–

A megérkezés elég kaotikus volt

Szinte az összes ország csapatának gépe késett, valaki eltörte a lábát, a holland különítmény autóbalesetet szenvedett; csupa olyan dolog, ami ellen semmit nem tehettünk, csak történtek a fejünk fölött. Végül szerencsésen megérkezett a csapat nagy része. Jó fej emberek, úgy gondoltam, kellemesen eltöltjük az időt a következő napokban.

Multikulti

Az volt az elképzelés, hogy országonként öt fő (bolgárok, magyarok, spanyolok, portugálok, görögök, olaszok, hollandok) gyűlik össze, hogy informális tanulással különböző, vállalkozással kapcsolatos dolgokat sajátítsunk el. Ha ez nem lenne így is elég multikulti, akkor kiegészíteném, hogy nemcsak ott született állampolgárok jelentkezhettek, hanem az adott országban tanuló/dolgozó fiatalok is.

Így eshetett meg például, hogy a magyar küldöttség egyik meghatározó tagja egy egyiptomi srác volt, de jöttek még Brazíliából, sőt Peruból is.

Az Erasmus+ programok sajátossága, hogy nemcsak egyetemisták, hanem bárki jelentkezhet, aki harminc év alatti. Nem vagyok hozzászokva (hiszen tizenkilenc éves vagyok), de két hétig én voltam a „bébi”, sokszor meghallgattam, „mennyire kis cuki” vagyok, annak ellenére, hogy a huszonhét–harminc évesek sem néztek ki huszonkettőnél többnek. Azonban, ha beszélgetni kezdtünk, mindannyian azonos szintre kerültünk, és nem számított már, ki hány éves, csak a nyitottság.

Folyamatos pörgés

Noha a workshopok és foglalkozások között bőven voltak szüneteink, mindig akadt valaki, akivel beszélgetésbe elegyedtünk, így szinte teljesen elfeledkeztem a mobilomról, és csak esténként küldtem egy-egy életjelet haza, hogy a nap többi részében az itt-és-mostra koncentrálhassak. A harmadik napra olyan biztonságos közeg alakult ki, hogy mindannyian elkezdhettük levetkőzni a gátlásainkat. Ennyi különböző ember ennyiféle háttérrel, de mégis, az alapgondolatok, értékek mindannyiunk számára ugyanazok.

Tisztelet, szeretet, elfogadás, együttműködés (meg persze a jó ételek).

Konfliktusok megoldása

A társaság színessége néha kissé túlfűtött, de mindenképpen emlékezetes eszmecserékhez vezetett. Például amikor az egymás mellé került görögök és bolgárok úgy érezték, ideje rendezni országaik történelmi nézeteltéréseit (amit tovább fokozott a görög joghurt bolgár eredetének megvitatása is), úgyhogy fél percen belül röpködtek a történelmi tények és áltények, hiszen amit az egyik országban így tanítanak, a másikban nem feltétlenül. Nem tudom, végül mi lett az eszmecsere vége, mert hajnali kettőkor többen feladtuk, és elmentünk aludni, de a reggelinél újra békésen falatoztak egymás mellett.

Nyitottság

Beszélgettünk politikáról, menekültkérdésről, az unióról, oktatásról, a történelmünkről és a szociális folyamatokról is. Meg zenéről, ételekről, vallásokról, családról, szerelemről. Nemzetközi esteket szerveztünk, amiken minden ország bemutathatta ételeit, italait, népzenéjét, hagyományos táncait, vagy taníthatott néhány szót az anyanyelvén.

Tanultunk görög és bolgár körtáncot, megismertünk néhány jellegzetes olasz kézjelet, mi pedig elénekeltünk pár magyar népdalt.

A legfontosabb megtanult kifejezés az összes nyelven a „szeretlek” volt, de majdnem ugyanilyen népszerűségnek örvendtek a csúnya szavak is.

A workshopokon sok új dolgot tanultunk

Számomra például gyakorlati értelmet nyertek az egyetemen tanultak. Cseréltünk tapasztalatokat, kaptam tippeket, hogy hol érdemes külföldön tanulni. Ahány ember, annyiféle szakterületről érkeztek, a teljesség igénye nélkül volt, aki atomfizikát hallgat az egyetemen, közgazdászok, pszichológusok, leendő sebész, pedagógus, politikát hallgatók, így mindenkitől egy kicsit mást tanulhattunk. De mindenki több, mint amit tanul, így tartottunk egymásnak latintánc- meg kizomba- (egy afrikai eredetű társastánc) órát, relaxációt, bizalomjátékokat, szabadulószobát, volt, aki arról mesélt, hogyan lett befutott író a hazájában, és még sorolhatnám.

