Elmenekültem az élet elől, amit mások döntöttek el helyettem – Egy világutazó vendégposztja

-

Jó pár évvel ezelőtt belebotlottam a neten egy videóba. Ebben a pár perces kisfilmben egy srác végigtáncolta a világot. Csodálatos helyeken, olykor egyedül, olykor afrikai gyerekkel körbevéve, víz alatt, sziklán, sivatagban, mindenhol ugyanazt - a kicsit lüke - táncot ropja. Ez az amerikai srác, egész fiatalon kezdett el dolgozni egy cégnél játékfejlesztőként, és ideje nagy részét a videojátékoknak szentelte. Aztán 23 évesen gondolt egyet, és világgá ment.

Én is épp 23 éves voltam, ráadásul szintén egy szoftvercégnél dolgoztam, és meg voltam róla győződve, hogy Mattet apuci fizette be ezekre az utazásokra. Különben hogyan engedhetné meg magának ezt egy velem egyidős fiatal? Csodálkozva, de javarészt mély megvetéssel és irigykedéssel néztem Matt videóját. Újra és újra.

Nem elég, hogy Mattet az apukája szponzorálta, de a videói olyan sikeresek lettek, hogy most már azokból él. Fel voltam háborodva az élet igazságtalanságán, hogy vannak olyanok, akik bármit megtehetnek, még a világot is körbeutazhatják, mert a szüleik pénzelik őket. Keserű szájízzel ültem vissza az Excel-tábla elé, és tovább nyomogattam az egeret. Még úgy két évig.

Aztán történt valami. Egy francia barátnőm Anna oldalán láttam egy képet, amit onnan posztolt, ahol Matt volt a videó elején. Először azt hittem, ez egy kameratrükk, de mint utóbb kiderült, a Salar de Uyuni, a bolíviai sósivatag tényleg létezik, és tényleg visszatükrözi az eget. Megkérdeztem a barátnőmet, hogy került oda. Azt mondta, spórolt egy kicsit, majd felvette a hátizsákját, és útnak indult. Nekem ezeréves álmom volt egyszer kijutni Dél-Amerikába.

De azt gondoltam, hogy az álmok olyan dolgok, amelyek véletlenszerűen történnek meg az emberrel, mondjuk, ha nyer a lottón... vagy van egy gazdag amerikai apukája.

Viszont az a tény, hogy valaki, akit személyesen ismerek, elindult egy ilyen útra, az felforgatta az életem.

Először tettem olyat, amit addig még sosem: megnéztem, mennyibe kerül egy repülőjegy Buenos Airesbe. Meg azt is, hogy hol van… Meglepetéssel konstatáltam, hogy nem a tengerparton. Egyre inkább elkezdte mozgatni a fantáziámat egy őrült utazás gondolata. Elkezdtem odafigyelni a költéseimre, és sikerült félretennem annyit, amennyivel bele tudtam vágni a nagy kalandba. Sikerült kialkudni egy hónap fizetéses és két hónap fizetés nélküli szabadságot, így az út felére még járt is nekem a bérem. Fél év spórolás elég volt ahhoz, hogy valóra váltsam azt, amire mindig is vágytam. Amikor megérkeztem, végül el sem hittem, hogy ez ennyire egyszerűen ment.

Ha visszanézek, gyakorlatilag az segített ebben, hogy felhagytam a kifogásokkal. Azt az energiát, amit eddig abba fektettem, hogy panaszkodjak és irigykedjek, inkább arra használtam fel, hogy megoldásokat találjak.

Akkoriban nem tudtam, hogy vannak hátizsákos utazók, így nem is ismertem a praktikákat. Alapvetően úgy gondoltam, hogy a kontinensen leszek én, a hátizsákom és a helyiek. Először egy árvaházba jelentkeztem önkéntesnek, hogy legyen egy kis társaságom, és várjon valaki, amikor végre megérkezem majd álmaim városába. Szerencsére a sors egy backpacker hostelbe sodort, ahol hamar találkoztam más utazókkal, akik szintén egyedül voltak. Fellélegeztem. Nem őrültem meg. Nem vagyok egyedül, hisz mások is ezt csinálják.

