-

Apává válni egy pillanat volt. Azaz, hogy mégsem. Vagyis... igazából mindkettő.

Attól a naptól kezdve, amint megtudtam, hogy gyerekünk születik, nekem is nagyjából kilenc hónapom volt felkészülni életem legfontosabb „szerepére”. Persze, tudtam, hogy az én testem nem változik majd meg, nem lesz hányingerem, hirtelen hangulatingadozásaim, fájdalmaim és nagy, kerek hasam sem. Na jó, az utóbbi lett... Viszont azt is tudtam, hogy minden mozzanatát szeretném én is átélni. A várandósság alatt talán ha egy vizsgálatot, ultrahangot hagytam ki. Nem azért mentem, mert Adri kért (azért is mentem volna...), hanem, mert magam miatt is fontos volt, hogy ott legyek. Látni akartam, miből és hogyan alakul majd ki az én fantasztikus gyerekem. Mert azt azonnal biztosan tudtam, hogy fantasztikus lesz. Naná.

Kilenc hónap nem sok, és nem is elég arra, hogy az ember felkészüljön az apaságra. Ez sokkal összetettebb, bonyolultabb, és érzelmileg is mélyebb kérdés.

Arra viszont elég volt, hogy mint leendő apa – a gyerekünk leendő anyjával együtt – megteremtsem azt a fészket, ahova majd megérkezhet a szemem fénye. Imádtam minden napját a várakozásnak.

Eleinte nem igazán értettem, miért kellene mindent jó előre megvenni neki... de engem is elkapott a láz. Megértettem, hogy milyen szuper kaland neki vásárolni, rá készülni. Egyre jobban élveztem a ruhák és pelenkák beszerzését, a bababútor összeszerelését, még a szülővé okosító online hírlevelek olvasgatását is. Szerettem az egészet úgy, ahogy van. Csodálatos folyamat ez egy korombeli férfinak. Azt éreztem, hogy fontos és komoly feladat ereszkedik a vállamra, de egyáltalán nem nyomasztóan, inkább kellemesen, mint egy finom lepel,  amelyet büszkén viselek, amely erőt ad és átölel.

Amikor a célegyenesbe fordultunk, és már az ötperces görcsöket striguláztam, elindultak bennem az első szülői ösztönök. Tettük, amit tennünk kellett, követtük az egyetlen alkalommal megtartott felkészítőn hallott instrukciókat - ha már a lányunkat ugyanúgy fogják hívni, mint Tóth Anna szülésznőt, gondoltam, ez lesz a legjobb.

A szülést nem részletezném. Bent voltam végig, életre szóló emlék lesz, de nem sorolnám az igazi pozitív élményeink közé. Ám a küzdelmet, a testi (Adri) és lelki (én) fájdalmat kiradírozta a pillanat, amikor először hallottam sírni a lányomat.

Ott volt. Valódi volt. Élő volt. Hihetetlen volt. Sírtam és nevettem egyszerre, amikor a kezembe vehettem. Azt se tudtam, mit mondjak. Pedig már hivatalosan is apa voltam. Az ő apukája.

Anna talpacskái Adri és András tenyerében (fotó: Goti Photography)

Tudnom kellett volna, mit mondjak, de csak valami olyasmi jutott eszembe, hogy: „Szia, édesem! Isten hozott! Én vagyok az apukád.” Végül is, most, hogy leírtam, nem is volt ez olyan rossz köszöntő szöveg. De hagyjuk a retorikát! Ott, akkor, minden egycsapásra megváltozott. Egyetlen pillanat alatt több érzelmet éltem át, mint addig bármikor. Pedig történtek azért már más meghatározó dolgok is az életemben...

Már több mint négy hónapja apa vagyok. Anna három méterre tőlem éppen a nagymamája kezében mosolyog. Megnyugodtam. Az első leckén túl vagyok. De ez a „másodállás”, az apaság minden főállásnál többet kíván, minden fizikai és szellemi munkánál nagyobb feladat. Ráadásul kezdő faterként tele vagyok kérdőjelekkel.

Mindent jól csinálok majd? Nyilván nem. De lesz időm és lehetőségem javítani? Nem sorolom a belső vívódásokat, mert, aki szülő, tudja miről beszélek, aki pedig még nem... annak nem lövöm le a poént.

Az anyák napját értem. Eddig is tiszteltem a nőket, de mióta ott voltam egy szülőszobában, végigaggódva egy vajúdást, és látva a harcot egy új életért, még világosabb, hogy miért kell minden évben legalább egy napon csak az édesanyákat ünnepelni. Persze, jussanak eszünkbe és gondoljunk rájuk hálával minden nap. De igenis legyen egy különleges nap, ami csak róluk szól!

Az apák napja már nagyobb kérdés bennem. Számomra ugyanis ez egy szuper kaland, amiben rengeteg öröm, móka és kacagás vár rám, meg persze aggodalom és bizonytalanság... és még sok minden más. De egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy ennek egy külön napot kell szentelni. Vagy ha már mindenképpen, akkor nevezzük ki a gyerek születése utáni 72 órát annak. Mert azok az apák utolsó „szabad” napjai, amikor a családjuk többi férfi tagjával és a legjobb barátokkal összegyűlnek, és „tejfakasztás” címen kellően megünneplik az eljövendő éveket, valamint a rájuk váró feladatokat. Nekem az volt az apák napja.

Azóta pedig minden nap „apa vagyok"-nap van.

D. Tóth András