„A vizsgálóasztalon rám zuhant a vakolat” – Mégis mi történik a magyar egészségügyben?!

–

• Feküdtem az vizsgálóasztalon, amikor lezuhant egy méternyi vakolat.
• Megkértem a beteget, hogy mosakodjon meg, de kiderült, hogy nincs az épületben meleg víz.
• Sokadszorra futunk bele abba, hogy az állami egészségügyben olyan sokat kell várni egy időpontra, hogy inkább magánba megyünk. Már ha lehet egyáltalán időpontot kapni. Volt olyan, hogy egy hónapon keresztül azt sem sikerült megoldani, hogy tudjak olyan emberrel beszélni, aki tud időpontot adni.
• Állami rendszerben egy vizsgálatra 2022 júliusában a legkorábbi időpont, amit kaphattam volna, 2023 áprilisára volt. Magánrendelésen ugyanahhoz a dokihoz két héttel később be tudtam jutni.

Csak néhány azokból a beszámolókból, amelyek ismerősöktől érkeztek, amikor arról érdeklődtem, hogy milyen tapasztalataik vannak az elmúlt években a magyar egészségügyről. Ezek egybevágnak az általam tapasztaltakkal, amiért tulajdonképpen ez a cikk most megszületik.

Várólisták, várólisták, várólisták

Endokrinológiára hat hónap, bőrgyógyászatra három hónap, nőgyógyászatra három hónap, kardiológiára szintén három hónap a várakozási idő. Utóbbi esetben hiába érkeztem időre, további többórányi várakozás következett a folyosón. Mint kiderült, többen is voltunk ugyanarra az időpontra.

„Tudja, ha nem három embert hívnánk egy időpontra, akkor nem három, hanem kilenc hónapot kellene várniuk” – adott később magyarázatot a kezelőorvos, amikor ennek okát firtattam.

Úgyhogy többször megesett már, hogy végül én is a magánellátást választottam. Alkalmanként több tízezer forintért.

Mi történik a közegészségügyben?

Az általunk megkérdezett szakértő szerint sajnos tényleg megfigyelhető egy negatív folyamat, ám ahhoz, hogy ma itt tartunk, hosszú út és sok elhibázott lépés vezetett, és nem járunk jól, ha ebbe az irányba haladunk tovább. A probléma összetett, kezdjük hát az elején!

Tényleg annyira rossz a helyzet?

Az utca embere előszeretettel panaszkodik, ha a magyar egészségügyről van szó. De valóban olyan rossz a helyzet? És mik a tendenciák? Javul vagy romlik a helyzet?

„Az egészségügyi ellátórendszer, ahogy a nevében is szerepel, a lakosság egészségi állapotáért felelős. De nem csak az egészségügyi ellátórendszer az, ami meghatározza az egészségi állapotunkat, hanem például a lakhatási körülmények, a szociális körülmények, az, ahogy étkezünk, hogy sportolunk-e eleget. Mégis, ha komplexen nézzük a problémát, és röviden akarunk válaszolni a kérdésre, akkor a magyar rendszer a lakosság egészségi állapota szempontjából valóban elégtelenre, vagy maximum elégségesre vizsgázik. A magyarok egészségi mutatói a legrosszabbak közé tartoznak az EU-ban. Nálunk halnak meg a legkorábban és legtöbben daganatos betegségekben, nálunk az egyik legmagasabb a kardiovaszkuláris megbetegedések (tehát az infarktus és az agyvérzés) és az ezek miatt bekövetkező halálozások száma. Vagyis rövidebb ideig élünk és korábbi életkorban, több betegséggel nézünk szembe – mondja dr. Rékassy Balázs orvos, egészségügyi szakmenedzser, egészségpolitikai szakértő.

– Van egy másik értékelési szempont is, az úgynevezett Euro Health Consumer Index, ami az egészségügyi ellátórendszert értékeli 49 szempont alapján. Ezt a vizsgálatot egy svéd kutatóközpont végzi rendszeresen, és a magyar ellátórendszer rendre a lista végén végez, és egyre lejjebb csúszunk ezen a listán. Tehát igen, az ellátórendszer minősége, működése szempontjából is objektíve romlik a helyzet.”

Rékassy Balázs szerint még mindig nem költünk eleget az egészségügyi rendszer fenntartására, fejlesztésére, és főleg észszerűsítésére. Míg a mintaországok a GDP-jük nagyjából a tíz százalékát költik az egészségügyi ellátásokra, nálunk ez körülbelül 7-7,5 százalék. Ráadásul ennek egy részét az emberek saját zsebből teszik bele a rendszerbe.

