WMN-Vodafone-Bajnoknő

Soha nem sportoltam versenyszerűen, ezért a sportolókról vagy egy misztikus ideál élt a fejemben, vagy előítéletek. Egyszer például, amikor a gyerekeket úszótáborba vittem, és Darnyi Tamásba botlottam a Komjádi előcsarnokában (aki véletlenül még köszönt is nekem), napokig révületben voltam. Viszont az is tény, hogy sem tőle, sem, mondjuk, David Beckhamtől (akit egyszer élőben láttam focizni) nem vártam mélyenszántó gondolatokat, bőven elég volt, hogy a pályán intelligens versenyzők vagy játékosok voltak. Persze tudom, hogy bizonyos sportágakban – például a vívásban vagy a vízilabdában – szinte elvárás a diploma, és gyakori a sportkarrier utáni értelmiségi lét, de azt gondoltam, ez akkor is csak másodrendű dolog az életükben. Ha eljutottak az élvonalba, akkor ami utána jön, legfeljebb sovány vigasz, de inkább nehezen megszokható, átlagos élet, valami nagy és kivételes után.

Ezért amikor először volt alkalmam találkozni a női vízilabda-válogatottal a vizes vébére való felkészülésük időszakában, nem vártam mást, mint XXI. századi amazonokat. És ezt meg is kaptam, amikor először pillantottam meg a csapatot, miközben sortban és sportmelltartóban szárazföldi edzésre érkeztek a miskolctapolcai uszoda parkjába. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mint amikor a pattanásos kamaszfiúnak leesik az álla a végzősök báljára érkező, kiglancolt negyedikes bombanőtől a hollywoodi filmekben. Mert ezek a lányok tényleg olyanok, mintha nem földi halandók volnának, hanem inkább avatárok. Mintha a testük nem járásra, hanem vetődésre, ugrásra és szárnyalásra termett volna, mintha egyetlen kifeszített íj volna. Nyilván azok után, hogy Hosszú Katinka teste lassan napi vizuális élményünkké vált, és egy-egy sportközvetítés még engem is elér, nem is számíthattam másra, mégis egészen más így, élőben találkozni velük. Ott állni előttük, és szánalmasan kicsinek, puhánynak, gyarlónak érezni magunkat.

Pillanatok alatt el is kezdődött az edzés, én pedig mit tehettem volna? Tunyán, bambán és áhítatosan sasoltam őket. A mozdulataikat, az összetartásukat, a szívós teperésüket. Mert még ha én magam halálra is unnám, hogy nap nap után ezeket a gyakorlatokat ismételjem, de azt látom, hogy csak úgy éri meg csinálni, ahogy ők: teljes odaadással. Ha nem megúszásra játszik az ember, vagy arra, hogy letudja a dolgot, hanem még szépen is akarja csinálni. Rendesen huzigálni azt a mázsás hajókötelet a maximumig, lépcsőzni lazán és ruganyosan, felüléseket csinálni, mintha csak koreográfiára táncolna az ember. Előtte meg ugyanígy hinni a reggeli úszás minden tempójában, a taposás hosszú perceiben, a medicinlabda-dobálás értelmében.

Nem tudom, hogy lehet megoldani fejben, hogy ami az edzésből csak favágás, az is élvezet legyen, de látom, hogy másképp nem lehet sem kibírni, sem eredményt elérni. Azok a testek nemcsak a kidolgozott izmokat, vagy a fejlesztésükre fordított órákat, heteket, éveket sugározzák magukból, hanem azt a képességet is, hogy mindent bele tudnak adni. Mi, hétköznapi halandók el sem tudjuk képzelni, milyen, ha az ember naponta ostromolja a határait, és tolja egyre kijjebb; milyen, amikor naponta küzdi le a fájdalmat, hogy a testéből még többet csikarjon ki. Ott, az árnyékból kukkolva eszembe jutott, amikor egyszer-egyszer nagyobb megmérettetés elé érkezem, és előtte napokig nem alszom, mert az agyamat betöltő kényszerképzetek és elvárások kavalkádja nem hagy békén – ezek a lányok meg folyamatosan vásárra viszik a bőrüket, pár héttel a vébé előtt is Kínában versenyeztek, egy héttel előtte pedig nemzetközi tornát vívtak.

Vannak, akik az egész életüket leélik úgy, hogy sosem kell komolyan megmérettetniük, sosem kell kiállniuk mindenki elé, és egyetlen kinyújtott pillanatba sűríteni, mire képesek, mennyit érnek. Ők azok, akik a leghangosabban kritizálják a másikat, akik könnyen ítélkeznek.

Mit kap itthon egy sportoló, ha nem a dobogón végez, vagy nem azzal az éremmel, amit mások a fotelből elképzeltek neki?

