez némiképp talán hasonlít a konzisztenciatorzítás, amely elhiteti velünk, hogy az évek során szinte semmi sem változott – legalábbis abban, ahogyan viselkedünk, érzünk, cselekszünk. Greg Markus, a Michigani Egyetem kutatója például azt találta, hogy míg az emberek politikai nézeteiket illetően az idő előrehaladtával egyre konzervatívabbak lettek, úgy érzékelték, mintha ez korábban is így lett volna. De hasonló eredmények születtek a párkapcsolatok terén is, bár ez a kutatás csak nyolc hónapot fogott át: a résztvevők, akik úgy értékelték, hogy javult a kapcsolatuk a kezdetekhez képest, utólag azt vallották, ez a fejlődési szint már korábban is megvolt.

Az „ugye, megmondtam” hatásnak tulajdoníthatóan az emberek gyakran úgy vélik, hogy bizonyos események kimenetele sokkal inkább megjósolható és előrelátható volt, mint amennyire valójában lehetett számítani az adott kifutásra.

Eközben a félretájékoztató-hatás ékesen bizonyítja, hogy egy utólagos információ mennyire befolyásolja a memóriánkat. Például a szemtanúk emlékeit nemcsak a többi szemtanú elbeszélése torzíthatja, de akár az is, ahogyan a kihallgató a kérdéseket megfogalmazza. Amikor Elizabeth Loftus kutatásában a

„Milyen sebességgel ütközhettek össze az autók?” kérdést úgy fogalmazták át, hogy „Milyen sebességgel csapódhattak egymásba az autók”, az alanyok elkezdtek úgy emlékezni, mintha az autó üvegei is kitörtek volna, pedig ez nem történt meg.

Figyelnek minket?

A reflektorfényhatásnak tulajdonítható, hogy az ember sokszor túlbecsüli, mennyire is van a figyelem középpontjában. Egy ehhez kapcsolódó kísérletben például a diákoknak feltűnő pólóban kellett belépniük egy zsúfolt terembe, majd megtippelniük, hányan vették észre az extravagáns öltözéket. A kísérleti alanyok rendre túlbecsülték ezt a számot. Egy másik gyakorlatban csoportos megbeszélések után kellett megsaccolniuk a résztvevőknek, hogy vajon mennyire keltettek pozitív és negatív benyomást. Ahogyan az az előzőekből már sejthető, itt is mindkét esetben túlértékelték a hatásuk nagyságát.

Ehhez kapcsolódik az átláthatóság illúziója, amely szerint az ember túlbecsüli, mennyire látnak át rajta mások, ebből következően pedig úgy ítéli meg, ő maga is jobban tudja, mi zajlik másokban, mint amennyire ténylegesen érti a többieket. Emellett a környezetünkhöz való viszonyunkat torzítja az aszimmetrikus éleslátás illúziója is, vagyis az, hogy azt gondoljuk, jobban ismerjük a másik embert, mint ő önmagát.

„Én vagyok a kivétel”

Annak, aki azt gondolja, ezek a torzítások leginkább a többi embert jellemzik, ő maga pedig a kevés, szerencsés kivétel közé tartozik, van egy rossz hírem. Ez pedig nem más, mint az elfogultsági vakfolt. Vagyis mindenki azt gondolja, hogy a többiek sokkal hajlamosabbak a kognitív torzításokra, mint ő maga. Ez a „metatorzítás” abból adódik, hogy mások gondolkodási hibái egyszerűen sokkal könnyebben feltűnnek, mint a sajátjaink. (A saját szemében a gerendát sem… tipikus esete.) Persze, az már a reflektorfényhatásból is jól látszott, hogy mindenki világképe egocentrikus, és bármennyire próbál is objektív maradni, automatikusan „maga felé hajlik a keze”.

Úgy tűnik, hogy a kognitív torzítások az önigazolások végtelen köreivel hálóznak be minket – ezeket egocentrikus torzításoknak hívják.

Így például azt gondoljuk, mi jobban látjuk a valóságot, mint mások, a sikereinket sokkal inkább a saját érdemeinknek tulajdonítjuk, míg a kudarcokért hajlamosak vagyunk a körülményeket okolni, és úgy véljük, jobban megérdemeljük a fizetésemelést, mint mások.

Egy japán kutatásban az alanyokat arra kérték, hogy írjanak le tisztességes és tisztességtelen magatartásformákat, akár olyasmivel kapcsolatban, amit maguk tettek, akár olyan dolgokhoz köthetően, amit mások.

A tisztességes viselkedéssel kapcsolatban hajlamosak voltak magukról írni, míg a tisztességtelenségeket inkább másokra hárították.

Egy másik kutatásban a résztvevők kevésbé ítélték igazságtalannak, ha őket fizetik túl, mintha másokat, míg az alulfizetés esetében ez pont fordítva volt. Érdekes módon az egocentrikus látásmód csökkent akkor, amikor a kísérleti alanyok elé tükröt tartottak – úgy tűnik tehát, a tudatosság és a tudatosítás technikája még az előítéleteink ellenére is létezik, és hatékony eszköz lehet az elfogultságokkal szemben.

Fábián Emese

 

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Unsplash/Tiko Giorgadze