Imre fel-alá járkált a kertben. Pipafüstje nehezen keveredett a hideg levegővel, kipöfékelt lehelete amolyan borús gondolatfelhőként követte alakját. Idegességében a bajuszát harapdálta, közben erőteljesen csettintgetett vastag ujjaival, ütemet adva kerti menetelésének.

Az egész a „sufnimizériával” kezdődött. Ő legalábbis így nevezte el magában a szerencsétlenséghez vezető fiaskót.

A felesége ugyanis, negyvenkét év házasság után, közölte vele, hogy neki márpedig nem tetszenek Imre módszerei. Így, ezekkel a szavakkal. Imre azt sem tudta, mire gondol, mindig kitalált valamit, amibe belekötött, de ez újdonság volt.

– Immre (mindig így szólította, megnyomta az m-et, amitől olyan döcögőssé vált a neve, mintha egy öreg autó épp le akarna fulladni), ha te nem érted meg, hogy a lakásban márpedig nem pöfékelsz, akkor kiköltözhetsz a drágalátos sufnidba! Nekem itt nem büdösíted be a frissen meszelt falat – sipította szinte énekelve magas szopránján.

A veszekedés során szó esett még a jóistenről és annak egy bizonyos testrészéről is, de ezt Imre, istenfélő ember lévén, már nem hallgatta végig.

Csendesen betette maga után az ajtót, és innentől kezdve, legfőképp dacból, a sufniban élte mindennapjait.

Irénke kirohanását a hidegháborúra emlékeztető feszült várakozás követte.

Az asszony nyilvánvalóan vérig volt sértve, leginkább azért, hogy az ura nem kér tőle bocsánatot. (Bocsánatot kérni nem az egyszerű, „ne haragudj” frázissal volt szokás, hanem meg kellett adni a módját: felesége szimpátiájának visszaszerzéséhez a „bocsáss meg nekem, Irénke” volt a kulcsmondat.) Imre viszont ezúttal úgy vélte, a veszekedés nem az ő sara, Irénke viszont elvetette a sulykot a szentbeszédnek szánt szitkozódással.

Felesége ezért hetekig hozzá sem szólt, csak csendben lerakta az asztalára az ebédet, elvitte a használt tányért, evőeszközt. Imre egyszer mintha könnycseppet látott volna Irénke szemében, de nem mert volna rá megesküdni.

Egyedül Csepi birtoklása vált kérdésessé, de egy idő után kialakult a kutyahasználati menetrend: napközben Imre lába körül lébecolt, késő délután Irén vette őt gondozásba. Imre sokszor rajtakapta a feleségét, amint titokban, a függöny mögül lesi őket, de ezúttal megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó bocsánatot kérni. Ami sok, az sok!

Őszintén, a sufni teljes körű birtokbavétele örömmel töltötte el. Ez a néhány négyzetméter végre csak az övé volt.

Nem járt a nyomában senki, hogy felszedegesse utána a lepotyogott morzsákat, nem figyelmeztették a holmija elpakolására, egy lélek sem szidta, hogy hangosan hallgatja a rádiót… Minden kéznél volt, mindenről maga gondoskodhatott. Irénkével két külön világban éltek, kapcsolatukban a virágágyás jelentette a demarkációs vonalat. Így ment ez, egészen múlt szerdáig.

Épp a gőzölgő babgulyást kanalazta ebédidőben, amikor éktelen csörömpölésre lett figyelmes. A zaj a ház felől jött. Csendben hallgatózott egy darabig, de mivel nem történt semmi egyéb, felesége sedreségének tulajdonította a dolgot. A leves isteni volt, Irénke mindig kolbászt is tett a babgulyásba, attól lett olyan ízes. 

Csepi ugatott a kertben, kaparta a sufni ajtaját. Imrét nem hagyta nyugodni a korábbi ricsaj, ezért nehézkesen felállt, és a ház felé indult. Csepi árnyékként követte, idegesen emelgette a fejét az épület irányába, apró villámként cikázott a lába között, Imre majdnem elesett benne. Gyanúsan nagy volt a csend. Imre tisztelettudón hármat koppintott az ajtóra (az utóbbi időben csak ezzel a jelzéssel lépett be a lakásba, miután Irénke kioktatta, hogy ne merjen még egyszer tolvaj módjára „beólálkodni” az ő házába, meg amúgy is, Imre a frászt hozza rá, úgy suhan, mint egy szellem), majd belépett. Csepi előreszaladt, berohant a hálóba. Imre követte.

A szobába lépve borzasztó látvány tárult a szeme elé: Irénke kifordult csípővel feküdt a földön, a leszakadt karnis tövében. Csepi profi elsősegélynyújtóként nyalogatta az arcát, mire az asszonynak kipattant a szeme.

A két tekintet egy pillanatra összetalálkozott. Könnyek gyűltek Irénke szemébe.

Megpróbált feltápászkodni, de fájdalmában visszahanyatlott a földre. Imre két lépéssel mellette termett, kezében már ott volt a telefonkagyló.

Miután értesítette a mentőket, és Csepit kipenderítette a szobából (a kutya nagy felháborodására), letelepedett Irénke mellé, lapátkezével kisimította az asszony szeméből az ősz tincseket:

– No – szólt csendesen. – Megnyugodtál mán?

– Meg – válaszolta Irénke. – De mondd, Imre, szeretsz te még engem? – kérdezte hüppögve.

– Nem szerettem más asszonyt sose. De ezt tudod jól, nem?

– De – fújta ki hangosan a levegőt az asszony. – Te, Imre! Én arra gondoltam, hogy pipázhatnál mostantól idebent. De csak a konyhában! Nem akarom, hogy füsttől bűzölögjön a frissen meszelt fal. Jó lesz így? – kérdezte remegő hangon.

– Jól van, Irén – válaszolta mosolyogva Imre –, éppenséggel pipázhatok én idebent is… Hátha akkor megtetszenek neked a módszereim.

 

Rozs Franciska