-

Gabi jött a kertből a kaptárak felől, a hálós kalap volt a fején, olyan, ami védte az arcát a méhektől. Kémiatanárként dolgozott a kisvárdai gimiben, és olyan morgós tekintete volt, meg kénes szaga, mint amilyen a kémiatanároknak szokott lenni. Meg akartam nézni a méheket, de rám kiabált: „oda ne nyúlj"! Kicsi voltam, nem tudhattam, hogy a méhek csípnek. Mint ahogyan nem ismerhettem az emberek természetét sem, például, hogy a morgós tekintetű kémiatanároknak kénes szaguk van, és nem szeretik a gyerekeket.

Gabi, nagyanyám húgának, Margit nénémnek volt a férje. Gabinak volt már egy házassága Nénje előtt, abból született egy fia meg egy lánya. A fiút is Gabinak hívták, a lány nevére nem emlékszem, de én sose láttam őket, mert nem jártunk gyakran hozzájuk.

A nagy kertben nőtt karaláb meg répa, kukorica a hátsó susnyásban, cseresznye, málna, eper, de egyik se volt olyan finom, mint odahaza nagyapámnál. A szőlővel meg nem is kezdett, ahhoz igazán érteni kellett. Akkor azt képzeltem a világról, hogy szőlőt csak nagyapám tud nevelni, ilyen kénes szagú kémiatanároknak semmi köze nem lesz soha a szőlőtermesztéshez. De a méhekhez értett. A hálós sipka alatt rágyújtott egy cigarettára, és úgy vizslatott, mintha egy kóbor állat lennék, akihez mindjárt hozzávág egy botot, hogy szaladjon el a kertből. Látszott a szemén, hogy nem szeretett.

Sehogyan sem értettem a nénémet, ezt a jámbor asszonyt, hogy mehetett hozzá, egy ilyen emberhez, aki a saját gyerekeit se szereti, nemhogy a másokét, ráadásul volt közöttük vagy tíz év különbség.

A sors tréfája volt az is, hogy Nénje óvónőként dolgozott, és nem lehetett gyereke. Akkor ezt még nem értettem, nem tudtam összerakni, csak utáltam a kénes illatot. Amikor később nagyapám az otthoni pincében kénezte a hordókat, mindig kiküldött, olyankor eszembe jutott ez a hülye Gabi meg a hálós sisakja, és undorodtam tőle.

Pöfékelt a fátyol alatt, mint egy dölyfös özvegy, aki végre temethet, én meg elsomfordáltam a kaptárak előtt, be akartam lesni a lépekhez, látni akartam a sárga-fekete csíkos bogarakat, és akkor rám szólt, hogy „az nem bogár, te kis ütődött"! Én meg azon csodálkoztam, hogy hangosan kimondtam a szót. De úgy megrezzentem a hangjától, hogy elkezdtem nyargalni előle, nem tudtam, mi van, ha elkap, és megfog a bagós kezével, olyanos lesz a szép kis szoknyám, aztán akkorát vágódtam a gereblyében, hogy mindkét térdemen kiszakadt a harisnyám. Gabi meg röhögött. Rám nézett és röhögött. Gonosz volt a szeme. Rohantam be anyámhoz, Gabi utánam, és kiabált, hogy „vigyétek be ezt a kis szarost"! Nénje kijött, nagyanyám is.

Bebújtam a réteges szoknyájukba, de nem sírtam, én már akkor se féltem semmitől, hanem kidugtam az arcomat a szoknya korcai között, és belenéztem egyenesen a hülye Gabi szemébe, majd rányújtottam a nyelvemet.

„Nézd meg, ez a kis szaros még nyelveskedik is!"

Én meg elkezdtem mímelni a zokogást. Annyira megérdemelte, de annyira, hogy kedvem lett volna odaszaladni, és bokán rúgni, de úgy, hogy essen le a fejéről a hálós sisak.

„Ne bántsd! Hiszen gyerek."

„Gyerek, a csudába már! Neveletlen, szófogadatlan, rossz."

Így hangzott Gabitól az ítélet felettem...