„Nyugat-Európában úgy jön ki az említett tíz százalék, hogy nyolc százalékot költ az állam, ehhez a lakosság hozzátesz nagyjából egy százalékot, például amikor magánklinikára mennek vagy gyógyszert vesznek, illetve jön még egy százalék a magánbiztosítóktól. Magyarországon az állam elkölt körülbelül öt-öt és fél százalékot, ehhez jön a lakossági befizetés, nagyjából két-két és fél százalék, és szinte teljesen hiányzik a harmadik láb, a magánbiztosítók.”

Mire lenne szükség?

A szakértő szerint szükség lenne önálló egészségügyi és szociális minisztériumra, ami jelenleg nincs Magyarországon, illetve egy olyan hosszú távú, kormányzatokon, tárcákon és szakterületeken átívelő stratégiára, amely irányt szabna és meghatározná az elérendő célokat. Sajnos eddig ez is hiányzott, bár az utóbbi időben legalább mutatkozik némi hajlandóság az egészségügy megreformálására. Nem véletlenül hangos a sajtó mostanában a kormány és az orvosi kamara összezördüléseitől.

Az elmúlt évtizedben (vagy inkább évtizedekben) azonban nem történtek meg a megfelelő lépések, a sokéves késlekedésnek pedig következményei vannak.

„Mivel a közfinanszírozott egészségügyben az elmúlt évtizedekben nem történt nagyjából semmi, a magánegészségügy gyors ütemű növekedésnek indult. Mára a pénzügyi és politikaközeli befektetők is meglátták az üzleti lehetőséget a magánegészségügyben, és komoly összegeket fektetnek be, a pénzüket pedig szeretnék visszakapni. Az ő érdekük egyértelműen a magánellátás fejlődése, amelynek feltétele, hogy az állami ellátásokban – bizonyos mértékig, de – továbbra is hiány, illetve nehézségek legyenek” – mondja a szakember.

Miért ilyen hosszúak a várlólisták?

De miért kell heteket, hónapokat várni egy időpontra, és aztán még a folyosón is órákat ülni? – sokak számára ismerős, idegtépő kérdés. A válasz általában az, hogy nincs elég orvos. Csakhogy ez az állítás nem teljesen állja meg a helyét.

„Ma Magyarországon nem az orvoshiány a legnagyobb probléma. Ezzel a számú orvossal, akik most a közfinanszírozott rendszerben dolgoznak, sokkal hatékonyabban lehetne dolgozni és sokkal jobb minőségű szolgáltatást lehetne nyújtani. Három feltétellel. Egy: jobb és hatékonyabb szervezéssel. Kettő: az orvosok megfelelő motiválásával. Három, és ez a legfontosabb: megfelelő számú és képzettségű nővérrel, szakszemélyzettel, vagyis egészségügyi szakdolgozói ellátottsággal. Főorvosok végeznek kezdő orvosi munkát, orvosok ápolói munkát, ápolók adminisztratív munkát, sőt vannak olyan egyszerű, de a beteg életminősége, túlélése szempontjából létfontosságú munkák, amelyeket meg senki nem végez el. Ilyen például a prevenció, az otthonápolás, a dietetikai tanácsadás, gyógytorna, pszichés támogatás stb. Van olyan kórház, ahol kvázi kétszer annyi orvos van, mint ahány nővér, szakdolgozó. Ennek fordítva kellene lennie” – mondja Rékassy Balázs.

A Covid-járvány idején a kormány és a Magyar Orvosi Kamara között létrejött a megállapodás az orvosok három lépcsőben történő bérrendezéséről. Az orvosok fizetése jelentősen emelkedett, a paraszolvencia pedig megszűnt, ma már az az orvos, aki hálapénzt fogad el, bűncselekményt követ el. Csakhogy úgy tűnik, ez sem oldotta meg a helyzetet.

„A Covid idején megijedt a kormányzat és az addigi teljesítményfinanszírozás helyett visszatértünk egy nagyon ősi rendszerhez, az úgynevezett fix bázisfinanszírozáshoz. A fix bázisfinanszírozás azt jelenti, hogy a kórházigazgató vagy a szakrendelő igazgatója mindegy, hogy hány beteget fogad, ugyanazt a fix összeget kapja. Emiatt az az érdeke, hogy tessék-lássék jöjjenek a betegek. Mert ha nem lát el senkit, abból botrány lesz, és kirúgják. De az sem az érdeke, hogy jöjjenek a betegek és ledolgozza a várólistát, mert akkor ő csak többet költ eszközökre, beavatkozásokra” – mondja Rékassy Balázs. Nem meglepő módon kiderült, hogy ez a rendszer így fenntarthatatlan, a várólisták egyre nőttek, ezért visszamenőleg, február 1-jétől ismét visszatértek az intézmények a régi klasszikus teljesítményfinanszírozáshoz. 

