Nem mondunk nemet a töményre

Évekkel ezelőtt a kezembe került egy cikk a patinás, úgynevezett régi vágású, nők számára íródott hetilapból: Miért isznak a nők? címmel. (Lehet, hogy nem így szólt a pontos címe, a lényege mindenesetre ez volt.) A tényfeltárónak szánt riport gerincét egy akkoriban nevesnek számító budai bár látogatói közé egy este erejéig beépült – szintén patinás, régi vágású – újságírónő megfigyelései szolgáltatták. Aki megdöbbent azon, amivel egy átlagosnak mondható hétköznap este a helyszínen szembesült: fiatal lányok, a napi munka után a bárba betérve – nagy vihorászások közepette – egyik poharat a másik után döntötték magukba, és még a töményre sem mondtak nemet.

Akkor, a bulizásban nyakig elmerült húszasként természetesen jót nevettem az egészen, nem kicsit bosszankodtam is, micsoda álszent megközelítés, mit számít, hogy férfi vagy nő iszik-e, amúgy is mindenki iszik, nem?

Szabad egy nőnek nyilvánosan ittasnak lennie?

De a kérdés azóta sem hagyott nyugodni. Valószínűleg mások is hasonlóan lehetnek vele: még mindig beszédtéma, hogy szabad-e egy nőnek – egy férfival ellentétben – nyilvánosan ittasnak mutatkoznia, illetve, ha igen, mégis mennyire, és miért tolerál mindenki jobban egy részeg férfit, mint egy ugyanolyan állapotban lévő nőt. Ha egy fiatal lány bajba kerül, sokszor halljuk a klasszikus áldozathibáztatás mantráját: „na, ez is megérdemli a sorsát, tökrészeg volt, nem is emlékszik semmire az egészből”. Vagy: „mennyire gáz, amikor a bulikban a csajok képesek azért rámászni egy pasira, hogy az ingyen itassa őket”.

 Hogy állunk az alkohollal mi, nők? Hogy állunk a nyilvános ivással, pláne a zugivással? Számít ez még?

Ciki, ha esténként lemegy egy (két) deci bor, vagy pláne sör (vannak még, akik azt gondolják, hogy a nők ne igyanak már sört, hogy néz az ki?) a napi robot után otthon, pár fröccs a kollégákkal egy teraszon vagy pult mellett?

Milyen életkorban elfogadott, ha egy nő nyilvánosan iszik, van itt is egy „még nem” és „már nem” szint, mint a színésznőknél a Júlia-szerep kapcsán?

Persze tudom, hogy bonyolult dolgok ezek, vannak kutatások és felmérések a témában, valamint olyan platformok is, ahol erről sokat és sokan tudnának mesélni. Ami egyértelmű: Magyarországon generációk óta komoly probléma az alkoholizmus.

Mindenkinek akad legalább egy alkoholista a szűkebb vagy tágabb családjában

Rendszerint persze férfi. Pedig felmérések szerint abból a nagyjából 800 000 alkoholistából, akik országunkban élnek, negyedmilliót tesznek ki a nők, akiknek nagy része – rendszerint az idősebbek – zugivók. Ráadásul úgy érzem, még mindig nem tisztázott fogalom, mi számít alkoholizmusnak, mindenkinél más a mértékegység, máshol van az „ő nem az” határa.

Emlékszem nálunk is a családban olyan nénire, aki csak akkor vette elő a házibort, amikor a férje nem volt otthon. Szívesebben koccintott a szomszédasszonnyal. Sok fiatal lány is így tesz, csak éppen nyilvánosan iszik, büszkén és sokat.

Az ivás komforttevékenység, sok családban, baráti társaságban a társalgáshoz szükséges alapkellék.

Én azt látom, a nőket sújtó kettős mérce él

Ezen a téren nincs egyenjogúság, és talán a nők maguk sem szeretnék, hogy legyen, lehet, hogy ezért is húzzák meg sokan titokban az üveget. Akárhogy is menőznek húsztól-negyvenig (ötvenig?) a csajok az Instán a pezsgős meg koktélos fotóikkal, még mindig tartja magát a vélekedés, hogy „úrinő nem hányja össze magát minden hétvégén a piától”, és az is tény, a pasiknak is legjobb esetben is csak egy ideig vicces, ha a csoporttársnőjük/kolléganőjük/feleségük az asztal alá issza őket, vagy épp nekik kell kiszedni az illetőt az asztal alól.

Méltósággal emelgetni a poharat és mértéket tartani – ez a megoldás? Na, de kinél mi a mérték?

Inni egyébként jó

Én is sima komfortivónak tartottam magam a harmincas éveim elejéig, aki csak társaságban és buliban a barátnőkkel, meg a pasijával, esetleg egy-egy húzósabb melós nap után „mert megérdemlem” jelszóval emelgette a poharat. (Így leírva azért vicces, hogy gyakorlatilag minden élethelyzetben).

Aztán a terhességem alatti kötelező alkoholmegvonás idején döbbentem rá, hogy hoppá, ez komoly kapcsolat volt köztünk.

Hiányzott, nagyon is, volt, hogy a falat kapartam, amíg a barátaim a sörfesztiválon válogattak, nyáron keverték a hűsítő fröccsöket, vagy éppen karácsonykor a családban mindenki koccintott a házi szilvával, csak én nem.

Mára helyreállt a viszonyunk

Jobban érzem, hogy időnként túllövök a célon, hogy nagyon könnyű belecsúszni a rendszeres spicceskedésbe. Azt látom, hogy – nyilván nem mindenkinek, de sokaknak – nem könnyű meghúzni a határokat, és utána jön a bűntudat. Nagyanyámmal éppúgy el tud szaladni a ló ezen a téren, mint a tini unokatesómmal. (Mondjuk, nagyanyám nem posztol róla a közösségi médiában, de ez már egy másik cikk tartalma.) Jól van ez így?

Talán többet kellene beszélni arról, hogy miért isznak a nők? És ha igen, miért ne innának, vagy miért kellene kevesebbet?

Kicsit érettebb fejjel már másképp állok a hajdani cikkhez. Nem nevetek, és nem is szörnyülködöm, hogy mennyi nőtársam támasztja a pultot a nyilvános helyeken, és hogy ez miért téma. Sőt, azt gondolom, inkább nyilvánosan, és önmagunkat vállalva (még úgy is, ha azonnal kimondják az ember felett a kíméletlen ítéletet) kellene kezeljük ezt is, mint titokban, magányosan, legjobb barátként és támaszként kezelve a piát.

Sike Orsi