Kommentország

„Milyen anya az, aki engedi a gyerekét tizenöt évesen szexelni? Mire számított a kis ribanc? Meg kellett volna nevelni, és akkor nem történik ilyen.” Ezek létező hozzászólások az elmúlt hetek egyik legfelháborítóbb bűncselekményéhez, a salgótarjáni bosszúpornó-ügyhöz kapcsolódóan. Egy tizenöt éves kislányról a volt barátja bosszúból feltett a netre egy pornóvideót, miután a lány otthagyta őt, állítólag egy másik iskola tanáráért. Most nem mennék bele, milyen mély problémákról árulkodik, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet, csupán a kommentekre szorítkozom. Amik elkeserítőek.

Százszor, ezerszer futottam már bele olyan posztokba, melyek alatt áradtak a durva hozzászólások, és lévén, hogy szakmámból adódóan sok női oldalt látogatok, a kommentelők többsége is nő. Ám – végsőkig tisztelve a szabad véleménynyilvánítás műfaját – a mai napig sem sikerült igazán megértenem, miért lesz jobb napja annak, aki a fentiekhez hasonló stílusban és módon letromfol egy másik lányt, nőt, tanárnőt, édesanyát.

3 F

A dolognak nyilván köze van a 3 F-hez: fájdalom, félelem, frusztráció. A kognitív disszonanciára célzok, arra a szomorú, de logikus jelenségre, amikor a saját életem egyszerűen annyira szar, hogy muszáj vagyok a másé fölött ítélkezni, mert arra a két percre legalább visszakapok valamit, amit erőként definiálok. Saját tapasztalat: amikor dühös vagyok a világra, olyanokat bírok beszólni minden ok nélkül – „szerencsére” csak a szeretteimnek –, hogy a fal adja a másikat. És talán itt a kérdés egyik sarokköve: addig, amíg ez az ember saját mikrokörnyezetében marad, valamennyire még elfogadható (kivéve persze, ha agresszióvá vagy lelki bántalmazássá fejlődik... jaj, mennyi ilyen van!), de attól kezdve, hogy akár az egyik elfojtott F az internet nevű játéktérbe kerül, szétspriccel, és mint a sósav, marja, amit ér.

A boldogság és az internet

Az a tapasztalatom, hogy a boldog ember nem fröcsög az interneten (se). Ő túlságosan el van foglalva azzal, hogy dolgozzon a saját életén, harmonikusabbá tegye magát és a környezetét, valószínűleg ezért is boldog. Amit eddig leírtam, általánosan igaz a nőkre és a férfiakra. Miért érkezik sokszor mégis több fájdalmas komment a nőktől?

Mert amúgy is többet beszélünk, mert gyakrabban netezünk, mert nekünk mindenhez hozzá kell szólni? Nem nyert, legalábbis nem egészen. Ezek az állítások igazak, de úgy érzem, a valódi oka annak, hogy a nők elképesztő mértékben képesek frusztrálni egymást, abban gyökerezik, ahogy felnőttünk.

Mit hallottunk gyerekkorunktól kezdve?

„Hogy nézel ki, fiam, mit mondanak a szomszédok? Más kislányok nem beszélnek ilyen csúnyán! Nézd meg, milyen helyes barátja van a Kovácsék lányának, aki ügyvéd! Neked mikor lesz ilyen?”

Arra vagyunk trenírozva a társadalom, a média és gyakran a saját belső igényünk által, hogy folyton másokhoz hasonlítgassuk magunkat. Aki azt mondja, nem érdekli, mit gondolnak róla, az hazudik, de legalábbis nagyon elnéző saját magával szemben. Ám míg a szüleinket és a nagyszüleinket csupán a szomszédság vagy a város/falu vehette a szájára, minket már az egész világ. Minden cselekedetünk, megszólalásunk, fotónk, posztunk, tagelésünk kitesz minket mások ítéletének. Visszakapcsolódva az elején említett bosszúpornó-esethez: az ilyen videók és a tizenévesek meztelen fotói is pont ezért készülnek, a visszajelzésért folytatott iszonyatos küzdelem miatt. A visszajelzésért, ami legtöbbször sokkal mérgezőbb, mint amilyen serkentő lehet (néha).