A kisvárdai konyhában macskamintás volt a kő, én hívtam így, mert úgy nézett ki a padló, mintha korcs kis cirmosok bundája lenne kiteregetve. Óvatosan jártam rajta, nehogy fájjon neki a léptem még így a halálban is. Leültünk az asztalhoz, anyám vacsora előtt átöltöztetett, kimosta a lavórban a harisnyát, mondta, majd mama megvarrja odahaza, addig mezti láb leszek, de nyár van úgyis, kánikulában nem fázom meg. Ültünk a viaszos terítő felett, Nénje hozott rá damasztot, kiterítette, kisimította, közben Gabi újságolvasást mímelt, a fekete kerete fölött sandított, engem nézett, mint egy befogott kis állatot, akihez nem érhet hozzá, mert védi a gazda, egy másik törvény, és ezért rám nem vonatkoznak a szabályok, mert gyerek vagyok, és lehetek tiszteletlen. Igazából nem voltam én tiszteletlen, csak kiszagoltam hamar a jellemét. Amit anyámék meg a család többi tagja nem mert kimondani, azt én egyből kifejeztem, ráadásul pimasz módon. Örültek ennek titokban, csak a nénémet sajnáltam.

A vacsoránál valamilyen rákról beszéltek, de nem értettem, mit eszik ez az állat, azt hittem eddig az ilyesmiről, hogy a tengerben él, de most arról magyaráztak, megjelent Nénjében is, és le kell venni a mellét. Gabi morgott, azt mondta nem.

Nem engedi a műtétet, olyat nem bír ki egy házasság. Majd kap kezelést, és attól megijed, visszafordul a folyamat. Na, ezt se értettem, mert amúgy is azt hittem, hogy a rák alapból csak visszafele tud menni. De nem, ez a fajtája ment mindenfelé.

Pár hónappal később kaptuk a hírt. Gabi telefonált, hogy Nénje meghalt. Gabi előző felesége is rákban hunyt el, erről beszéltek egyből anyámék, és hogy ennek biztos valami oka van, de annyira keveset tudtak ők is. Csak suttogtak, meg ne halljam, hogy ne féljek, de a félelemnél erősebb volt a kíváncsiság.

A temetésen szakadt az eső. Nem óvatosan, hanem mintha dézsából öntenék. Október volt, szürke ég, és olyan tiszteletteljesen esett az eső, hogy megrendítő volt a nagy vizes kápolna a kisvárdai temetőkertben. Arany leveleket vert le a csapadék, sírtak a fellegekkel együtt a fák is. Mindenki sírt. Csak én nem sírtam, mert én kíváncsi voltam, nem tudtam, mi az, hogy meghalni menni, azt se tudtam, mi az, hogy rák, nem értettem, miért nem engedték, hogy levegyék a mellét, nem értettem semmit, csak bámultam a nagy temetőt, gyönyörű volt és félelmetes. A temetésre meg rengetegen jöttek el, mindenki szerette Nénjét, ott volt egész Kisvárda.

De nem csak én nem sírtam. Gabi se sírt. Mereven nézte a papot, de nem úgy, mint akinek kiköltöztek a fejéből, mint amilyen nagymama volt a dédanyám temetésén, hanem nagyon is élt az a tekintet. Számolt, nevetett magában, valamin elmosolyult az arca, és észrevett, megint észrevett, ahogyan mindig, és rám morgott, de én nem féltem tőle, és ez zavarba ejtette. Tudta, hogy én is tudom, hogy csak erre várt, hogy csak a vagyon kellett, mint ahogyan később bebizonyosodott, hogy ki akarta forgatni a családot a vagyonunkból, mert a ház, a néném háza közös volt nagyanyámékkal, de ő jogot formált olyanra, ami soha nem volt az övé. Elvette a nénémet, nem akart tőle gyereket, mert eleve nem szerette a gyerekeket, csak a pénzt szerette, az volt az ő istene, nem a nő, nem a feleség, csak szolga kellett neki... meg pénz. És kizsigerelte, megbetegítette. És akkor már értettem.

Gabi volt a rák.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Annie Spratt