Szinte megduplázódik az ünnepek száma

Ezt gondoltam, amikor amerikai férjemmel elkezdtük a közös életünket. A két kultúra összevetésekor– első ránézésre – nem tűnt túlzottan nagy kihívásnak összefésülni a kisebb-nagyobb csúsztatásokkal hasonló ünnepeinket, hiszen mégsem egy szaúdi olajmágnáshoz vagy egy maori legényhez mentem férjhez. Az én életembe a szigorúan grillezéssel egybekötött emlékezet napja és a hálaadás, az övébe a mindenszentek férkőzött be csendesen.

Az anyák napja megduplázódott, mert a tengerentúlon egy hét késéssel ünneplik, és júniusi párjával, az apák napjával egészült ki. Az amerikaiak lecsípnek egy napot a húsvétból, hiszen likvidálták a húsvét hétfőt, a karácsonyt pedig december 25-ébe sűrítik bele. A látszat csal igazsága akkor rajzolódott ki igazán, amikor megszületett a lányunk, és szisztematikusan kezdtük el összehangolni a magyar és amerikai közös ünnepeket.

Hirtelen kettős nemzeti identitást kapott a Mikulás, aki két időpontban különböző segítőkkel parádézik nálunk, és Jézuskával melegváltásban érkezik karácsonykor.

Olyan gyakorlati kérdések, mint hogy: „mikor díszítsük fel a karácsonyfát?” pedig elgondolkodtató lélektani pillanatokat eredményeztek.

Amikor Amerikába költöztem, lelkesen pakoltam az erkélyre a gyertyákat tűzijáték-imitációként augusztus 20-án, november 11-én pirosodott a kacsa a sütőben, január elsejére pedig lencsesalátát készítettem. Aztán az idő koptatott valamicskét a lelkesedésemen. Amikor Léna megszületett, akkor vált egyértelművé, hogy a kettőnk között kicsit feledésbe merült Mikulást le kell porolni.

Mindketten meg akartuk mutatni a lányunknak a hagyományainkat, amelyek közel sem olyan könnyen összefésülhetők, mint ahogy azt első nekifutásra megtippeltem.

Az elmúlt tizenkét évben végül valahogy így sikerült összehangolni az amerikai és a magyar karácsonyt.

A november végi hálaadás nagy vízválasztó a tengerentúlon: a boltokat elborító sárga-barna-narancssárga őszi falevél- és sütőtök-dekoráció eltűnésével hirtelen Mikulások, több méteres, csili-vili karácsonyfák, és csillámporos fenyőágak színezik piros-zöldre a bevásárlóközpontokat, és régi, recsegős felvételen fehér karácsonyról énekel Bing Crosby. Sok helyen alig fejezik be a hálaadásnapi pulykát, már a nappaliban áll a feldíszített karácsonyfa. A férjem családja régen hálaadás után vágta ki a fát, és két héttel később december 10. körül díszítették fel. Amikor először hallottam, szentségtörésnek éreztem, hogy nem december 24-én történik mindez.

Mi lesz így az én karácsonyommal?

Azzal, amikor nagymamámnál csengő jelezte, hogy megérkezett a Jézuska, kinyílt a két szoba közötti tejüveges ajtó, és méltóságteljes díszben ott állt a karácsonyfa az ajándékokkal. Úgy éreztem, egy szimpla december közepi fadíszítés az ünnep varázsából vesz el, én pedig a múltamhoz kapcsolódó szálat engedem túl lazára. Aztán elengedtem azt, hogy az én gyerekkori élményeim koreográfiáját teremtsem újra a lányom számára, és hagytam, hogy a férjem és az én hagyományaimból alakuljon ki mindaz, ami számára a karácsonyt jelenti. Úgyhogy a koncepció elfogadása után a gyakorlati kérdésekre kristályosodott ki a válasz szép lassan.

A központi kérdés a Mikulás körül forgott. Mikor jöjjön? Ki segít az ajándékok cipelésében? Mibe rakja az ajándékot? A helyzet úgy hozta, hogy a Mikulást mi megdupláztuk, és az egyiknek magyar, a másiknak amerikai identitást adtunk.

Léna megszokta, hogy december 5-én este kipucolja a csizmáját, és beteszi az ablakba, mert jön a magyar Mikulás, és ha minden logisztikai feltétel kedvező (értsd: anya hazajut a Mikuláscsomag-dömping idején), akkor Magyarországot is útba ejti.

Aztán december 25-én visszatér amerikai Mikulásként, krampuszok helyett manókkal az oldalán, és még szenteste éjjelén beteszi a kandalló felé akasztott hatalmas zoknikba az ajándékot, hogy a kora reggeli sötétben pizsamában bontogassa kicsi és nagy. „Rossz” gyerekek pedig virgács helyett szenet is találnak a zokniban. Közben december 24-én Jézuska is ellátogat hozzánk. Az amerikai Mikulás feladatköre némileg eltér magyar társáétól és a Jézuskáétól, mert ő nem egyszemélyben felelős a teljes család ajándékáért. Az amerikai Mikulás egy ajándékot hoz mindenkinek, a többit a családtagok adják egymásnak.

Ez valamivel hihetőbb történet, mint az, hogy a Mikulás vállal mindent magára, és azt tapasztaltam, hogy az amerikai gyerekek között sokan tíz–tizenkét évesen is hisznek a Mikulásban.

A karácsonyfán lehetőség szerint mindig van szaloncukor, de vészhelyzetre gondolva némiképp megnyugtat a tudat, hogy az interneten is sokféle házi szaloncukor recept kering. Amerikában gyakori, hogy a karácsonyi díszeken a gyerekek képe van, de a mi fánkon a finn barátnőm papírból készített magyar zászló-girlandja is ott díszeleg. Az adventi naptárhoz én ragaszkodom, és most már Léna is. Az egyedüli dolog, amiből nem engedek az, hogy nem borítjuk fényárba a házat, és nincsenek felfújható óriásmikulások és rénszarvasok a kertben. A tengerentúlon ugyanis nem ritka a tetőtől talpig égősorral borított, többszintes ház.  

Azt, hogy mi kerül az asztalra a fentiekhez képest igazán részletkérdésnek tűnt.

December 24-én halat eszünk krumplisalátával nagymamám receptje alapján, anyósomnál pedig osztrigalevest és oldalast.

December 25-én amerikai hagyomány szerint sonka, pulyka vörösáfonya-szósszal, tejszínes krumpli, zöldbab kerül az asztalra. A begjli mellett pedig jól megfér az almás és a pekándiós pite.

A fadíszítés okozta első megtorpanásom óta eltelt jó néhány karácsony, és rájöttem, hogy nem az én gyerekkorom karácsonyát kell újrateremtenem a lányomnak. A mi karácsonyaink két különböző kultúrából – és a hozzá tartozó hagyományokból – szőnek egy újat. Így van az ünnepnek a mi családunkra jellemző színezete, amely a lányunk számára így teljes. Lényegtelen, hogy ki segít a Mikulásnak, vagy mikor díszítjük a fát. Nekünk az a feladatunk, hogy mindez olyan varázslatos emlékként maradjon meg benne, mint nekem a tejüveges ajtó mögötti karácsonyfa. Amit meg lehet, úgyis átmentettem a tejüveges ajtón túlról. A krumplisalátát és az ünnep varázsát mindenképp.

Trembácz Éva Zsuzsa

Ha tetszett szerzőnk írása, és szívesen olvasgatnál még tőle – vagy kíváncsi vagy, hogyan él egy amerikai-magyar család most éppen Kínában, akkor látogasd meg a Facebook-oldalát is!