Mindig csodáltam azokat, akik igyekeznek újabbnál újabb helyzetekben kipróbálni magukat, akik nem félnek igent mondani az ismeretlenre, kizökkenni a megszokott mederből, és így megbizonyosodni róla, mennyi mindent bírnak, mire képesek. Én alapvetően nem ilyen vagyok. Nagyon nem. Persze az élet rengetegszer hozott olyan helyzetbe, amikor kénytelen voltam kilépni a saját kereteimből, de önszántamból nagyon ritkán ólálkodtam a komfortzónám határain túlra. 

A biztonsági játékból még sosem volt baj, ugye?

Tizennégy éves voltam, amikor a középiskola miatt Pestre költöztem – több mint kétszáz kilométeres távolságra az otthonomtól. Egy ismeretlen közegben, a szülőfalumhoz képest teljesen más dimenziókban kellett feltalálnom magam, és megtalálnom a helyem. Iszonyatosan nehéz volt: ha felidézitek az összes dolgot, amitől tizenévesen rettegtetek, és elképzelitek, hogy mind egyszerre történik meg veletek, nagyjából képbe kerülhettek, hogyan is érezhettem magam. Nem kell a lelkem legmélyére ásni ahhoz, hogy tudjam: ez akkora adag volt a komfortzóna-elhagyásból, hogy hosszú évekig nem is vágytam többre.

Olyannyira, hogy kis túlzással ugyan, de az egyik legnagyobb kalandomnak sokáig azt tartottam, amikor tizenhárom évvel ezelőtt a Keletinél ettem egy gyrost – mondjuk, aki ismeri a fővárost, tudja, hogy ez már-már extrémsportnak számított abban az időben. Kár lenne tagadnom, alapvetően szeretem a jól ismert helyzeteket, a nyugis dolgokat, amik kevés sérülési lehetőséget hordoznak magukban – testileg és lelkileg egyaránt. Ebből a szempontból pedig nem kis túlzás azt állítani, hogy 

a legmegveszekedettebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer egy kenutúrán fogok olyan hévvel evezni, mintha az életem múlna rajta.

Hogy a francba kerültem én ide? 

Húzd meg, tartsd a ritmust, húzd jobban – az utasítások néha mögülem, néha a szomszédos kenuból jönnek.

Tényleg sikerült rávenni erre?

A bal térdemen néhány centis vágás, enyhén szivárog belőle a vér, de semmi komoly. A szalmakalap csuromvizesen lóg a fejemen, előző héten vettem, pont a kenutúrára. Nem olyat kellett volna, ami tetszik, és sajnálom, ha esetleg tönkremegy, fut át az agyamon, de eddig nem sokat tudtam a kenutúrás dress code-ról. 

Ha valaki a tökéletes hétvégéről kérdez, vízpart, nedves haj és szalmakalap ugyan szerepelnek a képletben, de biztosan nem ilyen kontextusban.

Nagyjából a hatodik órája vagyunk úton, épp túl egy boruláson egy nem éppen veszélytelen szakaszon, és még saját magamat – meg a társaimat – is meglepem, mennyire gyorsan és jól reagálok a vízben. Jó, a többiek szerint némi aggodalomra adhat okot a jövőre nézve, hogy a víz alatt először arról bizonyosodtam meg, a kalapom megvan-e, de ebbe most ne menjünk bele.

Látjátok, a kalapom

A lényeg, hogy mindenki épségben megúszta – a fejfedőt kivéve. Kétnapos túrán vagyok a Sajón, a csapatban szinte mindenki tapasztalt kenus, én akkor fogok először evezőlapátot a kezemben. Normál esetben jó adag önostorozás kíséretében sokszor eszembe jutna, mit is keresek köztük, de számomra is furcsa módon, hosszú hónapok óta most először semmi másra nem gondolok, mint arra, amit épp csinálok. 

Evezek, igyekszem a felmerülő helyzeteket a lehető legjobban megoldani, és közben gyönyörködöm a tájban. Esténként jólesően borít be a fáradtság, és annak ellenére, hogy leszakad mindkét karom, úgy érzem, már rég nem volt a világ ennél boldogabb és nyugodtabb hely. És én, aki olyan környezetben képes csak aludni, aminek a receptjéért Drakula gróf is sírva könyörögne, kómaszerű álomba merülök, miközben a bungaló falai ütemesen rezegnek a közeli Curtis-koncert ritmusára. Az egészet átaludtam – bocs, Curtis. 

Kilátás a bungalóból

Nem tudod, mit bírsz, amíg nem próbáltad 

Nehéz fél évet hagytam magam mögött, amelynek a vége felé már azt éreztem: ha nem történik valami csoda, az agyam szó szerint fel fog robbanni. Mindig is hajlamos voltam túlvállalni magam, de amit az utóbbi hónapokban, évben műveltem, az maga volt az ámokfutás. Sokszor éjszakába nyúlóan dolgoztam, hogy utána néhány órányi alvást mímelve, hajnalban újra nekiveselkedjek a munkának. A feladatlistáról azonban még így is alig fogytak a teendők.

