Vedd szemügyre a lenti képet pár másodpercig. Mit látsz?

Néhányan egy fiatal nőt látnak elegáns ruhában, hullámzó hajjal és főkötővel a fején. Másoknak egy öregasszony rajzolódik ki a képen, tekintélyes orrán bibircsókkal. Pár szerencsés pedig mindkét képet látja egyidejűleg (megjegyzem, ők az elhanyagolható kisebbség).

Ami érdekes ezzel az illúzióval kapcsolatban, hogy az agyunk a másodperc tört része alatt dönti el, mit látunk. Ha elsőre a tekinteted a függőleges profil irányába járt a bal oldalon, akkor a fiatal nő képét látod meg. Az agyad gondolkodás nélkül döntött, hogyan is értelmezze a képen látható vonalakat, mindezt annak ellenére, hogy ezt kétféleképpen is tehette volna. Ezzel szemben, ha először a középső, vízszintes, sötét vonalon akadt meg a szemed – amely a szájat és az ajkat hangsúlyozza –, akkor az agyad egy öreg hölgy képét formálta meg.

Akárhogy is, a fejedben lévő gépezet egy pillanat alatt hozott döntést, méghozzá magabiztosan. Egyszerűen eldöntötte, mi van a képen, és kitöltötte a hiányzó információkat. De mit is jelent ez a döntéshozatali képességünkre nézve? 

A döntéseink nehézségét fokozza az a tény, hogy agyunk kevésbé felszerelt a hosszú távú döntések meghozatalának támogatásában, ellenben a kétes veszélyhelyzetekre való gyors reagálásban egészen kiválóan működik.

Ez segítette az emberi faj fennmaradását, így ezen génjeink maradtak fenn az evolúció során.

Amikor a tények szemben állnak a belső ösztöneinkkel – például egy irracionálisan szárnyaló ingatlanpiac esetén –, legtöbbször a mélyen gyökerező ösztönök kerekednek felül. A „racionális agyunkat" legyőzi az „ősi agyunk".

De valahogy meg kell birkóznunk ezekkel a szituációkkal, belső konfliktusokkal. Ezt sok más fajhoz hasonlóan, például a „csordához" való csatlakozással tesszük meg. Beállunk a sorba, hiszen ez korábban nélkülözhetetlen volt a túlélésben. Ahogy a bölények vagy az antilopok, úgy az ember is felismerte fejlődése során, hogy sokkal nagyobb esélye van az életben maradásra, ha együtt mozog társaival. Így nagyobb biztonságban érzi magát, és magabiztosabban élheti hétköznapjait. Egy befektető is keresi a hozzá hasonló szemléletű társait. Ha a szomszéd ingatlanba vagy aranyba fektet, akkor mi is késztetést érzünk, hogy hasonlóan tegyünk.

Kitűnni, máshogy viselkedni, mint a csorda, mentálisan rendkívül fájdalmas és megterhelő tud lenni.

Még ha érezzük is, hogy valamiért nem helyes, amit csinálunk, meggyőzzük magunkat, hogy a többségnek van igaza. Ha mindenki ugyanazt a hülyeséget csinálja, egyből nem érezzük magunkat annyira szerencsétlennek, mint amilyennek akkor éreznénk, ha egyedül tettük volna mindezt. Ha azt hiszed, ennek csak a „pórnép" az áldozata, akkor nagyon tévedsz. Egy tanulmány arra a megállapításra jutott, hogy a profi alapkezelők is nagyobb eséllyel adnak el vagy vesznek meg egy-egy részvényt, ha más alapkezelők ugyanabban a városban szintén így tettek. Figyelik és másolják egymást. Úgy bizony, még az ebből élő szakemberek is.

Ezen tendenciák kifejezetten segítik az extrém szituációk, az ún. buborékok kialakulását. Egy idő után, ha mindenki ugyanazt akarja megvenni vagy eladni, akkor az árak mindkét irányban elszállhatnak, fittyet hányva a tényleges, valós belső értékükre. Ez az alacsony kamatkörnyezettel párosulva komoly eszközárbuborékokat generál mostanában is, elég csak megnézni például a kanadai ingatlanpiacot. A legutóbbi gazdasági világválságot épp az amerikai ingatlanpiac okozta, amelynek majdnem sikerült két vállra fektetni a modern kori pénzügyi rendszerünket. Pedig hol van az akkori helyzet a Kanadában jelenleg tomboló ingatlanláztól? A múltbéli példákat a hisztérikus pánikra vagy a megmagyarázhatatlan eufóriára a végtelenségig lehetne sorolni.

A félelem és a kapzsiság könnyen le tudja taszítani a racionalitás talajáról az emberek túlnyomó részét.

Annak ellenére, hogy az emberi viselkedés és a mélyen gyökerező ösztönök – melyek mind fontos szerepet játszottak a túlélésünkben – a legfőbb okozói a spekulatív buborékok kialakulásának (melyet több évszázadon át jól dokumentáltak), mindezek csak a 1970-es évektől kerültek be a hagyományos közgazdasági modellekbe.

Az ún. pénzügyi viselkedéstan, mely a hagyományos közgazdaságtan modelljeiben szereplő tökéletesen racionális embereinek „hibáit" kutatja, Daniel Kahneman és Amos Tversky munkásságából nőtte ki magát. Többek között ők mutatták meg azt is, hogy az embereknek választaniuk kell a biztos veszteség és a szerencsejáték (pénz visszanyerése vs. dupla akkora veszteség) között, akkor döntő többségben az utóbbi mellett teszik le a voksukat. Ezt nevezzük veszteségkerülésnek. Erre építve két egyetemi professzor, Hersh Shefrin és Meir Statman kimutatta, hogy veszteségkerülő befektetők túl sokáig tartják a veszteséges befektetéseiket (megpróbálnak legalább nullába kerülni annak totális figyelmen kívül hagyása mellett, hogy esetleg mással sokkal több pénzt kereshetnének), és túl hamar válnak meg a nyertes papíroktól (nem hagyják elég ideig futni a lovat, komoly összegeket hagyva ezzel az asztalon). 

Az agyunk különböző „kognitív torzításait" oldalakon át lehetne sorolni.

Ezen „hibák" vizsgálatának segítségével talán választ kaphatunk, hogy vajon miért van az átlag magyar megtakarítónak mindössze pár százalékban részvény a portfóliójában? Annak ellenére, hogy elképesztő mennyiségű adat támasztja alá, hogy hosszú távon egy kellően széles skálán lévő befektető részvényportfólió (amivel nem tartod minden tojásodat egy kosárban) hozza toronymagasan a legtöbb pénzt tulajdonosának. De amíg az elsődleges szempont az lesz, hogy soha ne menjen lefelé az egyenlegünk (a fent már említett veszteségkerülés miatt), és nem tudunk érzelmileg megbirkózni az esetleges rövid távú veszteségekkel, addig képtelenek leszünk megfelelő vagyont építeni nyugdíjas éveinkre, vagy akár gyermekeink taníttatására.

Tehetős Teknős

Kép: ITT