Csakhogy ma már az orvosok is fix bérért dolgoznak, ezért a motivációjuk valószínűleg erősen csökkent. Korábban a paraszolvencia miatt bent maradtak akár munkaidőn túl is műteni, és erre rábírták a műtősöket, aneszteziológusokat is, vagyis osztottak nekik is a hálapénzből. A fix bér esetében azonban egyiküknek sem érdeke többé minél több beteget ellátni. Ugyanannyit keresnek akkor is, ha egy nap ötöt, és akkor is, ha tizenötöt műtenek. Ez egyrészt jó, hiszen az orvosok is nyugodtabb körülmények között tudnak dolgozni, nem futószalagon kell ellátniuk a betegeket. Másfelől rossz, hiszen egyre duzzadnak a várólisták.

Nincs bérrendezés

Ráadásul az egészségügyi dolgozók körében növelte a feszültséget, hogy míg az orvosok esetében nagyrészt megtörtént a bérrendezés, az ágazat többi szereplője még mindig nincs megfelelően megfizetve. Márpedig sokszor rajtuk áll egy-egy szakrendelés, a kórházi osztályok, műtők működése, kihasználtsága.

Mária főállásban az alapellátásban dolgozik felnőtt háziorvos mellett körzeti nővérként. De emellett van több szakvizsgája, többek között diabetológiából is. A főállása mellett két mellékállást is vállal, ebből az egyiket csak és kizárólag azért, hogy egy adott körzetben megmaradhasson a diabetológiai szakrendelés.

„Hivatalosan diabetológiai szakrendelés csak úgy végezhető, ha diabetológiai végzettségű orvos és diabetológiai végzettségű nővér dolgozik együtt, ez utóbbiból pedig elég kevés van. Ha nem vállaltam volna el ezt a munkát, akkor a diabetológiának be kellett volna zárnia. Ráadásul a fizetés, amit ezért kapok, messze nem arányos azzal a munkával, amit elvégzek” – mondja Mária, aki emiatt egy héten háromszor tizenkét, kétszer pedig nyolc órát dolgozik.

Tehát ha a folyosón ülve azt látjuk, hogy egy orvos vagy nővér késik, könnyen lehet, hogy éppen a másik munkahelyéről rohan a rendelésre.

„Azt a szakadékot, ami a nővér és az orvos fizetése között van, nem bírja el a viszonyuk, mert nem dolgoznak kevesebbet. A munka nincs anyagilag elismerve, ezért egyre nehezebb a szakrendeléseket működtetni, mert nővérek, pláne akkreditált nővérek nélkül nem megy.”

Az az orvos, akinek pedig a paraszolvencia már nem opció, de mégis szeretne bérkiegészítést, elmehet másodállásban a magánellátásba. Vagyis ledolgozza a minimális kötelező munkaidejét a közellátásban, majd átmegy a magánrendelőbe, ahol szó se róla, sokszor valóban kulturáltabb és emberibb körülmények között végezheti a munkáját. És miért is ne tenné ezt? Más szakembertől talán elvárnánk, hogy a munkaidején túl ingyen és bérmentve dolgozzon?

A közhiedelemmel ellentétben azt azonban nem teheti meg, hogy nem látja el megfelelően a betegeit és átcsábítja őket a magánrendelésére. A rendelésein végzett tevékenysége ugyanis nyomon követhető az EESZT rendszerben, így azonnal szemet szúrna, ha az egyik rendelésén aránytalanul több beteget fogadna.

Nem mind arany, ami fénylik

Manapság a magánellátás lassan úgy jelenik meg a képzeletünkben, mint a szőke herceg a fehér lovon, vagyis ami megment minket a gonosz, rossz állami egészségügyi ellátórendszertől. Egy-két héten belül orvos elé kerülünk, kellemes a környezet, az orvosnak sem azzal kell itt foglalkoznia, hogy eldugult a vécé.

