-

Éreztem, hogy valami nem olyan. Nem olyan vagyok, mint a többiek. És a családom sem olyan. Azt nem tudtam, hogy miben vagyunk mások. Csak volt egy furcsa érzésem. Erről soha nem beszéltünk. Hogy is kérdeztem volna meg, hiszen nem is tudtam megfogalmazni. A szüleim nem foglalkoztak a dologgal. Élték az életüket, dolgoztak, gyereket neveltek. A nyolcvanas években már senkit nem érdekelt, hogy vallásos vagy-e, vagy milyen a származásod. A szocializmust együtt építjük, csak az ember számít. Ők ezt elhitték.

Azt azért mindenki tudta, hogy ki a zsidó. Melyik színész, tévébemondó, vezető politikus az. Nálunk ez soha nem volt téma. Tizenhat évesen jöttem rá, hogy miért nem. Mert az én apám is zsidó származású. Úgy éreztem, kihúzták a lábam alól a talajt. Ki akar egy olyan közösséghez tartozni, akikről a hétköznapi emberek mindig előítélettel viszonyulnak? Főleg, hogy én addig a többségi társadalom része voltam. Keresztény magyar lány, aki kitűnő tanuló, meg kisdobos és úttörő is volt, ugyanolyan, mint a többi. Aztán rájöttem, hogy nem.

A szüleim úgy tettek, mintha nem értenék, miről beszélek, mit akarok. Nem tartották fontosnak. Az identitásuknak nem volt része apám származása. Nem hagyott nyugodni. Könyvtárba vonultam, igyekeztem megismerni azt, amit apámnak kellett volna elmondania. Egyszerre akartam tudni, és nem tudni. Visszahúzódó lettem.

Úgy éreztem, mintha a homlokomra írták volna, hogy én nem vagyok olyan, mint ti. Egy kamasznak, aki hasonulni akar mindenáron, elfogadottnak és népszerűnek lenni, maga volt a rémálom.

Persze, úgy igazából senkit nem érdekelt, mivel mindenki tudta. Úgy tudták, ahogyan az emberek egymás legféltettebb titkait tudják. Vagyis inkább csak sejtik.

Innentől értettem meg egy rakás pocsék és alattomos célozgatást. A szüleim reakciója az volt, hogy nem vettek róla tudomást. Nem voltak hajlandók észrevenni. Én meg szenvedtem. Haragudtam rájuk, amiért nem mondták, és nem magyarázták el nekem ezt az egészet. Alig vártam, hogy tizennyolc legyek, és lelépjek tőlük a hazug légkörből. Rátettem még egy lapáttal. Megismerkedtem egy református lelkész fiával. Diákszerelem, aminek beteljesülése a házasság lett. Azt gondoltam, hogy így megoldom az összes problémámat. Úgy, hogy elfedem. Ő lelkésznek tanult, én tanárnak. Hasznos tagja voltam a közösségnek. Gyerekcsoportot vezettem, táborokat szerveztem. Puritán, egyszerű életet terveztünk közösen, sok saját gyerekkel, akiknek nem lesz gondjuk az identitásukkal.

Aztán nem így alakult.  Úgy éreztem, szerepet játszom. Ez nem az én életem... meg a férjemet sem szerettem. De legalább már nem a szüleimmel éltem. Húszévesen már elváltam. Bár tanárnak készültem, tudtam, hogy nem szeretnék fillérekért tanítani. A rendszerváltás után kiderült, hogy senki nem tud angolul, és egymás után nyíltak a magán nyelviskolák. Én tudtam angolul, beszálltam. Sajátos tematikát dolgoztam ki, jól haladtak a tanítványaim, sikeres voltam. Reggeltől estig tanítottam, közben befejeztem a főiskolát, és egy egyetemmel is megfejeltem. Tudományos közösségbe kerültem, a nyelvoktatás hatékonyságnöveléséről írtam a doktorimat. Közben a nyelviskolába is beszálltam, mint tulajdonos. Egy egész hálózatot hoztunk létre. Már nem tanítottam, a céget irányítottam.

Huszonhat évesen találkoztam egy szintén világot megváltani akaró fiúval. Nem tudott tévedni. Minden ötletéből pénzt csinált. Sok pénzt. Eladtam a részesedésem a nyelviskolában, és szállítmányozással foglalkoztunk. Kamionokkal szerte Európában. Szültem két gyereket, de közben is megállás nélkül dolgoztunk. Annyira jól ment a vállalkozásunk, hogy nem volt időnk. Sem a gyerekekre, sem egymásra. A gyerekekkel a nevelőnő foglalkozott, angol nyelvű bölcsibe jártak, közben építkeztünk a Rózsadombon. Aztán egy nap, amikor felébredtem, ránéztem a mellettem fekvő férjemre, és tudtam. Nekem ez az élet sem kell.

Felpakoltam a gyerekeket... és elköltöztünk. A cégben a többségi tulajdonos én voltam, és maradt a nyelviskolákból még annyi pénzem, hogy a férjemet ki tudjam fizetni. De ő nem akarta a részét eladni és válni sem akart. Ügyvédre volt szükségem. Ajánlottak egyet.  Amikor az első megbeszélésre mentem, meglepődtem. A férfi a vállamig ért. Az ügyvédeket magas, jóképű férfinak képzeltem. Hát, ő sem magas, sem jóképű nem volt. Helyette kedves, megértő, és értette a dolgát.

Évekig váltunk és vitatkoztunk, sokat voltam vele, végül a barátom lett. Először a lelki társam. Ő 17 évesen tudta meg, hogy zsidó származású. Ő azt az utat választotta, hogy felkereste a hitközséget, és csatlakozott hozzájuk. Úgy érezte, a helyére került. Hirtelen megértette a világot. Segített, hogy én is megértsem, elfogadjam azt, hogy akaratom ellenére tartozom valahová. Megismertette velem a vallást, a szokásokat, a hagyományokat. Nélkülözhetetlen lett az életem minden részében. Beépült, a hétköznapjaimba, a gyerekeim életébe, a munkámba, az agyamba, az érzelmeimbe. A harmadik férjem. Mellette megnyugodtam, ő az igazi társam.

Törőcsik Edit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Tinxi