Visszajelzés mindenáron

Félreértés ne essék, a férfiak számára is fontos a visszajelzés – hú, de még mennyire –, viszont a környezetük jelenleg (!) talán kevésbé várja el tőlük, hogy az élet minden területén ezer százalékot nyújtsanak. A világ szeme most a nőkön van, ami egyrészt szuper, nagyon itt volt az ideje, másrészt gyakran még komolyabbá teszi a már eddig is létező nyomást.

Mindenki be akarja bizonyítani, hogy egy személyben szuperanya, szuperfeleség, szupermunkaerő, szuperszerető meg még egy csomó minden...

és – bár szerencsére egyre több érzékenyítő cikk születik arról, hogy nem kell tökéletesnek lennünk  (sok éppen itt, a WMN-en) – már önmagában az, hogy a nőkérdés ennyire terítéken van, szorongásra adhat okot. Premier plánban látjuk, ki hogyan éli az életét, kinek van – látszólag – boldogabb kapcsolata, szebb gyereke (vagy egyáltalán: gyereke), nagyobb háza, sikeresebb karrierje, mint nekünk. És itt lép be a félelem is; ha egy kamaszgyerekkel küszködő anyuka, akinek a lánya szóba se áll vele, fogalma sincs, merre csavarog, és mihez kezdhetne vele, meglát egy ilyen bosszúpornós hírt, a billentyűzet után nyúl, és hogy megkönnyebbüljön, leírja: „Milyen anya az, aki… ?”.

Korántsem vagyunk tökéletesek

Ám ahol sok nem tökéletes nő összefog, ott általában valami tökéleteshez jócskán közelítő eredmény szokott kijönni, lásd akár a magazin csapatát, amit épp most olvasol, de gyönyörű példa a nemrég a mozikba került, Oscar-jelölt alkotás, a Mustang is. Nő írta és rendezte, nők a főszereplői, „női témája” van – bár a külső és belső szabadság kérdését talán nem kategorizálnám így –, és a világon mindenütt elismerik, mert csodálatos. Amikor az elképesztő erejű női energia nem egymás ellen irányul, hanem egy közös célért összeadódik, hihetetlen eredmények születhetnek. Íme, néhány nagyszerű példa erre a nagyvilágból:

Women for Women International

Az 1993-ban alapított szervezet a háborús területekről és más társadalmi konfliktusok elől menekülő nők számára nyújt segítséget. Üzleti tréningeket tartanak, munkát keresnek a tagoknak, pszichológiai tanácsadást nyújtanak, és megtanítják őket, hogyan érvényesüljenek dolgozó nőként a lakhelyükön vagy bárhol a világban.

Every Mother Counts

A Christy Turlington exmodell által alapított csoport rámutat, hogy évente nők százezrei halnak bele a szülésnél fellépő komplikációkba és rendellenességekbe, és ezen esetek 90 százaléka megelőzhető lenne a megfelelő eszközökkel. A nonprofit szervezet többek között régi mobiltelefonokat is gyűjt, a befolyt összegekből pedig az elzárt területeken élő nők számára igyekeznek megkönnyíteni a kommunikációt, és lehetőséget adni az azonnali orvosi segítségre.

Ladies Learning Code

A kanadai szervezet nőket, időseket és fiatalokat egyaránt támogat abban, hogy megtanulják kezelni a digitális eszközöket segítő és barátságos közegben. Táborokat, workshopokat és esteket szerveznek, tréningeket tartanak, és bebizonyítják, hogy a digitális képzettség és az ezzel való érvényesülés kortól és nemtől független.

Ez a három csoport csak kiragadott példa, számos női szervezet létezik szerte a világban és szerencsére itthon is, akik az összefogás erejét tanúsítják. Elég például Rácz Zsuzsa Terézanyu-klubjára és az Aranyanyu-díjra, a NANE-re (Nők a Nőkért az Erőszak Ellen) vagy a Gólyahír Egyesületre (örökbeadók és örökbefogadók teljes körű támogatásával foglalkoznak) gondolni, de napról-napra egyre több hasonló szerveződés létezik. Közhely, ha azt mondom, a girlpower hegyeket képes megmozgatni, de így van. Szóval lányok, fogjunk össze, és ide nekünk a Himaláját is!

Kalapos Éva Veronika

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Ground Picture