–

Pálinkát főzök apámmal. Nem először, de mindig attól tartok, talán utoljára. Mióta anyám meghalt, valahogy olyan elveszett lett az öreg. Naphosszat csak ül csendben a vén cseresznyefa alatt, néha megcirógatja Bundás deres hátát, aki a lába tövében kuporog, tapodtat sem mozdulva mellőle. Bizony, ő is öreg már. Rengeteg dolgom lett volna a hétvégén, elmaradt házimunkák sora várt, de tudom, hogy

egész nyáron rendületlenül szedte a potyogó szilvákat az ősi birtokon, mert hát az apja is szedte, meg a nagyapja is, és valószínűleg az ükapja is, hisz szerinte rendes magyar porta nincs is meg pálinka nélkül.

„Édes fiam, kolbász, szalonna és jó pálinka mindig legyen a kamrádba és akkor baj nem lészen sosem! Ez teljesen független attól, hogy iszik-e valaki, vagy sem” – kaptam meg a fejmosást, mikor felvetettem neki, hogy nem kell már az ő korában ezzel vesződnie, és különben sem iszik már úgy, ahogy régebben. Valamikor régen, igen, még az árvák könnyét is! Az öreg kocsmárosné a szomszéd faluból tudna mesélni Jancsi úrfiról meg azokról a régi szép időkről. De az már a múlt. Most pirulák vannak a kis gyógyszeradagolóban, szívre, vesére, vérnyomásra, cukorra. Meg magány, amin többnyire Bundással osztozik.

Úgyhogy pálinkát főzök apámmal.

Este hat körül értem haza. Hosszú volt az út, és a napsütéses október végi délután bágyadt, ködös estébe borult, mire befordultam a rázós dűlőútra, ami a birtokra vezet.
– Épp időben, édes fiam, szépen ránk sötétedett – fogadott köszönés helyett elém csoszogva a poros verandán – egy óra múlva kezdhetjük is. 

Megszoktam már, hogy „fiamnak” hív. Minden családban vannak dolgok, amik apáról fiúra szállnak. Neki azonban nem adatott fiú utód, ezért valamikor a kisebbik húgom születésekor úgy döntött az elsőszülött lép a helyébe.

Sosem kezelt fiúként, mármint, sosem kellett vele autót szerelni vagy fát fűrészelni, de az általa fontosnak tartott, továbbörökítendő élettapasztalatot mindig velem osztotta meg. Mint például a disznótoros házi kolbász receptjét, vagy a pálinkafőzést. Vagy a családi legendáriumban feljegyzett híres lottónyereménye hollétét.

Emlékszem az első infarktusa után – úgy 16 éves lehettem akkoriban – egy borús nyári estén együtt néztük a vihart a verandán. Imádtuk nézni az esőt. Anyám és a húgaim elbújtak a biztonságot adó szobák rejtekében, míg mi apámmal szótlanul bámultuk a villámlást. Két mennydörgés között egyszer csak megszólalt: „Fiam, ha velem bármi történne, a lottónyereményt a padláson, a tisztaszoba kéményében, a 12. téglasor mögött találod. Vigyázzatok anyátokra és egymásra!” Soha nem került szóba többé.

– Szia, Apa! Ugye, nem mondod komolyan, hogy most akarsz főzni!?
– Hát na, mikor máskor? – vágott vissza ellentmondást nem tűrő hangon.

Majd végighallgattam a szokásos lemezt, mikor még a nagyapjával vitte a cefrét a lovaskocsin a szeszfőzdébe, és ott aludt a kemencesutban, várva, hogy lefőjön a nemes lé.

Aztán az apjával a kommunista érában már csak éjszaka, stikában lehetett pálinkát főzni, mert a szomszédok bizony feljelentették a tilosban járókat.

És hiába az új rendelet, vele bizony senki nem fogja elhitetni, hogy ma már csak úgy szabadon lehet főzni a „kisüstit". Ezért hát mi továbbra is éjjel, titokban főzünk, mert szerinte így nem tűnik fel a füst meg a szag.

