„Olyan bátorsággal indult el az első kemója felé, amilyennel a legtapasztaltabb versenyző áll rajtkőre” – Mellrákos lett a feleségem

–

Rita érthető módon nem akart tömegközlekedni, hiszen már az első kórházi vizsgálata előtt tesztelték a Covid miatt, és – a két gyerek intő szavaira hallgatva – addig sem túl élénk társasági életünket felfüggesztettük. Gergőnek és Marcinak folyt a távoktatás, az edzőik online bohóckodtak velük, mi meg nekiláttunk a vizsgálatoknak. Rita ennek kis híján nagyobb jelentőséget tulajdonított, mint én.

Egy percig sem bagatellizáltam az áttét lehetőségét, ahogy az orvosok sem, de biztos voltam benne, hogy ennél rosszabb lapokat nem osztanak, nem oszthatnak már nekünk – akárki is keveri és osztja a lapokat.

Az első vizsgálat azt volt hivatott kideríteni, hogy átterjedt-e a csontjaira a betegség. Első fellélegzés: nem. Az eredmény negatív. Aztán jött az MR, az sem mutatott semmit. Második fellélegzés. A harmadikra kicsit tovább kellett várni, mivel ezt már nem az AKH-ban (az általános kórházban) végezték, hanem Favoritenben egy laborban, rögtön szemben a Hauptbahnhoffal.

Lassan kezdtünk hozzászokni a helyzethez, és ha nem is ment minden könnyebben, de nem ment nehezebben – ugyanakkor valahányszor kocsiba ültünk, elég grafikus képet festett elénk a lezárás valósága. Bécs nem különösebben nagyvilági hely, nem egy gigapolisz, de még csak nem is metropolisz – most viszont szinte bántó volt látni az üres utcákat. Gyakran eszembe jutottak filmes disztópiák kihalt utcákról, elhagyatott buszokról és gazzal benőtt járdáról. 

Ennél kedélyesebb gondolat egy darab sem fordult meg a fejemben, amíg Ritára vártam CT-teszt során a favoriteni laborban. Minden nagyon kellemes volt és csendes, az utcán akár majomhordák is püfölhették volna egymást, azt sem halljuk meg. A teszt eredményét nem kaptuk meg azonnal, és a várakozás napjaiban Rita megcsináltatta a maradék teszteket, igyekeztünk úgy élni, mintha mi sem történt volna, és a lezárás a legnagyobb bajunk. Nehéz volt megszokni a maszkhasználatot, az állandó kézmosást, meg azt a furcsa, kibicsaklott mozdulatot, amibe az ember keze rögzült, amikor kezet akart fogni valakivel.

Gergő és Marci nyugodtan viselte a helyzetet, egyedül az internetforgalmunk nőtt meg szinte ijesztő módon, de nem csesztettük őket. Ők ebbe menekültek, mi másba. Rita elkezdett sétálni. Régebben futott, maratont is, de a térde pár éve szétment, így a futás szóba sem jöhet, ehelyett nekiállt sétálni. Gyakran vágtunk neki a környékbeli utcáknak, mindenről beszélgetve, meg semmiről sem, és ezt nagyon élveztük. Amióta ismerjük egymást, tizenhét éve, mindig van egy kedvenc játékunk. Hol laknánk szívesen. Város, kerület, utca, ország, kontinens, emelet. Most kiéltük magunkat. Rejtett ösvényekre bukkantunk, amelyek hátsó kertek között vezettek, és azt tervezgettük, hogy miként lehetne egy elhagyatott faházhoz jutni.

Eleinte azt hittem, csak a szokásos játékról van szó, de lassan kezdett leesni, hogy Rita így talált fogást ezen az egész rákdolgon. Hogy tervezett.

