Az egészségügy nem lehet kirekesztő! – A gyakorlat mégis mást mutat

–

„Az egyenlő bánásmódról szóló törvény az egészségügy keretében is tiltja a szexuális irányultságon és a nemi identitáson alapuló hátrányos megkülönböztetést. Tehát

sem az állami egészségügy, sem a magánegészségügyi szolgáltatók nem diszkriminálhatják az LMBTQ-embereket.

Nem utasíthatják el a kezelésüket, nem kaphatnak rosszabb minőségű szolgáltatást, és nem kerülhetnek megalázó helyzetbe” – kezdi a Háttér Társaság ügyvivője, Dombos Tamás, aki a megnyugtató információ után azonban rengeteg olyan esetet és körülményt sorol fel, amikor a törvény bizony nemcsak megbotlik a rendszerben, de rendesen el is hasal. Némely korlátozó körülmény az egész LMBTQ-közösséget érintheti, néhány pedig csak a közösség egy-egy alcsoportját.

De mindegyik emberek életét nehezíti meg.

Ki számít hozzátartozónak és ki nem?

Mindannyian ismerünk olyan jeleneteket nagy amerikai drámákból, amikor valaki kétségbeesetten fut be egy baleset után a sürgősségire, hogy meglátogassa a szerettét, ám egy szigorú nővér megállítja, elmagyarázva, hogy a látogató bizony csak közeli hozzátartozó vagy rokon lehet. Néhány jelenettel később pedig az is kiderül, hogy csak rokon hozhat döntéseket is a beteg állapotával kapcsolatban. A helyzet Magyarországon sem nagyon más, ám az LMBTQ-emberek esetében – főleg egy olyan országban, ahol parázs vita van arról, mi jelenti a családot és mi nem – jogos kérdésként vetődhet fel, hogy mégis ki számít hozzátartozónak és ki nem.

A rendszer itthon Dombos szerint meglehetősen nyitott: „A bejegyzett élettársi kapcsolat a házassággal teljesen azonos jogokat biztosít a párkapcsolat vonatkozásában, tehát a partner ugyanúgy közeli hozzátartozónak minősül. Így ha az érintett olyan helyzetbe kerül, hogy nem tud dönteni az egészségügyi kezelésekről, akkor a párja a helyébe léphet, vagy például hozzáférhet az egészségügyi információkhoz.” Mindez igaz élettársak esetében is – bár ott ezt az állapotot már sokkal nehezebb lehet igazolni, legyen szó melegekről, leszbikusokról vagy heteroszexuálisokról.

A szivárványcsaládoknál kell a plusz papír

A szivárványcsaládok esetén viszont már kicsit bonyolultabb a helyzet – itt leginkább a pár által nevelt gyermek és a szülőtárs viszonya lehet kérdéses.

A szivárványcsaládok esetén a vér szerinti vagy az örökbefogadó szülőnek természetesen minden jog jár a gyermek ellátásával kapcsolatban, ám a pár másik tagja, még ha ő is ugyanúgy részt is vesz a gyerek nevelésében, jogilag nem a gyermek szülője. Bár közeli hozzátartozónak minősül, de döntési joga vagy más hasonló jogosultságai már nincsenek.

A helyzetre viszont van megoldás: a jogi szülő írásban meghatalmazhatja a párját, hogy az eljárhasson a gyermek érdekében az egészségügyi intézmények felé. Bár az eljárás egyszerű, a helyzet ettől függetlenük sokaknak lehet fájó, hiszen, még ha valaki ugyanúgy él-hal is a gyerekéért, mint partnere, végeredményben mégiscsak egy papírt lobogtatva tud eljárni a kicsi érdekében. Ám itt legalább létezik egyfajta feloldása a helyzetnek – máshol ugyanis ez nem jellemző. 