Emberi értékek

Egy ilyen program értékét nem is feltétlenül a hivatalos feladatok adják, hanem az emberek, akik részt vesznek benne.

Rengeteg jó impulzust kaptunk egymástól, például az érzést, hogy semmilyen problémával nem vagyunk egyedül, legyen az személyes vagy országos (netalán világ-) szintű.

Önmagunkról is tanulhattunk, mindennap volt rá alkalom, hogy leüljünk a saját csoportunkkal, és megbeszéljük, ki hogyan érezte magát aznap, mi zavarja, minek örül stb.

Az esti összeülések, sörözések is tovább mélyítették a kapcsolatokat, hiszen a napközbeni rohanás után ekkor volt idő mindenre. A nyelvi akadályok sem állítottak meg senkit, a spanyolok, portugálok és olaszok nyugodtan beszélgettek egymással az anyanyelvükön, csak kicsit lassabban és jobban artikulálva, hogy megértsék egymást. Az angol nyelvet pedig mindenhol kéz- és egyéb mozdulatok egészítették ki, ha már nem volt több eszközünk a kommunikációra.

Nekem különösen jól jött ez a nyelvi sokszínűség, hiszen így tudtam gyakorolni a spanyolt (és megtanultam elolvasni a bolgár ábécét, noha ez nem szerepelt a terveim között).

Nyelvi sokszínűség

A program egyik zseniális pontja volt, hogy mindenki választott egy párt egy másik országból, és vele is „kellett” mindennap beszélgetni. Az én párom egy spanyol lány lett, kész főnyeremény, még az elején megegyeztünk, hogy ő angolul fog hozzám beszélni, én pedig spanyolul hozzá, így mindketten gyakorolhatunk, és a második hét végére tényleg folyékonyabbá vált a beszédünk (aminek azért is örülök, mert néhány hét múlva nyelvvizsgázom spanyolból). Ha nem jutott eszünkbe egy szó, egyszerűen csak mondtuk a másik nyelven, vagy elmagyaráztuk, ahogy éppen jött. Ahogy közeledett a program vége, a fejünk egyre inkább megtelt információval és nyelvekkel, esténként már azt sem tudtam, milyen nyelven szólaljak meg.

Búcsú

Már péntektől kezdve megszaporodtak a spontán ölelkezések, a tervezések, hogy hol és mikor kéne legközelebb találkozni, ez pedig szombatra a tetőfokára hágott. Megejtettük az utolsó páros beszélgetéseket, lőttünk millió fotót, aztán mindenki megírta leveleit a többieknek emlékül, röpködtek a meghívások Athénba, Lisszabonba, Szófiába, Budapestre, Rómába, Milánóba, Andalúziába és bárhova, csak találkozzunk.

A zárásra torokszorító érzéssel mentem, nehogy túl hamar sírjam el magam. Aztán amikor körbeálltunk, és a fő szervező is könnyes szemmel kezdte megköszönni a munkánkat, feladtam. Elkezdtek folyni a könnyeim, és ahogy felnéztem, a többieknél is sorra tört el a mécses. A kör egyre szorosabbá vált, ahogy mindenki a mellette állót kezdte ölelgetni, a hátát simogatni.

A következő lépés pedig: mindenki éli tovább az életét

Hálásak vagyunk egymásnak, amiért – ha csak rövid időre is, de – ennyire megnyíltunk, elgondolkodtattunk vagy tanítottunk valami fontosat. Mert azokat, akik hatással voltak az életünkre, sosem felejtjük el, még ha nem maradunk is napi kapcsolatban, vagy nem beszélünk évekig.

Rengeteg mindenért hálás vagyok ezeknek az embereknek, sokat tanultam tőlük szakmailag, de főleg emberileg. És leginkább megnyugodtam, hiszen még ha úgy is tűnik sokszor, hogy körülöttem mindenkinek tökéletes tervei vannak a jövőjét illetően, nem én vagyok az egyetlen, aki még keresi az útját. De a rengeteg pozitivitás, amivel útközben találkozom, megerősít, hogy eddig, ha nem is mindent, de néhány dolgot azért jól csináltam.

Pichler Zsófi

 Képek a szerző tulajdonában vannak