Mindketten tudtuk: nincs az az isten, hogy ezen a környéken, noch dazu, egész Bécsben akár tíz négyzetmétert is saját tulajdonuknak mondhassunk, de ez nem állított meg minket a tervezgetésben. Séta után a térkép előtt nézegettük a telkeket, mi hova tartozik, mi önálló telek, és mi az, aminek a tulajdonosa arra sem veszi a fáradságot, hogy megmetssze a gyümölcsfákat tavasszal. Bezzeg, ha a mienk lenne, akkor metszés lenne megannyi, gondozott fák sorjában, egy kis házikó a kerti bútornak, és…

És a CT eredménye is negatív lett. Minden teszt negatív lett. Azt az egyet leszámítva az elején, ami megtalálta a két daganatot.

Némileg megnyugodva készültünk a következő látogatásra április közepén az AKH-ban, amiről úgy nem vettünk tudomást, ahogy azt kell. 

A megbeszélés előtt részletesen átvettük Rita családjának ismert kórtörténetét, de az istennek sem találtunk rákos beteget. Azt is átvettük, hogy neki milyen bajai voltak, hiszen az orvosoknak mindent tudniuk kell, vagy legalábbis kellene. Kocsiba ültünk, és átgurultunk a továbbra is félgőz alatti teljesítményen ketyegő városon, és azért drukkoltunk, hogy ne zárják be a kórházat.  

 

Meglepő módon az AKH-t nem jelölték ki járványügyi kórháznak, így elvben minden ment a maga útján és módján, azt az egyet leszámítva, hogy csak jó okkal lehetett belépni a böszmenagy épületekbe. Nos, jó okunk volt, mégis csak Rita mehetett be egyedül erre a fontos találkozóra, amin minden kiderül. Kérleltük ugyan a türelmes fiatalembert, aki a bejáratnál állva roppant kényelmetlenül érezte magát, de nem engedett be. Azt javasolta, hogy Rita kérjen az osztályon a nevemre belépőt, amit faxon elküldenek, és bemehetek.

Értette, hogy ez nem egy olyan beszélgetés, amit az ember egyedül szeretne végigcsinálni.

Homokszem került a gépezetbe, mert a bejutásra várók sora nőtt, a beengedésért felelősök türelme csökkent, a fax meg csak nem jött meg, jóllehet végig szem előtt voltam, árgus tekintettel figyeltem őket, hogy mikor jön már valaki szaladva: „Herr Gabor, mehet, már várják.” A fax soha nem jött, és így utólag visszatekintve, hálás is vagyok érte, mert ezen dühöngtem, és nem a körmömet rágtam vagy a szemöldökömet hámoztam idegességemben és tehetetlenségemben. 

Rita végre megjelent az oldalsó ajtóban, lehúzta az arcáról a maszkot, és szinte érthetetlen módon nyugodt tekintetében reményt láttam felcsillanni.

– Na, most már tudom, mit kell csinálni – újságolta a padon. A kocsival tilosban parkoltam, de ez mást sem érdekelt. – Tudom, hogy mikor és mit, és tudom, hogy mi fog történni.

– Mi? – érdeklődtem.

– Ötödikén kezdődik a kemó.

– Olyan hamar?

– Nem szaroznak – mosolygott. – Kapok tizenkettőt, és utána várnak egy kicsit, és kivágják, ami maradt belőle. És kész is.

– Remek – mondtam, és eszembe jutott egy Sonja nevű nő, az egyik srác anyja a klubban, aki valamiért úgy gondolta egy fél éve, hogy nekem kell elmesélnie melldaganatának történetét, ami egyébként arról szólt, hogy 1) diagnosztizálták, 2) kemóra küldték, 3) az első kemó után azt mondta, neki ebből ennyi elég, 4) azóta is él és virul. Voltak energiamezők is a történetben valahol, meg ilyesmik, és most örültem csak igazán, hogy akkor nem meséltem el Ritának ezt a sztorit. Mert most itt ültünk, és örültünk a kemónak, Rita szinte várta is, hogy már kezdődjön.

Én is, bár más indokból. Nem bírom, ha a két fogam közé beszorul valami, vagy ha szálka megy a kezembe. Ki kell szednem. Ott van valami, aminek nincs ott a helye. Hogy hol a helye, azt nem tudom, de nem a testemben. A daganatnak sincs helye a testben, de a gombostű annyit ér, mint a fogpiszkáló. Ezt ki kell bekkelni. Hónapok, mire kiveszik, és futás közben gyakran azon tűnődtem, hogy milyen hamar golyóznék én be. Mert itt van bennem valami, amit nem lehet csak úgy kiszedni. Se gombostűvel, se fogpiszkálóval.

