-

Hajnal van. Mélyen alszom, mégis a tudatom legszélső peremén észlelem, ahogyan egy, kettő, három ajtó nyílik és csukódik. Az elsőnél már tudom, hogy a harmadik után egy édesmeleg kockás pizsama perceken belül rám fonódik. Olyan szorosan, ahogyan csak tud. Rosszat álmodott a pizsamás. Pisilt. Aztán nyitott be hozzánk. Felébredek a zajra, mégis várakozó örömöt érzek, mert azt jelenti, még nem olyan nagy, még néha átjön, még néha arra ébredhetek reggel, hogy szorosan átölel két gyerekkéz és két gyerekláb.

Csörög a telefon ébresztője. A férjemé. Én magamtól ébrednék, ő beállítja minden este a jelzést. Kiházsártoskodtam, hogy legyen sokkal halkabb és sokkal kedvesebb a hang ahelyett, amit ő szeretett volna. Még így is szívesebben ébrednék a csendre, magamtól. Már magamhoz tértem, recseg a parketta. Azt hiszi, még alszom, halkan és nagyon lassan lépdel, nem szeretne felkelteni. Éjjel is ezt csinálja, ha kimegy. Annyira szeretem ezért. Nem mondom neki, mennyivel jobb lenne, ha sietve, bátran lépkedne. Akkor nem recsegne olyan soká, olyan hangosan. Kopog a mosdón a borotva, ahogy leütögeti két húzás után, folyatja a vizet. A kopogás azt jelenti, hat óra hat perc, még van tíz percem. Már a zuhanyban áll. Ha elzárta a csapot, hat óra tizenöt. Megfogom, egy pillanatra picit megszorítom, aztán arrébb rakom az álomnehéz kisfiúmancsot, átmászom a másik térfélre, és én is felkelek. Míg mosakszom, a férjem rám mosolyog a tükörben. Nekem nincs hangom, mosolyom sem reggel. Tudja ezt, ő sem beszél.

De a mosolyának hangja van. Azt mondja halkan, „Úgy örülök, hogy itt mosod a fogad, velem egy fürdőszobában.” Csendben, nagyon csendben, morcosan vele örülök.

Mire végzek, ő már a nappaliban öltözik, megszokta ezt, mikor mi még nem voltunk. Odakészítve este alsónadrág, zokni, nadrág, ing. A konyhapulthoz támaszkodom a csípőmmel, míg kenem az uzsonna rozskenyeret, fém csattan a fához. Az övcsat az asztalhoz, minden reggel. Gombolja az inget, amikor csenget a mikró. Túl meleg a teje, odakoccantja a forgótányérhoz a bögrét, két kövér csepp tejet maga után hagyva. Egyszerre nyúlunk a rongyért, tudva, hogy én fogom előbb elérni és egy mozdulattal letörölni. Kész az uzsonna, csavarom a kulacs tetejét, csukódik a vécéajtó, harsány fiúpisilés hangzik, gyors és türelmetlen, és egyszerre morcos is. A cipzárt húzom az uzsonnatáskán, és a kócos, duzzogó fej is megjelenik, ő is hangosan hangtalan.

Háromfejű családunk legbölcsebb, mosolygós feje már zakóban, ebben a pillanatban egyszerre hárman állunk az előszobában.

Ha létezne eszköz, ami rögzíti annak a hangját, ahogyan a kócos kis szőke fejet megsimogatja a nagy férfikéz, nekem ez volna a csengőhang a telefonomon.

Aztán már muszáj megszólalni, először ezen a napon. Köszönünk, elköszönünk, mi ketten még kicsit a lakásban maradunk. Az este elfelejtett, imént bekapcsolt mosogatógép hangjára elszáll a reggeli mélabú. Elindulunk a napban, félszegen, boldogan, reménykedve.

Kárpáti Judit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/