És mennyit kell küzdeni ezeknek a lányoknak ahhoz, hogy ugyanolyan elismerés övezze őket, mint a férfi vízilabdázókat? 

Voltak korábban világbajnokok, két éve Európa-bajnokok, de a hazai vébét kellett volna megnyerniük ahhoz, hogy végre észrevegyék őket. Mégsem látszott rajtuk a görcs, amikor Egerben leültem velük beszélgetni. Megdöbbentően természetes, kedves, és szerény emberek voltak, akik nem csaptak semmi hűhót abból, hogy a legnehezebb célt tűzték ki maguk elé. Nem látszottak sem feszültnek, sem megszeppentnek. 

Szilágyi Dorottya

Igaz, nemcsak ők. Az egri uszodában találkozom a sportág ászaival, az amerikai válogatottal is, akik jelenleg világelsők: többszörös olimpiai bajnokok, világbajnokok. Hetekkel a vébé előtt már itt edzenek, néha mérkőzést is játszanak a magyarokkal. Ha nem látnám a saját szememmel, nem hinném el, hogy lehet ennyire lazán és szerényen küzdeni, a munkát nem fogcsikorgató alázattal végezni, hanem felszabadultan, örömmel. A magyarokról csak szuperlatívuszokban nyilatkoznak, de nem diplomatikus klisékkel, hanem őszinte elismeréssel. Csak a legnagyobbak tudják, hogy minél jobb az ellenfelük, annál nemesebb a küzdelem, és annál többet ér maga a küzdés. Nem mosolyognak az arcomba magabiztosan, hogy nyerni jöttek, csak arról beszélnek, hogy tanulni akarnak, egy jót versenyezni, és azért vannak itt, amiért mindenki más: hogy részesei legyenek valami nagy, közös ügynek, ami több mint az ő kis életük

A magyar csapatból is ketten az Egyesült Államokban tanulnak és edzenek év közben, mert ösztöndíjat kaptak a világ egyik legjobb egyetemére, ahol a vízilabda egyetemi sport. Mások – köztük a válogatott szövetségi kapitánya is – Ausztráliában vagy Új-Zélandon szereztek többéves tapasztalatot. Hazahozzák magukkal azt a mentalitást, amit ott láttak, hogy attól még mert munka, lehet lelkesen végezni, sőt, csak úgy érdemes. Az eltökéltségnek, céltudatosságnak nem feltétele a komor koncentráció, a zárkózott szigorúság. Csernus Imre, a válogatott pszichológusa is azt hangsúlyozza: a lazaság és tudatosság vihet győzelemre mindenkit. Aki nagy sportoló akar lenni, annak fejben is rendben kell lennie. Nem lehet csak egy sportológép, aki parancsra feszíti az izmait a végtelenségig, míg ki nem zsigereli. Érett, felnőtt embernek kell lennie, aki felelősséget vállal az életéért és a döntéseiért.

Pontosan ez látszott a magyar válogatott legfiatalabb játékosain is. Olyan éretten gondolkodnak magukról, a céljaikról, az egész életükről, mintha nem épp elkezdenék az önálló életüket, hanem már javában benne járnának. Számukra a diploma nemcsak biztosíték arra az esetre, ha majd a vízilabdából kiöregszenek, hanem egy következő életcél. Miért is gondoltam, hogy nem lehet ugyanolyan fontos, mint a sport? Aki egy bizonyos téren megtanulja, mit jelent alapos munkát végezni, a kihívásnak elébe állni, és adott időben minden mást alárendelni annak, az miért ne vinné át ezt a tudását a civil életre is? Miért ne értené meg, hogy a munkát ott is csak szívvel-lélekkel érdemes végezni, különben nemcsak értelmetlen, de szenvedés is?

Abból, amit a magyar női vízilabda-válogatott mellett láthattam, megértettem, hogy a mai élsportoló már nem egy tehetséges, formálható gyerek, akit mindentudó, és mindenható edzők terelgetnek, majd csiszolnak tökéletesre; és aki szemlesütve nyilatkozik pár tőmondatot arról, hogy jutott el eddig, (…) hanem világlátott, nyitott és laza felnőtt, aki tudja, mit akar, és tudja, mit kell tenni érte. És ha ma még nem is tart ott, hogy megvalósítsa és tökélyre vigye, de ezért is vállalja a felelősséget. Nem maszatolják el, nem mutogatnak másra, hanem akkor ebbe állnak bele. Nyilván kielemzik majd, és levonják a tanulságokat, utánajárnak, hogy mi roppantotta meg az önbizalmukat.

De ebben is irdatlan munka volt, és az sosem vész el.

Legfeljebb még több kell belőle.

Gyárfás Dorka