Sok-sok évvel azelőtt, hogy a narancsos répakrémlevesem (le merem írni) tökéletesre sikerült, a nagymamáim több alkalommal is aggodalmukat fejezték ki azzal kapcsolatban, hogy szemtanúk előtt még egy fakanalat sem fogtam meg soha. Ekkor már mindkettőjüket láttam tyúkot vágni, tésztát készíteni, húslevest főzni, és az ínycsiklandó levesgőzben mindig ott keringett a ki nem mondott kérdés: „Hogy fogsz így férjhez menni?” 

Nagyon szerencsés vagyok, mert azok közé tartozom, akiket a szülei mindenben támogattak, de mégsem egyengették az útjukat mindenáron – se a konyhában, se azon kívül. Voltak alapvető elvek, logikus szabályok és irányadó elvárások, de ezekhez az észszerűségük miatt könnyű volt alkalmazkodni. Az egyetlen dolog, amelyet a szüleim kifejezetten és nyomatékosan megtiltottak, az volt, hogy egyszer is felüljek egy fiú mögé a motorbiciklire. Mivel a bukósisaktól amúgy is tönkrement volna a frizurám, 16 évesen ebbe gond nélkül belenyugodtam. Így hát a lázadó korszakom, a konyhában folytatott partizántevékenységet leszámítva, tulajdonképpen említésre sem méltó.

Ellenállásom a főzéssel kapcsolatban azonban már egészen fiatalon megmutatkozott. Ekkor tűnt fel ugyanis először, hogy

az adott családi esemény menüsoráért felelős nőrokon már napokkal az ünnepi ebéd előtt hideg verítéket törölget a homlokáról, az összejövetel alatt flipperlabdaként pattog a tűzhely és az asztal között, és amíg tálal, mosogat vagy maradékot csomagol, minden beszélgetésből kimarad.

Teszi ezt persze frissen mosott hajjal, csinos ruhában, fáradt mosollyal az arcán, tiszta, rendes házban. A kétezres évek elején ez volt a megtörhetetlennek tűnő, generációkon átívelő norma. 

Felnőtt fejjel arra gyanakszom, hogy ez a standard talán túlmutatott a férfi kollektíva elvárásain, és inkább abban a nyomásban gyökerezett, amit a nők saját magukra és egymásra helyeztek. (De ezt a feltételezésemet még vizsgálom.) Így vagy úgy, ezt az abszurd jelenséget felismerve döntöttem el, hogy amikor felnövök, én inkább csak csinos leszek – az étteremben, ahogy rendelek.

Teltek-múltak az évek, és az apai nagymamámat valószínűleg egyre jobban aggasztotta a férjhezmenetelem kétségessége, így egyre több dologba próbált bevonni a konyhában. Tésztagyúrás? Ment. Csirkekopasztás? Hát jó. Habverés? Agyon lehetett volna vele ütni valakit, olyan kemény lett. És mégis, egy cseppet sem érdekelt a dolog. Sőt, amikor csak lehetett, kibújtam a gasztronómiai megbízatások alól. Mi több,

egyszer még a kerítésen is átugrottam, csak hogy ne kelljen a rántást kavargatnom. Erre utólag egyébként nem vagyok büszke (csak egy kicsit, mert amúgy elég magas kerítés volt).

Közben elvégeztem az általános iskolát, a gimnáziumot, az egyetemet, meg még egy főiskolát is, de a heti bevásárlólistám a „kávé, tej, kutyatáp, rozé”-nál sem volt jelentősen hosszabb. Ez idő tájt kaptam az első (és egyetlen) félvállról odavetett flegma „Mi lesz a vacsora?” kérdést, aminek hatására végleg úgy döntöttem, hogy az étkezőasztalt egyszer és mindenkorra irodai asztalra cserélem. 

Őrült erővel vetettem bele magam az első igazi irodai munkámba, és olyan jó érzés volt tudni, hogy a pénzt, amelyet a kedvenc levesezőmben vagy tésztabáromban ott hagytam, azzal a munkával kerestem, amit szerettem csinálni. Mindeközben a konyhaszekrényem polcain klasszikus irodalmat tároltam, a hűtőszekrényem legtöbbször kongott az ürességtől, a régimódi udvarlók illúzióit pedig rendre összetörtem azzal, hogy nem kecsegtettem őket a házi koszt reményével. Ez így ment hosszú időn keresztül, mígnem egyszer, egy júniusi hétfő este munka után jobbra húztam egy olasz fiút a Tinderen.

A nagymamám persze megmondta, hogy rám talál majd a szerelem. Éppen elhomályosuló tekintettel figyeltem, ahogy a káposztát reszeli a világklasszis káposztás tésztájához, amikor azt mondta, hogy jó lenne, ha megtanulnék már végre egy-két alapreceptet, mert egyszer „majd szembejön az a valaki”, én pedig ott állok konyhai előképzettség nélkül, és akkor annyi lesz a bontakozó frigynek. Ekkor már három nyelven beszéltem, két diplomám volt, és eltartottam magamat meg a hipoallergén tápon élő kutyát is, szóval valahol mélyen legbelül bíztam benne, hogy ha egy háromfogásos menüt nem is, azért ezt-azt fel tudok mutatni.

Szerencsére a bontakozó frigynek nem áldozott le, pedig az első perctől kezdve nyílt lapokkal játszottam, ő pedig megnézette velem a teljes A Gyűrűk Ura-trilógiát.

Olyannyira nem titkoltam, hogy nem szeretek főzni, hogy a kezdet kezdetén még egy vízben oldódó porból készült paradicsomszószt is felszolgáltam, hogy kiugrasszam az olasz nyulat a bokorból.

A szerelmünk azonban kiállta az instant bolognai spagetti meg Tolkien próbáját is, így idén szeptemberben feleségül megyek az olasz fiúhoz a Tinderről.

Az indokok sora, hogy miért megyek hozzá, túl hosszú ahhoz, hogy itt mind leírjam, de a tény, hogy a konyhában (is) partnerek és nem egymás alárendeltjei vagyunk, a lista tetején szerepel. Persze az sem utolsó, hogy isteni carbonarát készít, és közben ráadásul még ész-vesz-tő-en jól is néz ki.

Szóval a nagymamáim kérdésre válaszolva: úgy megyek férjhez, hogy bár nekik nem úgy tűnt, titkon mindent megjegyeztem, amit mutattak. De a legjobb az egészben, hogy ma már nyíltan alkalmazom is a kapott tudást, mert tudom, hogy ha egyszer, amikor én következem, hogy elkészítsem az ünnepi menüt, nem leszek egyedül a konyhában. A főzés gondolata pedig végre nem nyűg, hanem élvezetes tevékenység. Ez van most, aztán kérdezzetek meg tíz év múlva.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Luis Alvarez

WMN szerkesztőség