-

Régen írtam már a bölcsiről, aminek épp a héten lett vége. Fél éve furcsa, újszerű, picit talán ijesztő volt az a gondolat, hogy az eddig velem szimbiózisban élő gyerekem napi pár órát egy idegen közösségben tölt, de most már tudom, hogy az semmi sem volt ahhoz a rémülethez képest, amit most érzek, amikor két hónapra visszakapom napi 24 órában.

Kitört a nyári szünet, úgyhogy ránk hárul a két és fél éves gyerekünk egész napos szórakoztatása.

Ó, azok a régi szép idők, amikor a nyár a szórakozás, a fesztiválok, az önfeledt strandolás, fülledt teraszokon való fröccsözés és az utazások szinonimája volt! A felnőtté, különösen a szülővé válás egyik biztos jele, amikor az ember arcára kiül a néma sikoly, amint meghallja a „vakáció" szót, illetve a mi esetünkben a summer holiday szóösszetételt. Pedig fél éve még simán egész nap rajtam lógott a gyerek, és viszonylag ép ésszel, mérsékelten átlátható háztartással, egész korrektül megfőzött ételekkel és normálisnak mondható házassággal bekkeltük ki a napokat. Mostanra viszont ez az egész egy másik dimenzióba került.

A bölcsi első heteiben rendkívül hosszúnak tűnt a külön töltött három óra, de mindketten nagyon gyorsan hozzászoktunk a jóhoz. Barninál nagyjából három hétig tartott a beszoktatási időszak, amíg megbarátkozott az új környezettel és a hiányommal. Szerencsére ekkor még csak hetente kétszer járt, úgyhogy Marcinak (akire a reggeli lepasszolás hálátlan, majd később rendkívül hálás feladata hárult) nagyjából havi hat-nyolc alkalommal kellett megszakadt szívvel otthagynia a siránkozó sarját. Azután viszont ő volt a szuperhős, aki elviszi Barnit a csodás és varázslatos helyre, amit nurserynek hívnak.

Beálltunk a napi rutinra, háromnegyed kilenckor kiürült a lakás, nyugodtan meg tudtam inni a hideg kávémat, belenéztem a reggeli műsorba, rendbe tettem a lakást, kivasaltam, megfőztem, általában futni is eljutottam. Na jó, inkább úgy mondanám, hogy felvettem a futócuccaimat... és elmentem megnézni a hozzánk legközelebb eső két hidat, de erről majd máskor mesélek.

Hat hét után emeltük a heti két alkalmat ötre, így tényleg nagyon kényelmes és tartalmas délelőttök kerekedtek, amelyekben újra kiélveztem az egyedül töltött idő minden szépségét. Az anyaságomban ezt volt a legnehezebb: leküzdeni az első két évben az egyedüllétre való igényemet, amire nekem mindig szükségem volt. Teljesen helyreállt a lelki békém ettől a heti 15 órától, amiről saját magam rendelkezhettem. Mármint hogy miként rangsoroljam a feladataimat, mert azok azért mindig voltak. Elképesztően könnyűvé váltak a napok azáltal, hogy én minden teendőmnek a végére értem, estére már csak a jó kis sorozatnézős kanapérandi maradt, meg a cikkírás, mert arra képtelen vagyok délelőtt. Barnit csodás új élmények érték nap mint nap, és rajongva vetette bele magát a közösségi életbe, délben érte mentem, utána aludt egy nagyot (na jó, én is), majd játszóterezés (ha a barátságos angol nyár engedte), és már véget is ért a nap. Igazi win-win szitu volt ez mindenkinek.

Két évig minden napunkat együtt töltöttük, nem gondoltam volna, hogy egyszer ijesztő kihívásként élem meg azt, hogy újra ez a helyzet áll elő. Most pedig itt állok a ránk váró két hónap előtt, és őszintén kétségbe vagyok esve.

Túl vagyunk a nyaraláson, haza nem megyünk, ellentétben minden itteni barátunkkal, úgyhogy most csak mi leszünk... és a hosszú nyári nappalok.

Kénytelenek leszünk naphosszat video-csetelni a Szentesivel, akit mindenképpen bele kellett írnom ebbe a cikkbe!

Persze ilyenkor mindig leég a pofámról a bőr, mert semmi okom a panaszra, és tényleg állatira first world problemjeim vannak, de tegye a szívére a kezét minden főállású anyuka, és mondja azt, hogy még sosem kerítette hatalmába az érzés: nincs kedve játszótérre menni, nincs kedve főzés közben szórakoztatni a gyereket, nincs kedve egész nap legózni, kártyázni, kirakózni...

Tudom, tudom, állandó vitatéma anyaközösségekben, hogy kinek szarabb: annak, aki reggel elmegy dolgozni, és este látja a gyerekét pár órára? Vagy annak, akinek az az egész napos küldetése, hogy biztosítsa a gyerek biztonságát, fejlődését, jókedvét. Teljesen felesleges ebből versenyt csinálni, mindenkinek megvannak a saját kis belső harcai, a helyzetétől függetlenül.

Nekünk totál bejött ez a bölcsi-téma, minden várakozást és elképzelést felülmúlóan, ezért elég nehéz nem kényszeres visszalépésként megélni a hiányát.

Azt érzem, hogy Barni rengeteget fejlődött annak köszönhetően, hogy társaságba került, új impulzusok érték nap mint nap, és attól félek, hogy én már nem tudom megadni neki ezt az élménygazdag környezetet.

Nem baj, majd megyünk a strandra főtt kukoricát meg lángost tömni. Ja... nem…

A képek a szerző tulajdonában vannak.