Na, persze Londonban sem kezdtem el Petőfi verseket szavalni vagy hatalmas nemzeti kokárdát hordani, de például amikor részt vettem egy nemzetközi videó-filmfesztiválon, ahol egy magyar srác díjat nyert, magamról elfeledkezve, üvöltve, állva tapsoltam. A hazafi ujjongott bennem: „ez a fiú egy kicsit az enyém is, a teljesítménye egy kicsit az én sikerem is”. Londonban dolgozó újságíróként, amikor csak alkalmam volt, írtam a magyar sikerekről. Debreceni orvosok csodás operációjától egy jól sikerült zenei videoklipig bármiről – és simogatta a lelkemet, amikor ezek az írások megjelentek, és rajtuk keresztül a hazám sikereit ünnepelhettem. 

Épp ezért mindig kicsit értetlenkedve figyelem, mikor a külföldön élők magyarságát megkérdőjelezik az otthoni honfitársak. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy talán nincsenek tisztában azzal, amit mi, sokan megélünk a nagy külföldre szakadtságunkban. 

A nyelv

Nem véletlenül végeztem magyar bölcsész szakot: gyerekkoromtól szenvedélyesen rajongtam a magyar nyelvért, a szépségéért, a sokszínűségéért. Imádtam a nyelvtant, előszeretettel olvastam regényeket és verseket, egyszerűen biztonságban éreztem magam az anyanyelvem szavai között. Ennek is köszönhető, hogy újságíró lettem, ebben a biztonságérzetben merültem el írás közben is. Amikor külföldre költözve hirtelen angol nyelven kellett írnom, először olyan érzés volt, mintha kihúzták volna alólam a biztosítókötelet.

Annak ellenére, hogy már volt brit újságírói diplomám is, vagyis hivatalosan magas szinten beszéltem a nyelvet, soha nem éreztem azt, hogy úgy lubickolok a szavak közt idegen nyelven, ahogy magyarul. Még öt évvel később, ma sem gondolom, hogy eljutok arra a szintre, ahol olyan játékosan, sokrétűen és magabiztosan tudnék használni bármilyen idegen nyelvet, mint azt, amelyet az anyatejjel szívtam magamba. 

A kinti létem elején görcsösen kényszerítettem magam, hogy csak angol nyelven olvassak könyveket, hogy fejlődjön a nyelvtudásom. Néhány év elteltével megfordult a dolog, és elkezdtem új magyar regényeket vásárolni és olvasni, de volt egy periódus, amikor Radnóti verseire volt a lelkemnek szüksége. Egy időben rászoktam a Rejtő Jenő-hangoskönyvekre is, és iszonyú jókat röhögtem azon a nyelvi humoron, amire csak ő volt képes, és ami semmilyen más nyelvre át nem ültethető. Szintén sokat hallgattam Bödőcs Tibor előadásokat, amiket nemcsak a humora, de a hazai élet mindennapjainak mély ismerete – és kifigurázása – miatt is rettenetesen élveztem. Mindezek felértékelődtek attól, hogy egyfajta elszigeteltségben élveztem őket. 

Vannak aztán olyan – régi kedvenc – könyvek is, amelyeket angolul kezdtem el olvasni, de minden alkalommal magyarul fejeztem be. Mert hiába értettem a szavakat és jelentésüket, nem azt az élményt adták angolul, mint magyarul. 

Jó ideig – szintén a nyelvtanulás oltárán áldozva – szinte semmit nem írtam magyarul. Aztán újra belevetettem magam az anyanyelven való publikálásba, és olyan jó érzés volt ismét az ismerős terepen mozogni, amit soha nem éltem volna át, ha előtte nem tapasztalom meg az idegen nyelven való küszködést és boldogulást. 

Ezután talán nem meglepő, mennyire fontos számomra, hogy az otthonomban igényesen beszéljünk magyarul, még ha elkerülhetetlen is, hogy angol kifejezések, esetleg mondatok keveredjenek a beszélgetésbe. A mi házi hunglishunkon néha nagyon jókat derülünk a fiammal, amikor Áron – aki mára kétnyelvű gyerek – egy magyar mondatba angol szavakat helyez el, amiket aztán magyarul ragoz. De ettől még neki is a magyar az anyanyelve, akármi is történjen. Vannak filmek, amiket nem is hajlandó máshogy nézni, csak magyarul. 

Ételek, italok

Nyilván nem kérdés, hogy a hazai ízek nagyon erős kötődést jelentenek. A közeli boltban időnként kelet-európai napokat tartanak, és ilyenkor mindig vadásszuk az olyan „zsákmányokat”, mint a túró vagy a cérnametélt, esetleg a tök (az a fajta, amiből tökfőzeléket lehet készíteni), mert ezek itt kuriózumnak számítanak. És mert ezek az ízek azok, amik leginkább hiányoznak. Észrevétlenül is meghatározza az identitásunkat és a konyháról való gondolkodásunkat az, hogy gyerekkorunkban mit eszünk. Később ezeket a fogásokat próbáljuk reprodukálni – a külföldön ismeretlen – főzeléktől a vasárnapi rántott húson keresztül a húslevesig. 

