Akkoriban már jó ideje csak este volt „egy kicsi cici”, mindössze néhány perc összebújás, egy rövid intim pillanat az éjszakai elválás előtt. A májusiból még visszajöttünk, a júliusiból már nem. Ahhoz képest, hogy pár héttel korábban a gyerek még azzal poénkodott, hogy felnőtt koráig fog cicizni, miután abbahagytam a vérhígítót, és felajánlottam neki, hogy újra megszoptatom, már nem kért belőle. Belőlem. Augusztusban még egyszer viccből kortyolt egyet, de már mindkettőnknek furcsa volt. Utána hetekig megszállottan nyomkodtam a mellbimbóimat, figyelve, hogy meddig fogok tudni még kisajtolni belőlük pár csepp hófehér folyadékot.

Számomra az, hogy a testem élelmet képes gyártani, éppolyan sci-fi, mint az, hogy a hasamban nőtt egy emberi lény.

Pedig a szoptatás eleje korántsem volt ilyen sima ügy az esetemben. Valahogy a kezdeti önbizalmam sem volt meg hozzá. Két hónapos terhesen már azon aggodalmaskodtam, hogy nekem nem fog menni. Amikor aztán kiderült, hogy nagy valószínűséggel császárral fogok szülni, akkor végképp inamba szállt a bátorságom. Mivel placenta previám volt (azaz a méhszájamat fedte a méhlepény), a terhességem bármelyik pillanatában, de különösen a vége felé, bármikor vérezhettem volna, így már tíz nappal a tervezett műtéti időpont előtt be kellett feküdnöm a kórházba, ami egy valódi rémálom volt.

A nőgyógyászatra nem mehettem, mert ezzel az állapottal közel kellett lennem a műtőhöz, így viszont a szülészeten feküdtem síró csecsemők és éjjelente a villanyt fel-le kapcsolgató friss anyukák között. (Félreértés ne essék, ez nem az ő hibájuk volt. Tulajdonképpen senkié. És annak igazán örülhetek, hogy végül semmilyen komplikáció nem adódott sem a terhességem alatt, sem a szülés közben.)

Átlagban napi öt órát aludtam, három részletben. Mire eljött szülésem ideje, már az sem jutott eszembe, hogy hívnak.

Aztán elvégeztek rajtam egy nyílt hasi műtétet, és fél nap múlva már ott volt mellettem éjjel-nappal egy édes, sűrű fekete hajú kisbaba, akit táplálnom kellett. Nem voltam a helyzet magaslatán. S bár amúgy sem szerény melleim akkorára dagadtak, mint két görögdinnye, tej nem nagyon jött belőlük. Cserébe viszont a szoptatás is iszonyúan fájt.

Sosem felejtem el, ahogy a baby blues csúcsán, a szülés utáni negyedik napon zokogva olvastam a barátnőm sms-ét, amiben arról érdeklődik, hogy vagyok, miközben pumpálom a kézi mellszívót, és kisebesedett mellbimbómból csöpög a vér abba a néhány milliliter tejbe, amit nagy kínkeservvel sikerült kisajtolnom.

Olyan kimerült voltam, mint még soha életemben, az önbizalmam pedig a béka feneke alatt.

Hiába segített anyukám és tapasztalt nővérem, még a helyes mellre tétel technikáját sem sikerült elsajátítanom.

Egy normál nő számára például feldolgozható infó az, hogy a baba ne csak a mellbimbót, hanem a bimbóudvar háromegyedét vegye a szájába, mert úgy tud hatékonyan szívni. Az én bimbóudvarom viszont akkoriban nagyjából a csecsemőm fél arcának felelt meg méretben, úgy gondoltam, ha azt megpróbálnám belegyömöszölni a szájába, akkor megfulladna.

Mindenesetre olykor pokoli fájdalmak közt folytattam a próbálkozást, és folytatta az én csodálatos kisbabám is, aki egy pillanatra sem adta föl – tulajdonképpen ez volt a szerencsénk.

Aztán amikor sokként ért a hír, hogy az egyhetes babám nem hízik, elhívtam egy szoptatási tanácsadót.

Ő megállapította, hogy a kicsi az érettség határán van – való igaz, hogy a 38. hét közepén kellett megszületnie, és erről nem ő döntött –, ezért nem lehet most igény szerint szoptatni, hanem kétóránként keltegetni kell, etetés közben pedig stimulálni, hogy intenzívebben szívjon. Simogatással, zenével, becézgetéssel.

Az egyik legtöbbet hallgatott szoptatós dalunk az Angie volt a Rolling Stonestól. „Oh, Angie, don’t you weep. Lálálá.”

Onnantól szoptattam éjjel és nappal, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a mellbimbóm már nem fáj, a babám pedig hízik.