Bármit is csináltam, bárhová is mentem, egy pillanatra sem tudtam kikapcsolni: egyik gondolat követte a másikat, az előttem álló feladatok megállás nélkül nyomasztottak, a feszültség nem engedett. Arról nem is beszélve, hogy az idejét sem tudtam már, mikor aludtam egy jót és pihentetőt. Nem volt jó, nem voltam jól. 

Két lehetőségem maradt: vagy elmegyek zombi-statisztának a Walking Deadbe, vagy valami olyan drasztikus dolgot csinálok, ami kizökkent kicsit ebből az állapotból. 

Pont jókor jött a meghívás a kenutúrára, amelyen egy kilencfős baráti társaság tagjaként vehettünk részt a vőlegényemmel. Nem mondom, hogy azonnal rábólintottam a lehetőségre, hiszen a kenutúra is messze kívül esik a komfortzónámon, de legbelül éreztem, hogy épp egy ilyen élményre (vagy inkább sokkra?) van most szükségem. És igazam volt: a kétnapos túra alatt éreztem először, hogy nem érdekel, min kellene dolgoznom éppen, vagy mitől veszem el az időt azzal, hogy végre kikapcsolódom. Olyasmit csináltam, amiről sosem gondoltam volna, hogy valaha menne, és hihetetlenül élveztem! Annak ellenére, hogy semmi egetrengetőt nem vittem végbe, mégis büszke voltam magamra, a teljesítményemre – ez önbizalmat adott.   

Ha egyedül nem megy – kell egy katalizátor 

Jó, ha teljesen őszinte akarok lenni, akármennyire is szükségem volt egy ilyen kalandra, egyedül nem vágtam volna bele. Mert valljuk be, ha tényleg istenien elvagyunk a saját kis komfortzónánkban, önszántunkból nem igazán kívánkozunk el onnan. Ilyenkor jó, ha van valaki a környezetünkben, aki sokszor reálisabban látja a képességeinket, mint mi magunk, és időről időre rávesz, hogy szélesítsük a határainkat. 

Három éve jöttünk össze a vőlegényemmel, akinek – hogy is fogalmazzak – teljesen máshol húzódik az ingerküszöbe, mint az enyém. Olyan könnyedén kirándul a komfortzónáján túlra, mintha a sarki közértbe ugrana le. Fotóriporterként számos konfliktuszónát járt már meg Szíriától Kelet-Ukrajnáig, szabadidejében szeret sziklát mászni, éjszakai túrázni a hegyekben, és még sorolhatnám. Félreértés ne essék, semmi olyat nem erőltet, amit nem szeretnék, de az is igaz, hogy ami neki kellemes hétvégi program, az nekem extrém határfeszegetés. Most már ezt mindketten tudjuk, de emlékszem még arra, amikor egy romantikus éjszakai „sétára” hívott – amiről időközben derült ki, hogy egy tízkilométeres túra – a holdfényes erdőben. Amíg ő el sem tudott volna képzelni szebbet, én meg voltam győződve arról, hogy azt az éjszakát nem éljük túl. 

Végül a félelmeimmel ellentétben, nem végeztük az erdei vadak eledeleként, sőt, tényleg lenyűgöző volt a teliholdas téli erdőben kirándulni. Végigcsináltam, és a mai napig büszke vagyok rá. 

Mert igen, a komfortzónát elhagyni kezdetben nem kellemes, sőt, marhára stresszes és ijesztő. De mennyi mindentől fosztjuk meg magunkat, ha engedjük, hogy ezek a félelmek elhatalmasodjanak rajtunk!

A korlátainkat magunk építjük

Korábban nem sokat gondolkodtam azon, milyen élményektől, tapasztalatoktól fosztom meg magam, ha valami túlmutatott az általam kijelölt kereteken, egyszerűen nemet mondtam rá. Mesteri szintre fejlesztettem a biztonsági játékot, és elhittem, hogy tényleg olyan vagyok, amilyen keretekben gondolkodom magamról: sokszor kishitűen, szűk mozgástérben, szigorúan a komfortzónán belül maradva. 

Be kellene érni a többieket

„Nem sátrazom, az nem nekem való, nem megyek külföldi cserediák-programra, mert nem tudnék megküzdeni a honvággyal, nem küldöm el a cikkemet a WMN-hez, mert úgyis elutasítanak (két-három évig tényleg nem is küldtem!), nem megyek kenutúrázni, mert úgysem bírnám”. Ha jobban belegondolok, rettegtem attól, hogy kiderül, valami meghaladja a képességeimet, és esetleg kudarcot vallok.

Pedig legrosszabb esetben mi történhetett volna? Semmi. Legfeljebb jobban megismerem magamat és a határaimat – a valódiakat, nem azokat, amiket képzeletben festettem az évek során. Mert persze van élet a komfortzónán belül is, de az igazi önismereti kaland tényleg azon túl kezdődik. 

Filákovity Radojka

A fotók a szerző tulajdonában vannak.