Persze, vannak olyan szakrendelések, például a bőrgyógyászat, a nőgyógyászat, a szemészet vagy a fogászat, ami valóban jól működik a magánklinikákon, és jól ki tudják egészíteni az állami ellátást, de mindig is voltak és lesznek olyan területek, mint például az onkológia, traumatológia, a komplex betegellátás, amit nem lehet megoldani magában. Mert egyszerűen nem éri meg.

„Azért ne legyenek illúzióink, a magánegészségügynek a legfőbb célja a tulajdonosok profitelvárásainak a teljesítése” – mondja Rékassy Balázs.

Emellett problémás, hogy a magánrendelők elszívják a képzett munkaerőt az állami ellátásból, nemcsak az orvosokat, hanem a nővéreket is (ami, mint láttuk, nem csoda, hiszen nincsenek megfizetve), illetve társadalmi egyenlőtlenségeket generálnak. A magyar emberek jelentős része nem engedheti meg magának a magánellátást, vagyis az egészségügyben is nyílik az olló a szegények és gazdagok között. Aki szegény, annak eleve rosszabbak az egészségi kilátásai, kevésbé tud egészségesen élni, nagyobb eséllyel betegszik meg, és most már az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférése is nehezebbé válik. Aki viszont jómódú, az az egészségügyben is jobb ellátásra számíthat. Vagy legalábbis gyorsabb ügymenetre.

Ugyanis a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem biztos, hogy akár a betegek, akár az orvosok jól járnak, ha a magánegészségügy nyer teret a közegészségügy rovására.

Előfordulhat, hogy egy magánrendelőben, bár valóban kellemes a környezet, de szakmailag sokkal kevésbé felkészültek, és nem állnak rendelkezésre a megfelelő eszközök és körülmények a minőségi munka végzéséhez.

Ráadásul egy orvos ma már nem egyedül dolgozik, hanem egy csapatnak a része, és nagyon fontos, hogy egy csapat összeszokottan, jól tudjon együttműködni. Bár ma már működnek magánban is olyan szakmai csapatok, amelyek valódi, minőségi szolgáltatást tudnak nyújtani egy-egy speciális területen, ez is sokkal inkább meg tud valósulni az állami ellátásban.

Ezt támasztják alá az általunk megkérdezett egészségügyi dolgozók tapasztalatai is.

„Sok orvosismerősöm van, aki magánban dolgozik, illetve olyan is, aki egy-egy ambuláns rendelést még megtart a kórházban. Ha változnának a kórházakban a munkaviszonyok, ha lenne elég nővér, ha nem kellene ötven-hatvan évesen ügyelni stb., akkor szinte mindegyikük szívesen visszamenne az állami ellátásba. A magánellátásban küldözgetik a betegeket a fizetős vizsgálatokra, de azért olyan nagy dolgokat nem tudnak véghez vinni” – mondja a háziorvosként dolgozó Katalin, aki szerint valódi gyógyító munkát még mindig inkább a közellátásban lehet végezni, igaz, neki is egyre nehezebb menedzselnie egy-egy beteget, háziorvosként az ő lehetőségei is egyre szűkülnek.

Például vannak vizsgálatok, amikre ő már nem adhat beutalót, ezért neki is a szakrendelésekre kell továbbküldenie a betegeket, ahova aztán a betegek nehezen jutnak csak be. Egy-egy szűrővizsgálat miatt (például urológiai vizsgálatok) akár hetekig, hónapokig keringhet a páciens a rendszerben. Nem csoda, ha sokan menet közben feladják.

A magánellátás tehát az utóbbi években egyre nagyobb teret nyert, viszont nem volt megfelelően szabályozva. Pedig meglenne a helye a hazai egészségügyi szolgáltató rendszerben. 

„A magánegészségügy igenis fontos, szükség van rá. Ügyfélközpontúsága, innovációja, profitorientált szemlélete, jól szervezettsége mintaértékű lehet minden szereplő számára. De jó színvonalú magánegészségügy csak jó színvonalú állami egészségüggyel együtt tud működni, egy egységes minőségbiztosítási rendszer alapján, úgy, hogy a beteg ellátása valóban a beteg gyógyulása érdekében történjen – mondja Rékassy Balázs. – A magánellátás Nyugat-Európában is működik, de nem úgy, hogy én, mint magánember besétálok és fizetek érte, hanem úgy, hogy van egy biztosításom, ami fedezi az ellátást, vagy maga az állam veszi meg a szolgáltatásokat a magántól is és az államitól is. Tehát például azt mondja az állam, hogy Magyarországon kétéves várólista van csípőprotézisre (ez valós példa), akkor kedves magánszolgáltatók, veszek tőletek is csípőműtétet, abban az esetben, ha megfelelő minőségben, és megfelelő feltételekkel tudjátok ezt biztosítani. Tehát nem a beteg fizet zsebből, hanem az állam veszi meg ezeket a szolgáltatásokat a magánintézményektől, ha nincs elég kapacitás az állami intézményekben.”