 

Mesterséges megtermékenyítés, ha leszbikus vagy, csak pár nélkül

A gyereknevelés kapcsán a diszkrimináció a jogszabályok szintjén akkor érhető tetten, ha leszbikusok vagy melegek családalapításáról beszélünk. A világ számos országában, így Magyarországon is szigorúan tiltott a béranyaság, 2021 tavasza óta pedig az örökbefogadás is nagyjából lehetetlenné vált az LMBTQ-párok számára, hiszen azt külön miniszteri engedélyhez kötötték. Hasonlóan diszkriminatív jogszabály azonban már korábban is volt a magyar jogrendszerben, ami kimondottan homofób, helyesebben szólva leszbofób volt. Méghozzá az, hogy

Magyarországon a leszbikus nők sokkal nehezebben élhetnek mesterséges megtermékenyítéssel, mint a heteroszexuálisak – ha párkapcsolatban élnek teljesen el is vannak tiltva ettől a lehetőségtől.

Magyarországon ugyanis a mesterséges megtermékenyítéssel kapcsolatos kezelések esetén meghatározzák, hogy azok kik számára érhetők el.

„A jogszabály azt mondja, hogy házastársak, különnemű élettársak, és olyan egyedülálló nők vehetik igénybe, akik életkoruknál vagy egészségi állapotuknál fogva meddők, vagy fennáll ennek a kockázata. Ám a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvény kifejezetten kivételszabályként fogalmazza meg, hogy a reprodukciós irányú eljárásokban a házasság fogalmába nem lehet beleérteni a bejegyzett élettársakat.”

Vagyis egy egyedülálló leszbikus nő ma Magyarországon élhet a mesterséges megtermékenyítés lehetőségével, ám ha párkapcsolatban él, akár élettársi, akár bejegyzett élettársi viszonyban, azonnal elesik ettől a lehetőségtől, és az eljárásokat csak külföldön tudja igénybe venni.

Persze könnyen felmerülhetne megoldásként az, ha valaki egyszerűen letagadja, hogy van párja, és azzal együtt is él – ám ezzel törvényt sértene.

A folyamat során ugyanis közjegyzői okiratot kell benyújtani a családi állapotról, és ha valaki ebben hazudik, közokirat-hamisítást követ el, ami súlyos bűncselekmény. Persze előfordulhat, hogy a családi állapotról csak az orvosnak kell nyilatkozni – ebben az esetben a hazugság magánokirat-sértésnek minősül, ami kicsit kevésbé súlyos bűncselekmény – de attól még ugyanúgy annak számít.

Transzneműek: káosz, félreértés és felesleges körök

A politikai homofóbia nem a szivárványcsaládok elleni támadással indult el az elmúlt években – és nem is a homofób törvénnyel. 2020 májusában vezették be a 33-as paragrafust, ami megtiltotta, hogy a transznemű emberek jogilag elismertessék a nemüket – vagyis, hogy az irataikban a számukra elfogadott nem és név jelenjen meg. Mindez az alapvetően is rengeteg sebből vérző rendszert még bonyolultabbá tette.

De milyen is ez a rendszer? Ma már a legtöbb nemi megerősítő beavatkozás a magánszférában történik – és sokszor külföldön –, ami érthető is, hiszen a tb az ilyen beavatkozások költségének csak a tíz százalékát állja, de még ennek a kicsi támogatásnak a megszerzése sem volt soha egyszerű. „Egyébként példa nélküli, hogy egy részlegesen finanszírozott beavatkozásnál ennyire alacsony lenne a tb-támogatás. Ez nyilvánvalóan diszkrimináció eredménye” – mondja Dombos.

De alapvetően is nehéz „rendszerről” beszélni, hiszen az érintettek teljesen magukra vannak utalva – szemben más nemzetekkel. „Azokban az országokban, ahol jól működnek a nemi megerősítő beavatkozások, kifejezett genderklinikákat állítottak fel, multidiszciplináris teamekkel, amikben rendelkezésre áll pszichológus, pszichiáter, urológus, nőgyógyász vagy endokrinológus is. Tehát a páciens egy komplex csomagot kap, és egy megszervezett, egymásra épülő, irányított betegellátás zajlik.”

