–  

Hatvanas Buddhák

Előttem van a kép, ahogy apukámmal megyünk ügyeket intézni. Gyerekkoromban, kamaszként, de időnként még most, felnőttként is. Apu sosem hoz magával újságot, se könyvet. Sosem veszi elő a telefonját. Nemcsak azért nem, mert együtt vagyunk, és majd eldiskurálunk addig, amíg várunk, hanem azért is, mert számára ez a természetes.

Tud befelé hallgatni és figyelni.

És nincs ezzel egyedül. Ha körülnézek a bankban, a rendelőben, az okmányirodában vagy bárhol, ahol várakozásra vagyunk ítélve, azt látom, hogy ez a nyugalom egy egész generáció számára megszokott dolog. A hatvan felettiek tudnak várni. Csak úgy. Az én megfigyelésem alapján főleg a férfiak képesek erre, de nem csak ők. Ülnek fegyelmezetten, és hallgatják a belső monológot. Nem sasolják folyamatosan, hogy mi történik közben, mit mesél a szomszéd, milyen sorsokba lehet bepillantani, és nem elegyednek beszélgetésbe idegenekkel, hogy a panaszaikkal vagy az élettörténetükkel traktálják őket. Úgy ülnek ott a váróban, mint a Buddha-szobrok.

Negyvenes izgágák

Mi, negyvenesek ezzel szemben a várakozás első pillanataiban a telefonunkhoz kapunk. Elintézzük az elmulasztott hívásokat, végiggörgetünk az üzenőfalunkon, megnyitjuk a levelezésünket vagy szörfölünk a hírportálok között, és ettől egyre idegesebbek vagyunk.

És akkor most átváltok egyes szám első személyre, nehogy bárki úgy érezze, az a célom, hogy magára ismerjen, és támadni akarom. Magamról beszélek. Arról, hogy az állandó cselekvési kényszerem eredményeképp már egy pénztár előtt álló sort sem tudok kivárni a telefonom nélkül. Már attól bizseregni kezd a kezem, hogy két percet kellene szótlanul tétlenkednem.

Két perc semmittevés – pedig milyen jól hangzik! Elméletben. Mit meg nem adnék különben egy kis csöndért, nyugalomért. Mennyire áhítozom rá, epekedem utána. Aztán amikor ott van, hirtelen berezelek, és megfutamodom előle.

Belemenekülök a felesleges információk özönébe, később meg gyűlölöm magam, amiért eltékozoltam ezt az időt is. Mert soha, esküszöm, soha nincs értelme. Nem kapok tőle semmit. Csak a feszültséget, az idegességet.

A kakofóniát a fejemben, és az egyre követelőzőbb, semmivel sem csillapítható kielégíthetetlenséget. Ahelyett, hogy csak állnék, és néznék ki a fejemből, bele a világba.

A nagy elhatározás

Úgyhogy egy ideje elhatároztam, ha törik, ha szakad, ellenállok az internet szirénhangjának. A Facebookon lógást amúgy is muszáj keretek közé szorítani, mert az a legalattomosabb időtolvaj. Első lépésként az applikációt töröltem a telefonomról, így már két gombnyomásra vagyok tőle. Ez is valami, higgyétek el. De akkor még mindig ott az Instagram – ami csak annyival jobb a Facebooknál, hogy kizárólag pozitív ingerekkel bombáz, legalábbis, ha jól válogatjuk meg a kínálatot –, és a hírportálok. A játékok szerencsére hidegen hagynak. Egyikre sincs valójában szükségem. 

Egy barátnőm szerint a virtuális olvasgatás egyenlő azzal, mint amikor az emberek még újságot vagy magazint vittek magukkal a váróba. Ezzel nem értek egyet.

A képernyő úgy szívja magába az agyunkat, mint egy örvény vagy a fekete lyuk. Megszűnik a külvilág arra az időre.

