Tavaszi nap volt, a gyerekekkel a csoportban játszottunk. Eldobható műanyag poharakból próbáltunk nagy várat építeni. Először a konyhaasztalnál építettük egyre magasabbra, de az eléggé ingott, ha valaki hozzáért, mindig összedőlt. Aztán megpróbáltuk a földről építeni, ott egész magasra jutottunk. Ám ekkor megcsörrent a telefon, kiderült: még aznap át kell költöznünk máshová, mert a mi csoportunkat felújítják. Másik két csoportba osztottak szét minket. Ilyenkor mindig feszültebbek a gyerekek, érthető módon, hiszen valamelyest kimozdítják őket az eddigi megszokott környezetükből, még ha azért ismerős is számukra a többi csoport. Az új helyen ismertem meg Ági nénit.

Már régóta dolgozott ebben az otthonban, a gyerekek Ági mamának nevezték, függetlenül attól, ki melyik csoportba tartozott. Ági néni karizmatikus, erőt sugárzó személyiség, egyszersmind rendkívül érzékeny is. Mindig nagy odafigyeléssel fordul a gyerekek felé.

Egyik délután történt, hogy az egyik nagylány feszülten érkezett meg a csoportba. Láthatóan nagyon zaklatott volt. Először leült a tévé elé a kanapéra, de pár másodperc múlva felállt, idegesen járkálni kezdett körbe-körbe. Aztán indokolatlanul megütötte az egyik társát, majd fenyegetni kezdte a felnőtteket is, trágár stílusban kiabált mindenkivel. A gyerekek feszült csendben figyelték a történéseket. Ági néni megállt vele szemben, elszigetelve a többi lánytól, hogy ne bántsák egymást. A lány pedig egyre csak kiabált, pár centire Ági nénitől. A kedélyeket aztán kis idő elteltével sikerült lecsillapítanunk.

Estére a nagylány bocsánatot kért Ági nénitől, és elmesélte, miért volt ilyen aznap. Én éppen mosogattam a vacsora után, így fültanúja voltam beszélgetésüknek. A lány előtte otthon volt, és összeveszett a szüleivel, amit nehezen viselt, feldúlták az események. Hazafelé jövet még a testvérével is összekaptak, úgyhogy a napja igazán rossz volt.

Ági néni végighallgatta. Értő figyelemmel. Nem vágott közbe, nem kérdezősködött, nem ítélkezett. Csak figyelt. Ekkor kezdtem megérteni, miért is szerették ennyire a gyerekek.

Történt egy másik nap, hogy az egyik nagyfiú, Botond, nyugtatót vett be, amire alkoholt ivott. A szobájában egyik pillanatról a másikra törni-zúzni kezdett. A ruhásszekrénye ajtaját leszakította, a falat ököllel püfölte. Aztán a csoportban jelen lévő társait akarta bántani. Végül a rendőrség segítségét kellett kérni, mert a csoportban lévő társaira is veszélyt jelentett. Eltelt 48 óra (eddig tartották benn Botondot), mire visszaérkezett. Látszólag úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Ági néni odalépett hozzá, majd megkérdezte tőle, nem éhes-e. Botond átölelte. De bizony, farkaséhes, mondta. Elmesélte, hogy érezte magát az elmúlt két napban. És hogy az apját is régen látta már, pedig most szabadult a börtönből. A testvére is hiányzik, és még sokáig nem láthatja, mert börtönben van, és nem tudja, mikor szabadul. És nagyon finom, amit Ági néni készített. Ezután még hosszasan beszélgettek az asztalnál, és egyre több gyerek csatlakozott hozzájuk. 

E két rövid példa is abban erősített meg, hogy milyen fontos a traumatudatos szemlélet. A gyermekvédelmi szakellátás zárt rendszerként működik, sajnos ezért is van, hogy kevés szó esik ezekről az intézményekről és a bennük élő gyerekekről. A felnőttek között gyakori, hogy a különböző nevelési elvek és attitűdök ütköznek egymással, mást gondol egy-egy nevelő is arról, mi lenne a legjobb a gyerekeknek. 

Dr. Bruce Perry szerint viszont az egyik legegyszerűbb dolog, amit tehetünk, ha egyszerűen csak kedvesek vagyunk. Legyünk jelen, az fontos. A jelenlét néha csak annyit jelent, hogy párhuzamosan vagyunk a másik mellett. Amikor találkozunk egy gyerekkel, aki küszködik, ahelyett hogy utasítgatjuk, hogy „csináld ezt, ne csináld azt”, leülhetünk mellé, és megkérdezhetjük, mit csinál.

Valószínűleg az egyik leghasznosabb dolog, amit tehetünk, ha jelen vagyunk, ha odafigyelünk, kíváncsiak vagyunk rá. Nem kell ehhez pszichológusnak lenni, nincs szükség egy csomó háttértudásra.

A kedvesség, a türelem, a gyengédség, az ítélkezésmentesség gyógyító erejűek. Vonjuk be őket valamilyen tevékenységbe, hogy együtt legyünk! És próbáljunk meg nagyon türelmesek, nagyon kedvesek lenni velük. Ez az, amit Ági néni zsigerből tudott. Ha egy gyerek megismerte, biztonságban érezhette magát. 

Sajnos a rendszerben hatalmas a fluktuáció, és a gyakori pályaelhagyás nagyon megnehezíti a normális működést. Így nehéz tartani az állandóságot is, ami pedig az egyik alap lenne. De ahogy dr. John Gottman fogalmazott: „Amikor egy szülő vagy gondozó együttérzést mutat vagy segítséget nyújt egy gyereknek, hogy az megbirkózzon a dühével, szomorúságával és félelmével, ezzel a hűség és a szeretet hídját építi ki kettőjük között.” Ez az a híd, amiért Ági néniből Ági mama lett. Ez a valódi segítő kapcsolat. Ezért hallgattak rá szó nélkül, és voltak sokkal nyugodtabbak, amikor ő is jelen volt. Ezért is volna nagyon fontos megbecsülni azoknak a nevelőknek és gyermekfelügyelőknek a munkáját, akik nap mint nap ott vannak a gyerekekkel ezekben az intézményekben.

Hiszen ők lehetnek azok a kötődési személyek, akikben a gyerek rátalálhat a szeretve lenni érzéséhez vezető útra, és olyan pozitív értékrendet kaphat, amit a felnőttéletbe is továbbvihet.

Persze az intézményesített formának háttérbe kellene szorulnia. Csökkent is a gyermekotthonban nevelkedők száma, ez azonban még mindig messze van attól a céltól, hogy minden gyerek családban nőjön fel. Minden hasonló helyzetben lévő gyereknek szüksége lenne egy Ági nénire.

Kovács Krisztián

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Nick Daly