Ehhez képest Magyarországon mindig is az érintetteknek kellett megszervezniük mindent – például megtalálni az orvost, aki hajlandó volt elvégezni az adott műtétet vagy hormonokat felírni.

Majd ha valaki talált ilyen szakembert, azt hirtelen rengetegen rohamozták meg a transz közösségből.

De még ezek a lehetőségek is beszűkültek a 33-as paragrafus elfogadása óta. Dombos szerint sok orvostól jön olyan visszajelzés, hogy Magyarországon betiltották az ilyen jellegű beavatkozásokat, holott erről szó sincs: a törvény csak a nem jogi elismerésére vonatkozik, az orvosi kezelésekre nem. Mások ugyan tisztában vannak a jogi helyzettel, ám mégis nemet mondanak, mert egyszerűen félnek, hogy a jelenlegi politikai és ideológiai környezetben megütik a bokájukat. És vannak olyanok is, akik felesleges akadályokat emelnek.

„Hallottunk endokrinológusokról, akik csak akkor hajlandók elkezdeni a hormonterápiát, ha a páciens beadja a kérelmét a nem jogi elismerésére, amit nyilván ma már el fognak utasítani. Olyanról is hallottunk, amikor valaki ragaszkodik ahhoz, hogy egyedi engedélyt kapjon az OGYÉI-tól (Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet) indikáción túli gyógyszerrendelésre.” Női hormont ugyanis alapesetben csak nőknek, férfi hormont pedig csak férfiaknak adnak, de hogy egy transz ember esetén ki számít nőnek, és ki férfinak, az nem magától értetődő.

Egyes orvosok szerint csak a jogi nem számít, ezért ragaszkodnak az engedélykéréshez. Holott a nemzetközi szakmai irányelvek a hormonterápia megkezdéséhez nem írják elő a nem jogi elismerését.

Az engedély Dombos tudomása szerint eddig mindig megszületett – ám plusz idővel és plusz (felesleges) körökkel jár.

Nem olyan egyszerű a nemi megerősítő műtét

A nemi megerősítő beavatkozások kapcsán sokan rögtön a műtétekre gondolnak, holott vannak transzneműek, akik műtétet egyáltalán nem szeretnének, megelégszenek a hormonterápiával. A politikai kommunikáció viszont úgy tesz, mintha minden a műtétek körül forogna, és hogy a műtétet bárki bármikor elvégeztethetné. Pedig erről szó sincs:

„A nemzetközi gyakorlatok szerint is szükséges az eljárás elején pszichológiai-pszichiátriai vizsgálat. Emellett van egy sajátos logikája ezeknek a kezeléseknek: először mindig a teljesen visszafordítható kezelésekkel indítanak, majd következnek a részben visszafordíthatók, és csak az eljárás legvégén, adott esetben egy-két évvel később lehet ténylegesen sort keríteni a végső műtétre. Tehát ez egy viszonylag hosszú eljárás. Nem úgy működik, hogy valaki besétál, fizet és ripsz-ropsz műtik is.”

Az pedig cseppet sem mellékes információ, hogy Magyarországon az ide kapcsolódó egészségügyi ellátások 18 éven aluliak számára nem elérhetők. És soha nem is voltak azok.

Egy HIV-pozitívnak egy hajbeültetés is kihívás

Ha az LMBTQ-közösség és az egészségügy helyzetét vizsgáljuk, nem lehet elmenni a HIV-betegek mellett sem. Bár fontos hangsúlyozni, hogy a HIV nem válogat sem nem, sem szexuális orientáció szerint, a legtöbb kiszűrt HIV-vel élő Magyarországon a „férfiakkal szexelő férfiak” közül kerül ki. Így ezzel kapcsolatban továbbra is az LMBTQ-közösség, köztük is a meleg férfiak a leginkább érintettek.

