-

Nyár van. (Sokáig gondolkodtam, mi legyen ennek az írásnak az első mondata, és hát… erre a frappáns megoldásra jutottam. De van mentségem, becsszó. Meleg van… és nyár. Vagy ezt már írtam?)

Szóval nyár van. És a gyerekeknek véget ért a suli. Már tudják, ha a gép előtt ülök, akkor nem annyira szeretem, ha beszélnek hozzám. Ezt úgy szoktam a tudomásukra hozni, hogy: drága, édes kis tubicáim, kérlek benneteket, menjetek most és játsszatok valamit, mert édesanyátok dolgozik! Ők meg ilyenkor általában a fejemhez vágják, hogy: anya megint csúnyát mondtál, én meg, hogy tudom, bazmeg, és ezzel elérem, hogy vagy öt percre bevágják a durcát, és elvonuljanak a szobájukba vagy ki a kertbe.

Általában. Általában ez szokott történni. De legutóbb azt találták ki (nagyon kapaszkodjatok, mert engem is meglepett, milyen kis furmányosak), hogy odaülnek mellém a kanapéra. NÉMÁN. Nem beszélnek ám ők, csak nézik, ahogy írok. Tudom, tudom, most összefacsarodott az olvasói szívetek, hogy milyen kis cukik, és mennyire szeretnek, meg, hogy biztos csak a közelemben akarnak lenni. És az én szívem is összefacsarodna, ha ezek nem az én gyerekeim lennének, nem az én kanapémon ülnének, és nem helyezkednének olyan szorosan a kánikulában felhevült, ragacsos kis testükkel az enyémhez, hogy minden billentyűzetérintésnél úgy érezzem magam, mintha egy tépőzárral bélelt overallból próbálnék szabadulni.

De az én gyerekeim, az én kanapémon… és pont olyan közel. Így nem a szívem facsarodik össze, hanem az agyam, és nem a bűntudat nehezedik rám, amiért megpróbálom elhessegetni magam mellől ezeket az unalomtól fulladozó szegény kis bőregereket, hanem a megint kicsúszok a határidőből, bazmeg szorongása.

Nos, ilyenkor két lehetőség van. Az egyik: ja nem, azt már ellőttem rutinból, tudjátok, az anyához méltatlan lehetőség. A másik: az meg még méltatlanabb. Nem vacillálhatok azonban sokáig, hogy melyiket válasszam, mert a váratlanul beállító vendégek új dilemma elé állítanak: legyek ordenáré, ellenszenves és barátságtalan – mint általában –, egy-másfél percre csökkentve ezzel a látogatási időt, vagy… ja, nem, erre csak ez az egy technikám van. Vagyis csak lenne, ha utódaim szeme nem ragyogna fel az érkező gyerektársaságtól. De felragyog, mert ezek ilyenek, bazmeg, ha némák, akkor ragyognak, a lényeg, hogy engem zavarjanak a munkában.

Veszek pár nagy, igazán mély levegőt, hogy elodázzam az agyvérzést (fene se akar ilyen dög melegben elpatkolni), és hopp, már kint is vagyok az udvaron a többiek társaságában, miközben a fejben írás módszerét alkalmazva játszom a figyelmes beszélgetőpartnert.

És akkor megjelenik a férjem egy buborékfújó karddal. (Tudom-tudom, eddig én is azt hittem, ennél már nem alakulhat szürreálisabban a délután.) De nem ő kardozott (most meg pornográf irányba indult el, pedig becsszó, hogy nem… sajnos), hanem egy másik apuka. Akkora buborékot fújt, hogy egy felnőtt ember felsőteste gond nélkül belefért volna. Először az jutott eszembe, mit nem adnék, ha beleugorhatnék, az pedig nem pukkanna el, csak körbevenne, mint egy hangszigetelt kis burok. Magam mellé rántanám a laptopot, és olyan szépen szórnám ki magamból a flekkeket, hogy csak na.

De aztán valami furcsa dolog történt.

Az eleinte játékos buborékfújásból valódi művészet lett. A fújó minden idegszálával arra koncentrált, hogy jól helyezkedjen, jókor és jó helyen engedje szabadon a buborékot, hogy az a lehető legnagyobb túlélési eséllyel induljon útnak a gyümölcsfák gyilkos karmai között. A gyerekek már nem azért követték az óriásbuborékot, hogy kipukkasszák, hanem, hogy aláfújhassanak, amikor azt a lecsöppenő víz súlya vagy egy kegyetlen légáramlat lefelé húzta volna. A legtöbb buborék nem jutott túl messzire. Az ügyetlenebbekkel a kerítés, az ügyesebbekkel a távolabb lévő cseresznyefa végzett.

De volt egy, amelyik minden akadályt legyőzött. Kis kacskaringózás után kicselezte a kerítést. Aztán átszlalomozott a hegyes ágak között. Eljutott addig, ameddig még soha egyetlen buborék sem. A villanydrótokig. Mi, felnőttek pedig szinte hisztérikus állapotban drukkoltunk.

Drukkoltunk valaminek, amiről tudtuk, hogy el kell buknia. Szállj, szállj! Ne arra, ne arra! Volt, aki fel is ugrott, mintha ezzel erőt adna a buboréknak, amelyik, ha tétovázva is, de átreppent a villanydrót fel… Jaj! Nem! Nem sikerült neki. Majdnem, de nem.

Épp átadtuk volna magunkat a csalódottságnak, hiszen mennyi munka és energia, mennyi szeretet, törődés és aggodalom veszett kárba, amikor váratlanul látóterünkbe érkezett a második. Észre sem vettük, mikor indult. Nem láttuk hogy repülte át a kerítést, és hogy cselezte ki a cseresznyefát.

Eddig észre sem vettük.

Csak most.

Ebben a pillanatban.

Ebben a röpkében.

Amelyikben belefutott a villanydrótokba.

Amelyikben vége lett.

Ő volt a második.

A kistesó.

Aznap nem dolgoztam többet.

Kormos Anett

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Matthias De Boeck