Közlekedés – a bátraknak

A hét és fél milliós fővárosban ötmillió körül mozog a motorok száma, ami a gyér tömegközlekedési lehetőségeknek és az autók igen magas árának tulajdonítható. A közlekedési káosz rend megértéséhez elegendő elfelejteni a KRESZ legelemibb szabályait. A jobb oldali forgalom csak elméleti: bármelyik irányból érkezhet egyszerre négy-öt motoros, a sebességükből ítélve eszük ágában sincs nemhogy megállni, de akár csak egy jottányit is lassítani. Hasonlóképpen, a piros lámpa értelmezése is teljesen önkényes. Ha azonban ez irányú berögződött elvárásainkat elengedtük, és képesek vagyunk zenközeli állapotban haladni a mellettünk centikre egyensúlyozó, négyfős családot, tyúkketrecet, két méter magas kartondobozhalmot vagy ölnyi fűszernövényt szállító motorosok mellett, akkor már csak az utcai átkelés fortélyait kell elsajátítani.

Felemelt kézzel, a látószögünkben mindkét oldalról érkező öt-hat motorossal, induljunk csak el határozottan a túloldalra – a kezünk jelzi, hogy elsőbbségünk van.

E cikk bizonyítja, hogy dekódolják. Ha mindez nem elég izgalmas, akkor engedj a gyerek kérlelésének, és vegyél neki egy másfél méteres delfinlufit – lehetőleg még mielőtt elindulnál az óváros szűk utcái felé. Ha sikerült a közlekedés ritmusára ráhangolódni, kezdődhet a városnézés. A francia gyarmati időket idéző épületek, az utcafront szélessége alapján fizetendő adók miatt keskeny házak, a földszinten működő szatócsboltok eklektikus látványa a buja, zöld növényzettel kombinálva lenyűgözően izgalmas. 

Rövid kitérő ökoszorongó énemtől: a beszívott kipufogógáz mennyisége miatt utánanéztem: a város 2030-ra tervezi, hogy a jelenlegi motorarzenál helyett elektromos verziók róják majd az utcákat. És hogy a közlekedési eszközöknél maradjunk: az éttermekkel, vagány kávézókkal, graffitikkel tarkított kedvenc utcámon hétköznapokon egy vonat hajt át vagy két méterre a lakóházaktól. Ez olyan, mintha a konyhád ablakától karnyújtásnyira a péceli személyvonat robogna el teljes utazóközönséggel. A vágány mellett az anyukámtól örökölt voyeur oldalam kukkantott be a nyitott ajtókon: a nappali-konyha-előszoba matraccal és bambuszszőnyegekkel egy térségbe koncentrálódik, újévkor a szerencsét hozó kumkvatfával, a hálószoba pedig a galériára szorul.

Streetfood-paradicsom

A járda klasszikus funkcióját mielőbb érdemes elfelejteni; itt ugyanis vagy motorok parkolnak heringszerűen, ezzel az úttestre szorítva a járókelőket, vagy izgalmas gasztronómiai és szociális élet folyik. Utóbbi kora reggeltől késő estig olyan élénk, hogy a vidám társaságokat elnézve megfordult a fejemben, hogy orosz helyett vietnami nyelvet kellett volna tanulnom az iskolában. Az óvárosban a járdán, műanyag gyerekszékeken ülve, miniasztalokon folyik a streetfood-dőzs. A méretek pontos elképzeléséhez elmondom, hogy a székek és az asztalok olyan kicsik, hogy a hatéves lányom – mellesleg a magasságához teljesen passzoló, de mégiscsak – asztalra ült le.

A kínálat elképesztően sokszínű, úgyhogy csak a kedvenceimet sorolom: bagettbe pakolt omlett, újságpapírba tekert, édeskés babszószos rizsgombóc, grillezett húsok, húsleves-variációk a klasszikus marhahúslevestől, a phótól kezdve az édes szósszal ízesített sertéshúslevesig. Kósza gondolattól vezérelve a rántott angolnadarabokkal megszórt húslevest is kipróbáltam. Nem bántam meg.