Ma Magyarországon, ha valaki esetében megállapítják, hogy HIV-pozitív, azonnal modern gyógyszeres terápiában részesül, melyekkel a vírusszámot olyan alacsonyan képesek tartani, hogy az illető ne tudja átadni a HIV-vírust másoknak – ezen felül pedig a vírus nem is lesz hatással az élettartamára, és nem is ér el az utolsó, AIDS-stádiumba (vagy ha már elérte, akár ezt is vissza tudják fordítani.)

Tehát a HIV Magyarországon sem halálos ítélet, ettől függetlenül a HIV-vel élőknek számtalan problémával és diszkriminációval kell szembenézniük.

A baj többek között ismét a rendszerben keresendő. Míg a transzneműek esetén a probléma a rendszer hiányával van összefüggésben, Dombos szerint a HIV esetén pont egy túlságosan is centralizált rendszerről beszélünk. 

 

„Régebben csak egy ellátóhely volt a HIV-pozitív emberek számára, a budapesti Szent László Kórház. Az országban most már négy ellátóhely van, de a páciensek döntő többségét továbbra is a László Kórházban látják el. Az ellátást pedig tényleg úgy kell elképzelni, mint egy gyártósort.”

Ez azt jelenti, hogy a páciensek orvossal alig találkoznak, nem adott az a fajta orvos-beteg viszony, amire szükség lenne, nincs lehetőség szakembernek feltenni kérdéseket. Inkább egy rutinszerű receptkiadás zajlik.

„Ezért fel is merül a kérdés, hogy miért kell a rendszert ennyire központosítani, ha ennyire nincsen szükség a szakorvosi részvételére a beteg kezelésében. Miért nem a szexuális egészséggel foglalkozó központokban látják el a betegeket? Ez a fokú centralizáció a modern gyógyszeres kezelések mellett már nem indokolható.”

Más országokban egyszerűbb a helyzet: amennyiben az illetőnél már be vannak állítva a gyógyszeradagok, a háziorvos gondoskodik a betegről, így ő rendeli el a laborvizsgálatokat is. És csak ha valamilyen problémát észlelnek, akkor küldik el specialistához a beteget. A jelenlegi szisztéma Dombos szerint csak az érintettek kiszolgáltatottságát növeli.

Még nagyobb probléma, hogy a HIV-vel élők nagyon sokszor nem tudnak igénybe venni különböző egészségügyi beavatkozásokat.

Nehézséget okozhat egy vesekőműtét, egy fogászati kezelés, sőt, akár egy hajbeültetés is, mivel a szakemberek sokszor csak nagy harcok árán vállalják a beavatkozásokat, nem ritkán csak jogi eljárások eredményeként.

Ennek oka, hogy a nagyon sok orvosban máig tévhitek vannak a HIV-ről, és nem tudják pontosan, hogyan terjed a vírus, vagy hogy a kezelt betegek már nem is terjesztik azt. Mindez azért alakult így, mivel a magyar orvostársadalom egyszerűen elöregedett. Az idősebb orvosok, akik a legnagyobb létszámban vannak jelen az egészségügyben, még nem tanultak a vírusról vagy ha van is tudásuk a 80-90-es évekből, az már régen elavult. A fiatal orvosok tudása pedig bár frissebb, de nekik jelentős részük már nem Magyarországon dolgozik.

Az előbb tárgyalt erőteljes centralizáció sem segít a helyzeten: „Minden orvos azt gondolja, hogy ha ennek a problémának van egy specialistája, akkor odaküld mindenkit, neki ezzel nincsen dolga – és ezért nem is tanul róla.”

Hazudj, ha azt akarod, hogy megműtsenek!

A helyzeten valamit javíthat, hogy néhány éve már a páciens is letilthat különböző adatokat a Covid miatt mindenki számára ismerős EESZT-rendszerben, de valós megoldást ez sem kínál.