Minden szeánsz előtt megmértem, majd szoptatás után ismét, aztán pelenkát cseréltem, visszaöltöztettem, és amikor elaludt, gondosan adminisztráltam az adatokat a jegyzetfüzetembe (még megvan az a kis fekete notesz, nincs szívem megválni tőle. Május 10.: 19:25–19:53-ig. 3950 gramm előtte, 4020 gramm utána, azaz 70 gramm. Ilyenek vannak benne). 

 

Aztán felhúztam a vekkert két órával későbbre, és elaludtam, mint akit agyonvertek. Bárhol és bármely napszakban el tudtam aludni akkoriban, ahogy a fejem a párnát érte. Mindemellett béreltem egy általam csak ipari fejőgépnek nevezett készüléket, amely potom havi húszezer forintért úgy szívta a mellemből a tejet, hogy hamarosan megtelt a mélyhűtő kis anyatejes zacskókkal, minden mást kiszorítva onnan.

Idővel a méricskélést is abbahagytam, és csak feküdtem az ágyon félmeztelenül, mint egy anyakoca, és boldogságtól ragyogó arccal etettem teljhatalmú főnökömet, a cirka négy kiló súlyú, hatvan centi hosszú személyt. A hathetes növekedési ugrás alkalmával (amikor a kisbabák rengeteget szopnak egy ideig, hogy ezzel növeljék a kereslet-kínálat alapon termelődő tejmennyiséget) egy fél napig kellett szoptatnom, mindössze pár perces szünetekkel.

Partneremnek csak annyit tudtam esdeklő hangon nyögni, hogy szénhidrátot, de azonnal, és ő már szaladt is le a boltba, hozott sajtos kiflit, pizzás táskát és kakaós csigát, amiket aztán szépen sorban mind belém is diktált, miközben végtelenítve szólt az Angie, és az én kis borjam csak csüngött rajtam mohón.

Érdekes, hogyha az emberből állat lesz, bármilyen egyéb kontextusban, az a lesüllyedéssel, a méltóság elvesztésével, az undorítósággal egyenértékű.

Én a szoptatás idején sokszor éreztem magam állatiasan, de akkor az végtelenül méltóságos és magasztos állapot volt. Anyakoca, anyamacska, anyakutya, tehén voltam, miközben elterültem az ágyon, és átadtam magam az utódomnak, akit az anyatejjel tartottam életben, az által növekedett és gyarapodott.

Aztán ez a személy egyre inkább valódi személyiség lett, tíz kiló és kilencven centi, én pedig még mindig szoptattam. A cici mindentudó lett.

Ott volt, ha fájt valami, ha nem ment az elalvás, ha betegség fenyegetett minket. Lassan már nem is minden tekintetben volt az én részem, pont úgy tartozott a kislányomhoz, mint hozzám. Közben szépen lassan elértük és elhagytuk a mérföldköveket: először az éjszakai szopizásnak lett vége, aztán már napközben sem kellett a cici, és végül csak az a kis esti öt perc maradt. Tavaly július közepén pedig már az sem.

Egy fejezet lezárult az életemben, ahogyan a gyerekemében is. Ő erre nem fog emlékezni, én viszont sosem felejtem el. Ahogy az én anyám sem felejtette el, hogyan csavargattam az ujjaim köré a hálóinge zsinórját, miközben szoptatott negyven-egynéhány évvel ezelőtt.

Most, hogy itt a szoptatás világnapja, sokat gondolkodom, hogyan lehet úgy beszélni a szoptatásról, hogy ez ne bántson meg senkit, aki nem akarta vagy nem tudta a babáját a melléből táplálni.

  

Ettől senki sem lesz rosszabb anya, és attól sem lesz senki jobb, hogy szoptatott.

A saját testéből etetni a gyerekét egy fantasztikus lehetőség annak, aki ezt ki akarja használni. Számos biológiai előnye van, és ha beindul a dolog, akkor valóban praktikusabb is, mint tápszert kevergetni az éjszaka közepén. A szoptatás egy élmény. Hosszan szoptatni külön élmény. Egy végtelenül intim dolog, amit megoszthatunk azzal, akit a világon a legjobban szeretünk: a gyerekünkkel. De szerencsére a szoptatáson kívül is számtalan ilyen intim pillanat adatik meg minden szülő számára.

Szóval inkább csak azt kívánom a világnap alkalmából, hogy mindenki, aki akar szoptatni, kellő segítséget és támogatást kapjon ehhez – én tényleg szívből ajánlok minden IBCLC laktációs szaktanácsadót, mert nekik a küldetésük, hogy ítélkezésmentesen viszonyuljanak mindenkihez, és valóban használható segítséget nyújtsanak –, és amikor ott ül életének egyik legmeghatározóbb pillanatában, feldúlt lélekkel, kisebesedett mellbimbókkal, holtfáradtan, a gátmetszés vagy a császár sajgó sebével, és sírva arra gondol, hogy minden igyekezete ellenére ez az egész túl nagy falat neki, akkor higgye el, hogy nem az.

Kerekes Anna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Vera Livchak