És ami még külön csavart adott a történetünknek: Rita mindig ettől félt. Egy halálos betegségtől.

A természeti katasztrófákat tökre bírja. Nála nagyobb rajongója ZS-kategóriás filmeknek a kontinensen nincs, és míg én szorgalmasan aggódom, ha túl sok az eső, ha túl kevés az eső, ha túl meleg van, vagy túl hideg, addig ő egy halálos betegségtől fél. Fájdalmas halálos betegségtől, hogy pontos legyek. Most nem fájdalmas, és remélhetőleg nem halálos, de nem túlzás, hogy a pakliban mind a kettő benne van. Ha rajtunk múlik, egyik sem lesz, de azzal kimondva-kimondatlanul mindketten tisztában voltunk: oly sok ráhatásunk nem lehet az eseményekre.

Viszont lehet felkészülni arra, hogy esetlegesen nehéz hónapok jönnek. Rita egy percet sem vesztegetett. Időpontot foglalt a parókásnál, kiderítette, hogy a marihuánából kinyert olaj egyfelől segít regenerálódni, másfelől nyugtató hatású, hát vett egy kis üvegcsével – amire egyébként minden egyes orvosa biztatta. És nekiállt beszélgetni a barátnőivel. Különösebben nem csinált titkot a betegségéből, de egyfajta előzetes lakmusztesztként kezelte a beszélgetéseket.

Aki sopánkodott, ment a lecsóba. Könyörtelenül. „Nekem erre nincs szükségem, erre a hozzáállásra” – magyarázta, amikor törölte egy barátnője telefonszámát. „Pozitív energiára, támogatásra van szükségem, hogy érezzem, hogy mellettem áll, hogy tudjam, hogy elmondhatom neki, mi fáj, és nem arra, hogy »uramjézusmostmilesz«.”

Neki szerencsére nem kellett nagy irtást csinálnia a barátnői körében – és nekem sem, mert én meg szinte senkinek nem mondtam el. És fura módon a kölykök sem. Mondtuk nekik, hogy emberek, ez nem titok, nem szégyen, ez egy betegség, nem kell telefesteni vele a Billa előtti posztert, de azzal beszélitek meg, akivel akarjátok, rendben?

Kivel beszélték meg? Egymással. Egyetlen barátjuk, osztálytársuk, ismerősük, csapattársuk, senki sem tudja még a mai napig sem, hogy az anyjuk mivel birkózik.

Ha valaki, én megértem őket. 

Miután Bécsben kötöttünk ki, egy londoni barátom jószándékúan figyelmeztette Ritát, hogy a barátok elmaradnak majd. Ugyan, legyintettünk. 220 kilométer. Az semmi. Sopron és Debrecen közt nagyobb a távolság. Majd meglátjátok, mondta. Engem nem ért meglepetés, eleve alig volt kinek lemorzsolódnia, de Ritának már jutott kellemetlen tapasztalat: mintha valóban egy másik kontinensre költöztünk volna. Most jött a következő kör a lemorzsolódásban – és legnagyobb meglepetésünkre a gyarapodás is.

Rita kitalált két dolgot. Először is pontosan tudta, mi a legnagyobb gyengéje: hogy „matekozik”, és néha nem olyan feladványokon, amiken kellene. A maga módján értelmezte az egyik legkétélűbb edzői kijelentést: minden fejben dől el. „Meg akarok gyógyulni, erre pedig agyban rá lehet segíteni” – mesélte, amikor egy délután letette a telefont. „Agykontroll” – mosolygott, és vele együtt én is. Tőlem lehetnek nepáli mantrák, dél-olasz imák, tanganyikai szellemidézések, agykontroll – csak gyógyuljon meg.

