-

A kezdet vége

Sportolói, illetve kevésbé fellengzősen: testmozgásos karrierem tulajdonképpen már azelőtt kerékbe tört, hogy valójában megkezdődhetett volna. Gimnázium első osztályában ugyanis az iskolaorvos megállapította, hogy gerincferdülésem van, az inkább egzotikus nemibetegségnek hangzó Scheuermann-kifózis diagnózisom pedig pont arra volt jó, hogy örökre felmentsenek a tornaórák látogatása alól.

Akkoriban én bizony egy cseppet sem bántam, hogy nem kell a félelmetes Bata Teréz tesijére járnom. Róla ugyanis azt rebesgették, hogy a kerületben több tucat olyan középkorú családanya él, akik éjjel felsírnak, ha a véresszájú tanerő előbukkan álmaikban.

Nem terveztem a négyütemű fekvőtámaszok és szekrényugrások miatt pszichiátrián kikötni, úgyhogy boldogan vettem a tornából felmentett papíromat, és irányozódtam át gyógytesire.

Egészen addig a pillanatig tartott a lelkesedésem, amíg rá nem jöttem: gyógytestnevelés címszóval halál unalmas gyakorlatokat kell végezni az iskola alagsori „konditerem" névvel upgrade-elt penészes lukában, ráadásul tanítási idő után. Úgyhogy egy laza mozdulattal két szék közül a pad alá vetettem magam: a tornaórákat megúsztam, a gyógyórákat pedig nemes egyszerűséggel ellógtam, ahol csak lehetett, és helyette buzgón cigarettáztam a vécében.

Ami, utólag belátom, óriási hibának bizonyult. Hisz nem elég, hogy ezzel elkönyvelődtem antitálentumnak a testmozgás területén, de végleg kimaradtam az olyan klassz csapatsportokból is, mint a kosarazás vagy a röpizés. És ami a legrosszabb: sokáig nem is volt egyértelmű számomra, hogy a heti rendszerességgel megejtett sportolás (bármi legyen is az), ugyanolyan fontos, mint a mindennapos zöldség- és gyümölcsfogyasztás.

Egy ragadós példa

Az edzésmentes éveknek a pasimmal való összeköltözésem vetett véget. Őt nem mentették fel tornából, sőt: a suli kosárcsapatának kiemelkedő tagja volt. Abszolút evidenciának tekintette a rendszeres mozgást. Eleinte elképedve figyeltem: vajon mi vesz rá egy felnőtt embert arra, hogy kora reggel futni menjen, ha nem óbégat vele a tesitanár?! Ez a „ha nem kergetnek, minek futni" axióma aztán a rendszeres „kitettségnek" köszönhetően, szépen lassan kíváncsisággá duzzadt, míg egy szép napon, legnagyobb meglepetésemre én is futócipőt húztam.

És jó volt. Mit jó? Pompázatos!

Innentől kezdve rendszeressé váltak a reggeli kocogások – főképp, hogy ez volt az egyetlen olyan tevékenyég hosszú éveken keresztül, amit a gyerekeim nélkül, édes magányban művelhettem. (Persze, hisz nem értek utol.)

Csak hát, épp ez a bökkenő... Ebből a szempontból a sportolás olyan, mint a főzés vagy a szex: ha mindig csak magadban csinálod, sosem tudod meg, jó vagy-e benne?

Szintet lépek...

Ennyi idő után úgy éreztem, ideje leszámolnom a „tornából felmentett" bélyeggel. Elég volt a zugkocogásból, a magányos edzésekből, a sportos közösségből való kirekesztett bohóckodásból! Úgyhogy vettem egy nagy levegőt meg egy Sportkártyát, és a múlt héten beiratkoztam egy edzőterembe. Majd még két nagy levegő után fejest ugrottam egy jógaórába.

Hát, az... valami csodálatos volt! Messze szórakoztatóbb és hasznosabb, mint a bús magányban elkövetett erőpróbáim. És hasznosabb is, mert a jógaoktató egy-egy ászanánál végigjárta a társaságot, és finoman kiigazította a mozdulatokat. És képzeld, a legvégén odajött hozzám, és megdicsért, hogy milyen ügyes vagyok! Engem, a tornából felmentettet! Tényleg... a meghatottságtól könnyek szöktek a szemembe.

 ...és tanulok valami nagyon fontosat is

Innentől pedig már nem is volt megállás, elkapott a gépszíj. Jóga után másnap step aerobikon voltam, aztán kipróbáltam a TRX-et és a spinning-edzést is.

És így most már azt is tudom, hogy a csoportosan elkövetett szobabringás edzés előtt nem ajánlatos káposztasalátát ebédelni.

De erről majd máskor. Vagy inkább mégsem...

et

 

Fiala Borcsa

Gif: ITT

A kiemelt kép a szerző tulajdona.