Míg ketten vállvetve cipeljük az ősi rézüstöt, büszkén mutatja a diófa árnyékában megbújó mély gödröt, ahová majd a visszamaradt gyümölcsöt kell elásni. Mire a szilvát felöntjük, már tudom az egész sztorit, hogy két napig ásta azt a fránya gödröt, kicsit talán meg is hűlt, úgy kimelegedett, és akkorát tüsszentett, hogy kirepült a műfogsora, amit a folyton mellette sertepertélő Bundás egyből felkapott és elszaladt vele, bizonyára finom velőscsontnak vélte. Majdnem negyedórát kergetőzött a kutyával a szőlőben hasztalan, hogy visszaszerezze, majd amikor fáradtan lerogyott a lócára, a kutya mellé somfordált, és hanyag eleganciával kipottyantotta a számára haszontalan holmit a fogai közül, és békésen elszunyókált a lába tövében. Ezen nevettünk egy sort, még a deres hátú is vakkantott egyet, mintha értette volna, hogy róla van szó.

– Lassabban azzal a tűzzel, fiam! Nem kell úgy sietni! Adj neki időt! Ez akác ám! – szólt rám, amikor látta, milyen bőszen pakolom a katlant. – Emlékszel, mikor Jenő sógor majdnem felrobbantotta a rézüstöt, olyan istentelen lángot rakott alatta? – majd megbontott egy üveggel a tavalyi főzetből, csak ellenőrzésképpen, mihez is kell igazodjunk a mai munkánkkal.

– Jó kis pálinka ez, fiam! Ilyet nem kapsz boltban sehol!

Emlékszem, persze hogy emlékszem az összes történetre, amit a következő pár órában újra és újra elmesélt, miközben kóstolgatta azt a régi szilvát. Talán a főzés körüli lázas izgalom, vagy a nagy meleg az öreg csűrben, no meg az a pár legurított kupica megtette a hatását; elaludt az asztalnál. Felébresztettem, bekísértem a szobába, lefektettem az ágyba. Kifelé menet mintha hallottam volna még valami instrukciót mit is-hogy is, hogy el ne felejtsem, de a motyogása mély horkolásba torkollott mire az ajtóhoz értem.

Visszamentem, befejeztem a főzést, eltakarítottam, s mire elástam a gyümölcs maradványait, már derengeni kezdett az ég alja. Kimerülten rogytam az ágyba, nem kellett ringatni azon az éjjelen.

Pár óra alvást engedtem magamnak, délutánra vissza kellett érnem a városba, és még háromórás autóút állt előttem. Amikor karikás szemekkel a kávémat szopogatva kicsoszogtam a télikertbe, apám már a lefőzött pálinka előtt ült, és erősen koncentrált.

– Na, csakhogy előkerültél! A pálinka fokolása az egész főzés lelke! Hiába a rengeteg munka, ha a végén megölöd az italt! A jó szilvapálinka 44 fokos! Nem 43, nem 45! Pontosan 44! – magyarázta. – Így ni, kész is van. Na, kóstold meg!
– Apukám! Tudod, hogy ma még vezetek.
– Már mész is, fiam? Akkor csomagolok nektek. Vigyél egy kis kolbászt is, meg szalonnát a kamrából – szólt utánam.

Egy órával később már az autópályán robogtam hazafelé, és némi lelkiismeret-furdalással gondoltam vissza apám búcsúszavaira: „Jó kis pálinka ez, fiam! Ilyet nem kapsz ám akárhol! Mikor jössz legközelebb?” A maga nyelvén ez azt jelentette: „Köszönöm és hiányzol.”

Két hónap múlva apám ágynak esett, kórházba került, és rá egy hétre meghalt.

Bundást is eltemettük azon a tavaszon a vén cseresznyefa alatt, ahol annyira szeretett lustálkodni, még mielőtt a birtokot eladtuk. Sosem néztem meg, mi van a padláson, a tisztaszoba kéményében, a 12. téglasor mögött, de a rézüstöt elhoztam, és levittem a pincébe. Ki tudja, lehet, hogy egyszer még szükség lesz egy jó kis pálinkára.

Majoros Erika

WMN szerkesztőség