-

Nyaraltál? Családdal, gyerekekkel? Remélem, jól sikerült. Most elmondom, milyen nyaralni tizenkét állami gondozottal.

Én ugyanis egy gyermekotthonban vagyok nevelő.

Szóval tizenkét gyerek, és nem is akármilyenek, nem az a kategória, amikor a kis harmadikosokkal elmegy a tanárnéni a napközis nevelővel a vadasparkba, te pedig végigizgulod, hogy vajon mi lesz.

Ez eleve ötnapos, utána egy napig nem nagyon beszélek, viszont két napig fekszem, alszom.

A nyaralás már előző napon elkezdődik.

Be kell pakolni. Kezemben a hátizsák, és már jönnek is az ismerős mondatok:

Nekem nincs zoknim.

Nekem nincs fürdőgatyám.

Nekem nincs pólóm.

Én azt biztos, hogy nem fogom felvenni.

Minek vigyek hosszú ujjút, nyár van...

Én nem megyek ezekkel a nyomorékokkal.

Ha valakinek kész a hátizsákja, utána el kell dugni, főleg a lányokét, de az ovisokét mindenképpen, mert aztán átpakolják a holmikat.

Másnap reggel mindenki izgul, én is. Forog a lista a fejemben, mi is volt az, amire hajnali kettőkor megriadtam, nem, nem a karúszó... mindegy.

Az évek alatt megfigyeltem, hogy a gyerekeknek kábé mindegy, hová megyünk, csak menjünk.

A tavalyi csoportnyaralás kis falusi helyszínén csodálatosan érezték magukat, pedig fostam, hogy mi a bánatot fogunk ott csinálni.

Aztán órákat álltunk patakban, a falu sportpályáján semmit tettünk, de közben mindent, erdőben tévelyegtünk, tüzet raktunk, paprikás krumplit ettünk, csillagokat néztünk.

Szóval már tudtam, hogy nagy gond nem lesz, csak strand legyen.

A tóstrand nem pont a legideálisabb, de ez van, át kell lényegülnöm Hasselhoffá, akkor nem lesz gond. Irány az ország közepén lévő tó!

Tizenkét perc utazás után hangzik el először, hogy mikor érünk már oda, hogy aztán még 74-szer halljam.

Érkezés. Mint a kutyakölykök, szétszélednek szaglászva a gyerekeim mindenfelé, és nekem terelőjuhásszá kell válnom. Vadakat terelő juhásszá.

A helyszín négy faház minimálba, de ez senkit sem érdekel. Majd később el fog dugulni a csatorna, de az úgyis utolsó nap lesz.

Mivel „otthon" felejtettünk pár dolgot, átmegyek a boltba.

– Kikkel jött? Ja, azokkal az intézetisekkel? Láttuk a buszt. Van köztük fehér? Nehéz velük? Á, biztos nehéz. Nem lesz azokból semmi, én az állam helyében…

Sosem lehet megszokni, pedig azt akartam írni, hogy megszoktam már.

Ebéd: szintén minimál, és repeta sincs.

Majd holnap szóvá tesszük, csak most érkeztünk.

Lazulás, szieszta, tévé nincs, boldogság van.

A gyerekek egy kislabdával meg egy faléccel baseball-szerű játékot találnak ki, óriási flash, az óvodásokat leszámítva mindenki közösen játszik, el sem hiszem. Hátradőlök a teraszon, és nézem őket.

Aztán az első eligazítás, kicsit felpörögtek a hiperaktívabbak, meg a kis Patrik csak fejen vágta azzal a kővel Andikát, aki aztán egy faággal állt bosszút.

Fagyi.

Kidobós a kertben, alig kell szólnom, csak néha, például: nem fontos két lépésről teljes erőből fejen vágni Karcsikát, hogy aztán ő ugyanazt csinálja Elizával két perc múlva.

Tűzrakás, „a tűz nem játék" című nevelési célzatú mese.

Sok jó dolog már első nap, Laci kezd kibékülni Krisztiánnal, és a csoport néha közös csapattá válik.

Persze ott vannak a szar dolgok is: Marci és Boti gyakran kóstolgatnak, és ez már-már gúnyolódásba megy át, mintha valami kis kampijuk lennék, és két éve nem az apapótlékuk.

Örülök, hogy ezt rövidre zártam, mint általában a gúnyolódást.

Palika nagyon nehéz, szegény sokkal több törődést igényelne, plusz energiával óriásit lehetne vele menni, mint ahogy el is kezdődött, de sajnos nincs egyedül.

Másnap kakaskukorékolás, senki nem kel fel rá, csak én.

Jaj, a fényképezőgép, képek kellenek az éves beszámolóba, meg lett mondva.

Reggeli közben kezd leesni a nagyfokú lehúzás helyi szinten.

Később találkozom a magyar valósággal, amikor az egyik túravezető az első táblánál szomorú monológba kezd, hogy „sajnos a rendszerváltozás meghozta, hogy kinyíltak a határok, és az emberek inkább a tengereket választották, és nem ezt a tavat.”

Azóta is a siránkozás megy.

Míg annak idején a Balatonnál rájöttek, hogy ha ezt a Szomszédokos-stílust követik, be lehet zárni az egészet, itt sajnos nem.

Nem baj, mert aki igazán retró nyaralásra vágyik, szeretné bemutatni a gyerekeinek, hogy milyen volt, amikor szar volt, az nyugodtan jöhet ide.

Ha addig végképp tönkre nem megy minden, és elnyeli a tó az egészet.

Közben fényképezek, nem azért, mert kell.

Strand, fürdés: „Jól úszok? Én már tudok a víz alatt. Na, próbáld meg fent is!"

Fekvés a meleg kövön.

Fagyi.

Este a nagyfiúkkal ténfergés az éjszakában, tónézés, nagy mondatok, nagy filozófia.

Szeretjük egymást.

Kakaskukorékolós reggel.

Program, veszekedés, kibékülés.

Bolt, reggelit kiegészítő kenyérvásárlás, mikor jönnek már a gyerekek a zsebpénzükkel vásárolni?

A pénznek nincs színe.

Strand.

Fagyi.

Új bolt keresése, nincs, marad a régi.

Szalonnasütés, remek hangulat.

Kakas? Milyen kakas?

Összekovácsolódó csoport, nagy cél lenne. Közben párszor kiábrándulok, a nagyobbak hozzák a formát. Túl kell tennem magam azon, hogy nem én vagyok a…

Lassan vége, utolsó strand, fagyi.

Megjött a busz, érzik is a gyerekek, most kell összeszednem magam, ilyenkor jön a durvaság.

Jön is.

Már a buszon, szókirakó vagy zene? Egyik sem, mert már jön is a kérdés, hogy: „mikor érünk haza?"

A nevelők úgy vannak alapban a nyaralásokkal, amiből a mi „otthonunkban" szerencsére volt elég, hogy éljük túl, ne essen senki fejre... vagy teherbe, a nyaralás eseményekkel teli, de eseménytelen legyen.

Hogy amikor visszatérve kérdezi a vezető, hogy mi volt, lehessen mondani: semmi különös, jó volt.

Amiről aztán egy váratlan februári napon a másodikos Viktorka a távolba meredve annyit mond, hogy: „emlékszel, de jó volt a nyaralás, amikor én raktam a tűzre a fát!"

Zebegényi Péter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/