„Küldi a Kati” – mutatott a telefonra, majd felállt az ágyról, és kiment az előszobába, hogy előszedje a kirándulós cipőjét. „Hova mész?” – kérdeztem meglepve, mert esett az eső. „Úgy döntöttem, hogy megyek. Hogy mindennap elmegyek sétálni. Ha esik, ha fúj, ha akármi” – közölte, ahogy bekötötte a cipőt. – „Egy óra múlva jövök” – nyomott egy csókot a számra, és már otthon sem volt. 

A két kölyök ebből nem sokat vett észre. Gergő nekiállt gyúrni, csak kedélyesen, apró súlyokkal, karra-lábra, Marci meg úgy döntött, hogy sakkozni fog. 

Sejtettem, hogy a változás, ami előtt állunk, nem lesz drámai, nem lesz látványos, sokkal inkább szeizmikus. Lassú és szinte észrevehetetlen. Rita elszánta magát a gyógyulás mellett, és ennek én nem győztem eléggé örülni.

Ha valamire rácsavarodik, akkor hozzá képest egy kennelnyi buldog csak alvó bölcsis csoport a délutáni kakaó után. Csavarodjon: bármennyire is jár a pofám, ez az ő harca. Egyfelől az ő testében folyik, másfelől meg egyedül kénytelen járni mindenhova. Én elvihetem, de sehova nem mehetek be. (Ezért – vallom be némi szégyenérzettel – egy egészen kicsit hálás vagyok. Nem véletlenül tör rám a rángógörcs, ha a körzeti orvoshoz kellene menni, de nem megyek, mert rám tör a rángógörcs.) Akkor még csak a jelei látszottak annak, hogy olyanok leszünk, mint valamiféle korai képernyővédő a 97-es Windowsból. A négy kör szépen mozog a képernyőn, néha egymásnak ütköznek, de össze nem olvadnak, hanem pattannak a saját útjukra.

A két kölyök rákattant a saját dolgaira, Rita a gyógyulásra koncentrált, nekem meg lassan málladozni kezdett az életem.

Anyagilag nem voltunk rossz helyzetben. Rita – mintha érezte volna – februárban fejezett be egy képzést, eggyel feljebb sorolták a fizetési osztályban, és a város mint munkaadó, egyelőre teljes fizetést adott, még csak táppénzre sem kellett mennie. Az én fizum hiányzó részének egy részét pótolta az ő fizetésemelése, és ha más előnye a kijárási korlátozásnak nem is volt, de az biztos, hogy kevesebbet költöttünk. Nem volt mire. Nem mentünk sehova.

  

Egyedül Ritát kellett a kórházba vinnem. „Van víz” – sorolta, amikor beült mellém a kocsiba –, „tettem el müzliszeletet, két almát, meg egy szelet csokit. Elég lesz, ugye? Meg könyvet. És zenét. És fülhallgatót”. Megállapodtunk, hogy igen, elég lesz, mindent elpakolt, majd nyolc előtt tíz perccel behajtottam az AKH elé, Rita kiszállt, és határozott léptekkel, olyan bátorsággal indult el az első kemója felé, amilyennel a legtapasztaltabb versenyző áll rajtkőre a selejtezőfutamban. 

Megvártam, amíg az oldalsó ajtón beengedik, intettem neki, és hazavezettem, hogy várjam az üzenetet: mehetek érte, végzett. Negyed kilenckor jött az első üzenet: „Na, a tű bennem van, mindig nehezen találnak vénát, de másodjára meglett. Tízen vagyunk, öt új hajas, öt öreg motoros sapiban. Egyelőre várunk.” 

Mi is vártunk a malacokkal. Üzenetek jöttek-mentek, végül negyed hétkor jött az üzenet. „Végeztem. Gyere.” Ha volt is traffipax a Gürtelen, ki lehetett kapcsolva, mert tizenkét perc múlva landoltam a bejárat előtt, és megpillantottam Ritát, aki egy padon ült lehunyt szemmel. Fáradtan, de egyben. „Helló” – ültem le mellé, és megfogtam a kezét. „Na? Milyen volt?”

Gábor Marcell

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/fizkes