Elbocsátások egyik pillanatról a másikra

Nemrégiben, úgy november közepe táján, kirúgták három kollégámat is. Ez eddig nem is bír akkora hírértékkel, sajnos, különösen a jelenlegi helyzetben, amikor nemcsak az embereket, hanem a cégeket is spórolásra kényszerítik az egyre növekvő energia- és most már a mindenkit érintő benzinárak. Az intézmények esetében a spórolás kéz a kézben jár az emberi erőforrás csökkentésével, hiszen minél kevesebb munkavállalónak kell bért fizetni, annál több forrásból gazdálkodhat a cég, annál nagyobb lesz az esély, hogy nem mennek csődbe. Ez világos, még ha nehéz döntésekkel járó folyamat is.

Azonban a kirúgás módja egyáltalán nem mindegy. Nem lehet mindegy sem leépítések, sem gazdasági válság, sem háború idején. Soha. 

A három kollégát délelőtt tízkor hívták fel azzal a kéréssel, hogy fáradjanak be a vezetőhöz megbeszélésre. Tegyék mindezt úgy, hogy a beosztásuk szerint aznap délután feladatuk, munkájuk volt a cég érdekében. Délre voltak hivatalosak. A munkavállalóként belépő nő, a két kisgyerekes apuka és a „régi motoros” nem egészen fél óra leforgása alatt kirúgott kollégává vált. Azonnali hatállyal, manipulatívan kikényszerített közös megegyezéssel, a decemberi fizetésüket még megkapva. Belépési kártyájuk szinte rögtön érvénytelenné vált, így máshonnan berángatott munkatársaknak kellett megoldaniuk az elbocsátottak délutáni feladatait. Gazdasági (?) érdekek miatt tulajdonképpen egyik pillanatról a másikra szűnt meg három ember megélhetése, kicsivel karácsony előtt, advent idején, óriási energiaszámlák és nagy összegeket mutató, benzinkúti blokkok tengerében.

A mentalitást kéne családbaráttá tenni

Írásra az ösztönzött, hogy amikor néhány barátomnak és ismerősömnek elmeséltem felháborodottan a nálunk történt esetet, többen úgy reagáltak, náluk is volt már ilyen, náluk is hasonló a mechanizmus. „Emlékszel? X.-szel és Y.-nal ugyanez történt két éve!”

Emlékszem. De akkor nem vágott ennyire fejbe. Ez az embertelenség, a megalázó szituációk sorozata. 

Nem vagyok jártas más országok családpolitikájában. A hazai rendszernek látom előnyét és hátrányát. Azonban egy mindenekelőtt családbarát(nak titulált) országban mégiscsak emberszámba kéne vennünk egymást. Minden időszakban. Mert hiába minden anyagi vagy bürokratikus segítség, ha a munka világában pusztán számok vagyunk egy táblázatban, és a munkavállaló emberi és munkabeli érteke sincs megbecsülve. Előbb, de legalábbis párhuzamosan, a társadalmi mentalitást kell családbaráttá tenni, a (vezetői) fejekben kell megteremteni az emberi hozzáállást.

Nem vagy csak nagyon indokolt esetben létezhet, hogy egy munkavállaló nem érdemli meg a méltányos elbocsátást. Már csak a humánus, kollegiális, a cégnél eltöltött évekből fakadó érvek miatt is. Senki nem érdemli meg az említett, rendkívül megalázó kirúgást, amennyiben nem követett el semmilyen égbekiáltó szakmai vagy etikai vétséget. Sőt megkockáztatom, még akkor sem. Egyszerűen nem jó megalázni másokat.

E három volt kollégámnak annyi „bűne” volt, hogy nagyobb számok voltak a nevük mellé írva a táblázatban, mint más sorstársaiknak, akik most szintúgy rettegnek, vajon ők lesznek-e a következők januárban.

Mindenkinek joga van az emberi bánásmódhoz,

ebbe nem tartozik bele a megfélemlítés, a korrekt eljárás és méltányos elbocsátás azonban igen. 

Írásomhoz nem adom a nevem. Nem azért, mert félek bármilyen retorziótól – lehet, legmélyen ez is bennem van, nem tudom –, hanem sokkal inkább azért, mert ez sajnos nem egyedi eset. Úgy tapasztalom, ez a hozzáállás évek óta jellemző, és ebbe is ugyanúgy belenyugszunk, mint sok minden másba. Túl lehet élni nehéz helyzeteket gumicsónakon, karikával, karúszóval és fuldokolva is. A megaláztatásba való beletörődés utóbbival jár együtt.

És erről sem beszél senki. Talán most már fognak. Remélem. Hogy a családbarátság álcája mögött ne rúghassanak ki mindenféle szakmai indok nélkül, egyik pillanatról a másikra egy telefonhívással senkit. Se újságírót, se edzőt, se könyvelőt. Senkit. Mert munkavállalóként és munkáltatóként is emberek vagyunk. Jó lenne, ha az ember embernek nem (mindig) farkasa lenne. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Martin Barraud

WMN szerkesztőség