Máshogy indul a reggel, amikor a nagymamámnál eltöltött sok-sok reggelt felidézve bundás kenyér a reggeli egy nagy pohár teával.  

Mondanom sem kell, hogy amikor a nagyobb üzletekben néha magyar bor tűnik fel, azonnal bevásárolunk belőle, és amikor vendégeink vannak, büszkén kínáljuk őket, és mellé kapnak még a magyar borok nagyságáról szóló kiselőadást is. Amikor egy sajtórendezvényt az egyik áruházlánc kifejezetten a nyári magyar borkollekciójának szentelt, és meghívtak a kóstolóra, majdnem sírva fakadtam büszkeségemben. Mert én ugyan tudtam, hogy a magyar bor kiváló, de öröm volt látni, hogy a külföldiek is elégedetten hümmögnek a kortyolgatás közepette.

A borozáshoz szervesen kötődik, hogy viszonylag gyakran látunk vendégül más magyar expatokat. Itt más alapon szövődnek a barátságok, de amikor nincs külföldi az asztalnál, olyan beszélgetések indulnak el, amelyek máskülönben elképzelhetetlenek lennének. Sírva nevetünk valami régi faviccen, és nosztalgiázunk arról az időről, amikor még otthon éltünk, de előkerül akár még a Budapest tévé is. Bár a legtöbb magyar barátunk már hosszú ideje külföldön él, általában teljesen random módon hiányoznak mindenkinek bizonyos dolgok hazulról. És nem, jellemzően nem a Túró Rudi. Nekem személy szerint a Balaton-felvidék, Budapest utcái és a budai hegyek meg a téliszalámi hiányzik a leginkább. 

Sírva vigadó magyar

Szintén a külföldön töltött évek világítottak rá arra, mennyire különbözőek vagyunk más nemzetektől. Különösen a brit vérmérséklettől. A szenvedélyesség, az érzelmek keveredése és a – néha túlságosan is – egyenes beszéd odahaza teljesen természetes volt. Csak akkor döbbentem rá, hogy nem minden nemzet ilyen, amikor Angliába költöztem. Mint tudjuk, a britek nem a szókimondásról, vagy a forrófejűségükről ismertek – és akkor annyira diplomatikusan fogalmaztam, mint egy jófajta angol. 

De azt is itt tapasztaltam meg, hogy a munkabírásunk mekkora erény. A fusimunkákban edzett kitartást és erőt is akkor tudtam először perspektívába helyezni, amikor láttam, hogy sok honfitársunk milyen keményen dolgozik – és ennek köszönhetően milyen sokra viszi, mennyire megbecsülik.

Némi elfogultsággal ugyan, de el kell ismernem, hogy nagyon tehetséges és dolgos nemzet vagyunk (még ha nyilván akadnak is kivételek). 

A családi tűzhely

Odahaza természetes volt, hogy mi, magyarok családcentrikusak vagyunk, és a családi tűzhely, az étkezőasztal nagyon fontos pontja az életünknek. De azt csak kint értettem meg, hogy ez nem mindenhol van így. Van, ahol nincs akkora jelentősége a közös étkezéseknek, és az evésnek úgy általában. 

A britek nevelési módszerei is teljesen különböznek a mienktől. A kint élő magyar anyukákkal összeköt minket, hogy viszonylag szigorú keretek között neveljük a gyerekeinket, nem hagyjuk őket iskola után kallódni, és sok minőségi időt igyekszünk velük tölteni. A briteknél azonban sok családban a gyerekek csak úgy nőnek, mint a fű, és délután együtt lógnak a helyi gyorsétteremben. Egy óvónő ismerősöm megdöbbenéssel tapasztalta, hogy már azzal kivívhatta sok szülő elismerését, hogy megtörölte a kis ovisok orrát – errefelé ugyanis ez egyáltalán nem jellemző szokás.

Az összes aprósággal együtt nyilván van oka – mindenkinél más és más –, hogy úgy döntöttünk, külföldön folytatjuk az életünket. De az én esetemben legalábbis a hazámtól való fizikai eltávolodás valójában a magyarságomhoz való közelkerülést eredményezte.

Soha többé nem fogom természetesnek venni a nemzeti hovatartozásomat, mindig tudni fogom, milyen sok értékes, különleges és egyedülálló jelentéssel bír az a tény, hogy magyar vagyok. Ezért készíttettem néhány éve egy pólót azzal a felirattal, hogy „I am Hungarian, what is your superpower” – amit azóta is büszkén viselek Angliában. 

Kégl Ágnes