„Az egészségügyről szóló törvény a pácienst kötelezi arra, hogy tájékoztassa a kezelőorvost a HIV státuszáról, mivel az fertőző betegség. De abból is lehet következtetni arra, hogy valaki HIV-pozitív, ha az orvos látja, hogy milyen gyógyszereket szed.

Az persze nagy kérdés, hogy fertőző betegségnek tekintjük-e a HIV-et akkor, ha a beteg egyébként kimutathatatlan vírusszinttel, él, és emiatt nem is fertőz.

De ennyire nem szofisztikált a magyar rendszer.”

Az orvosoknál egyértelmű, hogy bármilyen beavatkozás is végeznek, higiéniai szempontból maximálisan védeniük kell a beteget és saját magukat is. Ettől függetlenül az olyan beavatkozásoknál, melyek komoly vérzésekkel járhatnak, sokszor kérdeznek rá a beteg HIV-státuszára. Ezt pedig nem szerencsés letagadni, hiszen a beteg akár büntetőeljárást is kockáztathat.

Dombos szerint ez a lépés mégsem ritka. „A megoldás az lenne, ha az orvosok megfelelő információval rendelkeznének és nem diszkriminálnák a HIV-vel élőket. Akkor nem lenne ebből semmi gond, és mindenki bátran elmondaná a státuszát. De amíg ennek az a kockázata, hogy az illető nem kapja meg a kezelést, hanem elutasítják, addig emberileg teljesen érthető, ha vannak, akik letagadják, hogy HIV-pozitívak.”

Ez a fajta diszkrimináció mellesleg nem magyar találmány – sok más országokban is elhangzik kérdés a HIV-ről műtétek előtt.

  

Bajos titoktartás és a tábla, ami kitaszít

Dombos kiemeli, hogy általános gond az orvosi titoktartás és adatvédelem megfelelő kezelése is, ami LMBTQ-emberek számára különösen fontos lehet. „Elvileg Magyarországon, amit az orvosnak elmondunk, az szigorúan bizalmas. Tehát az orvosnak az elhangzottakról senkinek nem szabad beszámolnia, még a rendőrségnek sem, kivéve, ha a páciensnek olyan sérülései vannak, melyek bűncselekményre utalnak.”

Ám ha például kiderül valakinek a szexuális orientációja, az abszolút tabu, védett információ. Ennek ellenére Dombos szerint – különösen a kisebb településeken – az egészségügyi szakemberek sokszor beszélik meg egymás között, hogy ki milyen betegségekkel érkezett hozzájuk vagy mi derült ki róluk.

„Volt olyan esetünk, amikor munkaalkalmassági vizsgálaton hangzott el, hogy valaki meleg, majd ez az információ a munkáltatóhoz is visszakerült.”

Ez egy meleg férfinál Magyarországon nagyon sokszor okozhat kellemetlen helyzetet, és nemcsak munkahelyi diszkriminációhoz vezethet, hanem akár a munkája elvesztéséhez is.

„Az egészségügyi adatok védelme Magyarországon általában gyerekcipőben jár, és sajnos az LMBTQ-embereknek ebből többször származott már a hátránya” – mondja Dombos.

Mindennek a legjobb szimbóluma egy tábla lehet, amit korábban a Szent László kórházban helyeztek ki. A tábla arról tájékoztatta a betegeket, hogy a HIV-vel élő pácienseknek azon a bizonyos folyosón kell várakozniuk. A tájékoztató rengeteg emberről árulhatta el, hogy egy olyan betegséggel él, amiről nemcsak orvosi körökben van félreértés, hanem az egész társadalomban. A lelepleződésnek pedig elképzelhetetlen súlya lehet – akár a teljes társadalmi kitaszítottság is.

A tábla végül lekerült a folyosókról. Ám ennyivel nem szűnt meg a diszkrimináció. Sehol sem, senkinek sem.

Kanicsár Ádám András

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/FG Trade