Szörnyülködve nevetünk a gyerekeken, amiért valósággal hipnotizálja őket (hozzájuk sem lehet szólni közben), de valójában mi is kiszakadunk a jelenből, függöny hull az érzékelésünkre. Míg a nyomtatott olvasnivaló mellett még működnek az érzékszerveink.

Lépésről lépésre

Szóval első körben a közértben, piacon, buszmegállóban tartottam moratóriumot. Ez egész könnyen ment, mondhatom, azóta rá is szoktam. Semmiféle veszteségérzete nincs az embernek, nem tűnik lemondásnak. Igazából visszatértem egy természetes állapothoz, amiben azelőtt évtizedeket töltöttem.

A nehezebb falat nem is a pár perces várakozás (például sorban állás a pénztárnál), hanem az, ha több mint egy fél órát, vagy akár órákat kell várni – de erre is gyűjtöm a tapasztalatokat. Vártam azóta a gyerekekre különórán, ültem hosszan a kormányablaknál, sőt reptéren is. Vegyes eredménnyel, de eltökélten. 

Volt, amikor tényleg úgy éreztem, az lenne az időpocsékolás, ha nem hívhatnám fel azt, akinek régóta adósa vagyok egy beszélgetéssel, vagy akinek a hogyléte valóban érdekel. Itt van 45 perc szünet, hát miért ne használjam ki? És ha megtettem, jólesett, nem ostoroztam magam miatta. Egy kötelességgel kevesebb – ez is tud elégedettséget okozni. Még ha tudom is, hogy épp az a baj, hogy fel van szeletelve az időm, és minden percre kerül egy címke. Amikor elönti a testemet a stressz, hogy mennyi feladat vár még rám, mennyi felé kéne szakadni, mindig a szétfolyó idő vágyképe jelenik meg előttem. Bárcsak ne lenne minden pillanat beosztva, és hasznos dologra szánva…

A verseskötet az én elektromos cigim

Éppen ezért legközelebb, amikor hivatalba kellett mennem, elhatároztam, hogy nem engedélyezek magamnak egyetlen telefonhívást sem. (Annál is inkább, mivel azt mindenki más is hallaná, hogy miről beszélek.) „Pótcselekvésnek” egy verseskötetet vittem magammal. Ne ijedjetek meg: nem szokásom úton útfélen versesköteteket bújni. Sajnos. Rég leszoktam róla, valamikor a húszas éveim elején, amikor berántott a mókuskerék. De most ez tűnt a legjobb választásnak, kábé, mint a dohányosoknak az elektromos cigaretta. Ha nem bírnám ki csöndben ülve, egy verseskötetettel még nem ártok magamnak. És valóban a legjobb megoldásnak bizonyult. Pár percre elmerültem egy másik világban... aztán kibukott a fejem a felszínre, és ott is érdekes jelenetekkel szembesültem.

Nem vagyok még Buddha-szobor, mert érdekel a külvilág, de közben elkezdtem meghallani a saját gondolataimat is. Nemcsak magamról, hanem a környezetemről is.

Egy hivatali váróban annyiféle ember megfordul, annyi mulatságos epizódnak lehetünk tanúi. Feltéve, ha megvan bennünk az elfogadás, hogy ezt az időt ennek szenteljük, és nem idegeskedünk azon, meddig fog tartani. A végén kifejezetten úgy éltem meg, hogy remekül szórakoztam. Szép versekkel és új élményekkel gazdagodtam, embertársaimban gyönyörködtem, és részt vettem a közös életünkben. Gond nélkül fel tudnám idézni, kik várakoztak velem, milyen ruhát viseltek, mit mondtak egymásnak, milyen volt a hangszínük, a viszonyaik, és mi jutott róluk eszembe.

Mert jelen voltam. Összhangban – nemcsak önmagammal, hanem – a térrel és az idővel is. Épp ez a cél. És ha újra meg újra neki kell futnom, erőfeszítést téve, szemben az árral, akkor is ki fogok tartani. Mindaddig, míg magától értetődővé nem válik. 

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/ambrozinio