Ezek az utazók aztán tanácsaikkal szép lassan megtanítottak engem is hátizsákkal az ismeretlenbe utazni, és nem sokkal később már én is ott álltam a bolíviai sósivatag közepén.

Azóta hat év telt el, és mára világutazó lettem. Az első utam olyan hatással volt rám, hogy még többet akartam látni a világból. 26 évesen saját vállalkozást alapítottam, ügyfeleket gyűjtöttem, hogy idővel onnan dolgozhassak majd, ahonnan akarok. Online marketinghez ugyanis nem kell sok személyes jelenlét. Nem mondom, hogy könnyű volt, de azt igen, hogy megérte. Másfél éve felálltam az íróasztal mögül, és azóta a laptopommal utazom körbe a világot. Ott dolgozom, ahol erős internetet találok. Ez volt már helikopter-leszállópálya, függőágy egy kolumbiai törzsnél vagy egy kis bungaló a dzsungelben. A munka után mindig eszméletlen kalandokban van részem.

Az elmúlt években láttam komodói sárkányokat Indonéziában, delfinekkel, cápákkal, és ördögrájákkal úsztam, éltem együtt maori zenészekkel, búvárkodtam, óriásteknősöket láttam vacsorázni Galapagoson, bemásztam a lezárt Machu Picchuba (az nem volt egy jó ötlet), egy kis szigeten laktam egy hónapot, a Karib-tengeren táncoltam a helyiekkel, ahol egy kis rózsaszín házam volt a tengerparton. A komfortzónámat gumiállagúvá alakítottam, néha vécét pucoltam az ingyen szállásért, néha pedig egy gyorsétterem előtt dolgoztam a földön ülve egy eresz alatt, hogy szabadúszó online marketinges feladataimat ellássam.

Gyakran vagyok itthon is, és ilyenkor általában olyan kérdéseket kapok, amelyeket eleinte zokon vettem.

„Nem félsz, hogy bajod esik? – Itt is eshet bajom." „Fogod a hátizsákod, és elindulsz valamerre? – Igen, nem fizetek be senkinek, semmit. Egy repjegyet veszek, általában egyirányút. Nincs előre foglalt szállás és útiterv se nagyon.” Aztán szépen rátér a lényegre: „És ki szponzorálja neked mindezt?” Mindenkinek ott van a fejében, hogy valahol nekem is van egy gazdag amerikai rokonom, aki fizeti a hobbimat. Pedig nincs. Nagyon kevés ember tudja azt elképzelni, hogy egy fiatal lány magának, önerőből teremtsen ilyen életet. Először én is azt hittem, hogy egy csúnya szexizmus áldoza vagyok, aztán eszembe jutott Matt és az egykori Bori, aki annak idején még az irodából nézte meg ezt a videót, és ugyanazt gondoltam, mint azok mind, akikkel most összehoz a sors.

Majd nézem, ahogy a ráncolt homlokok mögött megszületik a ki nem mondott kérdés. „Mi elől menekül ez a lány?”

Annyiszor kaptam meg ezt a kérdést. hogy egy időben kénytelen voltam elgondolkodni, vajon tényleg menekülök-e. Egy ideig úgy válaszoltam: „Nem innen megyek el, hanem oda megyek. Nem azért megyek el, mert itt rossz, hanem, mert kíváncsi vagyok, hogy mi van Európán kívül”. Mivel ezzel nem szoktak megelégedni, ma már azt válaszolom:

Menekülök egy olyan élet elől, amit mások döntöttek el számomra. Egy előre kitaposott életút elől. Az iroda elől, ahol nem érzek se hideget, se meleget, egy olyan élet elől, ahol a komfort-zónám határai határoznak meg. Egy olyan élet elől, ahol azt gondolom, szerencse kell ahhoz, hogy véghezvigyem azt, amire mindig is vágytam. Egy olyan élet elől, ahol azt gondolom, hogy a külföld az csak a környező országokat jelenti. Egy burok elől, amiben eddig éltem. Egy olyan világ elől, amiben úgy lépek ki a komfortzónából, hogy konzollal irányítom az avatáromat. Az elől menekülök, hogy videójátékokban keressem a valóságot. Pont úgy, mint Matt.

 

Vigh Bori 

A képek a szerző tulajdonában vannak.