A világon az egyik legegészségesebbnek tartott vietnami konyha rengeteg friss zöldséget, fűszernövényt, gyümölcsöt használ, izgalmasan keveri az édes, savanyú, csípős ízeket, és a fengsuj elveinek megfelelően a jin-jang megteremtéséért az öt elemet idéző (tűz, víz, levegő, fa és föld típusú) hozzávalókat vegyít.

Phorajongóként minden napra beiktattam legalább egy adag levest, amit a helyiek reggelire is fogyasztanak, így nagy örömömre, amint kinyílt a szemem, helyi szokásnak megfelelően, nyúltam is a pho után. Ebbe a gyömbérrel, fahéjjal, csillagánizzsal szegfűszeggel ízesített levesbe a marhahúson kívül rizstészta, zöldhagyma, friss, roppanós bambuszcsíra kerül, és a tetejére ízlés szerint – számomra nagy mennyiségben – jöhet koriander, menta és csípős paprika.

Az ország, Brazília után, a második legnagyobb kávéexportőr. Az egykori gyarmatosítók, a franciák átörökítették kávézási szokásaikat, amin a helyiek csavartak egyet: jó alaposan felöntik sűrített tejjel, és tojásfehérjét is tesznek bele.

A szívem csücskei Hanoiban

Hanoiban rájön az ember, hogy a szívének jó sok csücske van. Nekem ugyanis számos hely pikk-pakk befészkelte magát a szívem különböző csücskeibe. Piacfetisisztaként az ezerszínű helyi piac maga volt a Kánaán. Pakcsoj, édeskrumpli, vízi spenót és számtalan ismeretlen trópusi zöldség között karalábéra is bukkantam. Újévkor szerencsét hozó ananászt, kókuszt és a Buddha keze nevű citrusfélét árulnak a kofák. A szárított termékek színes kavalkádjában minden van a cukorral jól meghintett epertől kezdve a papaján át a gombákig és halakig.

Az egykor az árult termékről elnevezett utcákon bolyongva egy sikátor mélyére vezetett a With Locals applikációról megismert helyi idegenvezetőnk.

Az apró templomban az aranyozott Buddha-szobor előtt glédában sorakozott a mandarin-, alma-, banánhalom, az ásványvíz, no és egy rekesz sör is. Utóbbit csak pár napra hagyják ott, majd az áldás után saját fogyasztásra hazaviszik.

Itt a férjem, akaratán kívül, a csigalépcső állapotát is megvizsgálta, ugyanis delfinlufink fellibbent a templom legmagasabb pontjára. A majdnem ezeréves Thang Long vízi bábszínházban a vízen mozognak a bábok. A szigorúan titkos technika sokáig apáról fiúra szállt, nehogy egy másik faluba házasított lány továbbadja kívülállóknak. Eredetileg a rizsföldeken játszották abból a célból, hogy a túlvilági lelkeket is szórakoztassák. Háromezer éves történelmük alatt a vietnamiaknak évszázadokon át sikerült az országot fenyegető ellenséggel sikeresen megküzdeniük: sokáig harcoltak a kínaiakkal, majd a thaiokkal, franciákkal és amerikaiakkal. Ezeknek nem egy múzeum állít emléket, és az érdeklődők a bebalzsamozott Ho Si Minht is megnézhetik. Újévkor a város apraja-nagyja az utcákon sétál ünneplőben: a nők klasszikus, piros vietnami selyemruhában, hosszú, oldalt derékig sliccelt felsőben, fehér nadrágban.

Hanoitól kétórányira mesebeli táj, a Ha Long-öböl buja növényzettel takart, mészkőkúpjai emelkednek ki a tengerből. A közel kétezer sziget egyikén a helyi biogazdaságot néztük meg a piros lobogós városháza mellett, elbicajoztunk az új iskolához, és rizspálinkával is megkínáltak. Itt csak én ugrottam nagyot, amikor a pálinkásüvegben megláttam a belegyömöszölt kígyókat.

Végül drága nagynénémnek üzenem, hogy ha a nyolcvanas években sokat fájt a feje, abban lehet, hogy egy picit az én kezem is benne volt.

 Trembácz Éva Zsuzsa

Ha szívesen olvasgatnál még arról, szerzőnk hogyan lát különféle izgalmas kultúrákat testközelből, akkor feltétlenül kattints IDE!

Képek a szerző tulajdonában vannak.