Mi tényleg nem tehetünk semmit?

Ahogy arra Rékassy Balázs felhívja a figyelmünket, egy, a hetvenes évekből megörökölt egészségügyi rendszerünk van, amiben még mindig a kórházi ágyak, és az orvosok számában mérjük a teljesítményt. Csakhogy ez elavult szemlélet.

Az állam nem költ eleget az egészségügyre, miközben egyértelmű, hogy hosszú távon jobban megérné az emberek egészségébe és a prevencióba fektetni, mint a munkaképtelenné vált tömegeket eltartani, gyógyítani.

A lakosság egészségi és mentális állapota katasztrofális. Stresszes, önkizsákmányoló életet folytatunk, amiben a vélt gazdasági érdekek mindent felülírnak. Az emberek nem törődnek eleget az egészségükkel, a nagy többség még mindig egészségtelenül táplálkozik, nem sportol, nem figyel (vagy nem engedheti meg magának, hogy figyeljen) a munka–pihenés egyensúlyára, az emberek nagy része nem jár a szűrővizsgálatokra (aki pedig jár, mint láttuk, sokszor falakba ütközik).

És még mindig előbb kötünk biztosítást a telefonunkra és egyéb vagyontárgyainkra, mint az egészségünkre.

Az általunk megkérdezett egészségügyi dolgozók is úgy látják, hogy a betegek hozzáállása sem megfelelő. Az orvosi utasítás ellenére sem változtatnak az életmódjukon, nem tartják az előírt diétát, nem szedik megfelelően a felírt gyógyszereiket. A vizsgálatra sokszor felkészületlenül érkeznek, nem viszik magukkal a leleteiket, mert az „úgyis fent van a rendszerben”, sokszor azt sem tudják megmondani, hogy milyen gyógyszert szednek.

Indokolt esetben nem, indokolatlanul viszont előszeretettel mennek orvoshoz. A páciensek egy része magát diagnosztizálja, olyan szakrendelésekre és vizsgálatokra kérnek beutalókat, amikre nem is lenne szükségük.

Kevesebb szó esik erről, és banálisnak tűnhet, hogy egyáltalán említjük, csakhogy ezek mind-mind növelik az egyébként is hatalmasra duzzadt várólistákat. 

Vagyis fontos lenne a lakosság edukálása is, és fontos lenne ezt minél előbb elkezdeni. Már kérdés, hogy ez is az állam feladata lenne.

  

„A kedvencem a finn példa – mondja Rékassy Balázs. – A finnek a hetvenes években felismerték azt, hogy az ország gazdasági fejlődése nem megvalósítható megfelelő egészségügy nélkül. A finneknek hasonlóan rosszak voltak az egészségi mutatói, mint a magyaroknak. Túl sok húst ettek, kevés zöldséget fogyasztottak, dohányoztak, stresszesen éltek. Elhatározták, hogy ezen változtatni fognak, de elsősorban nem az egészségügyi ellátórendszerrel kezdték a változtatásokat, hanem az élet más területein. Például bicikliutakat építettek, betiltották a dohányzást a munkahelyeken, a pékeket rávették, hogy csökkentsék a pékáruk sótartalmát. Ötven év alatt elérték, hogy jelentősen javultak a finnek életkilátásai, és ma már az európai átlag fölötti a finnek várható élettartama és az egészségben töltött éveik száma. Mellesleg a boldogságindexben is jóval előrébb vannak nálunk.”

Tegyük hozzá, hogy a finnek újragondolták a teljes oktatási rendszerüket is. Merthogy a valódi átalakulás nehezen képzelhető el egy tudatosabb, műveltebb, az egészségével törődő társadalom nélkül.

„Amíg az oktatás, az egészségügy és a szociális szféra ilyen alulbecsült ágazatok, addig nem sokat tehetünk, egyre csak nő a társadalom kettészakítottsága – mondja Rékassy Balázs. – Akik megengedhetik maguknak, megoldják fizetős ellátások megvásárlásával, a többieknek meg jut, ami van, és ez hol jó, hol kevésbé jó minőségű. Sajnos joggal érezhetjük, hogy inkább az utóbbi.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / fotocelia

Iliás-Nagy Katalin