A TikTok egyik videóját nézem. Az volt eddig a véleményem, hogy az egész csatorna egy baromság, a felszínesség és a látszat kiszolgálója csupán. De most ezek a szemek olyan belső világot tártak elém e rövidke felvétel során, hogy nem tudok szabadulni hatásuktól. Honnan ismerős ez a pillantás? Honnan ismerősek ezek a gesztusok? 

Fiatal fiúk katonai egyenruhában. Ukrán vagy orosz újoncok, nem tudom, nem figyeltem a karjukon vagy a váll-lapon lévő jelzést. Mindegy is, melyik oldalon állnak. Az agresszorok nem ők. Ők csak azok eszközei. Nézem a videót, csak pár másodperc az egész, mégis megfordul velem minden. Az egész világ. Alig huszonéves srácok, akik „szabad” pillanatukban mobiltelefonjukkal készítenek egy felvételt – a szabad szó, természetesen idézőjelesen értendő, hiszen azokból a tekintetekből minden sugárzik, csak a szabadság nem. Ülnek, felhúzott térdük lehajtott fejüket éri. Egy lassú pásztázás a három fiú arcán. Az egyik kezében tusra állított fegyvercső, azt babrálja, míg néz bele bizonytalanul a kamerába.

Szavak sem hangzanak el szinte, mégis mindennél többet mondanak a beszédes szemek. Nem, nem is beszélnek. Üvöltenek a félelemről.

Arról, hogy ez őrület, ez téboly. Arról, hogy ők menni akarnak innen, el, haza. Hogy segítsen már valaki, állítsa már valaki meg ezt az egészet. Ők nem akarják azt, ami velük történik, rettegnek attól, ami rájuk vár. Tombolva, nyüszítve üvölt a félelem a szemekből, s talán attól a legmegrázóbb a látvány, hogy mindeközben tétován, hajlott háttal, megadóan ülnek mind, csak a puskatust babrálja egyikük. Úgy ülnek ott, mint riadt, önmagukat megadó állatok a vágóhídon. 

Honnan ismerősek ezek a tekintetek? Honnan ismerős ez a nézés? – cikáznak bennem a gondolatok. Sajnálom, hogyne sajnálnám őket. A háború borzalmait amúgy is nehezen viseli az ember, hát még ha… 

Megvan. Tudom, miért voltak ennyire nagy hatással rám azok a félelemmel teli szemek. 

 

Fiam! Hozzád visz el minden kósza gondolat, minden lélekig hatoló élmény. Hozzád visznek el ezek a félelemtől kimeredt szemgolyók is, amik úgy húzódnak be a szemgödrök árkába, akár a riadt csigák puha teste meszes vázuk biztonságot jelentő menedékébe.

Gondolatban azonnal „otthon” vagyok. Veled, együtt. A régi házunkban, az étkezőasztalunknál. Eszembe jut egy emlék, melynek lényegére nemrég jöttem rá. Focizni engedtelek. Aggódva, féltve ugyan, mert előtte pár hónappal estél túl egy súlyos betegségen, amely majdnem elvitt. A hosszú, hetekig tartó agóniában csak feküdni tudtál, sportoláshoz szokott izmaid teljesen elsorvadtak. A gyógyulás után szó szerint újra kellett tanulnod a járást, a mozgást. De mihelyst felerősödtél, elkéredzkedtél tőlem a barátaidhoz a műfüves pályára. Engedtelek, hogyne engedtelek volna, bár szívem szerint magam mellé szögeztelek volna, hisz ott vagy biztonságban. Aztán persze győzött a józan ész, és te boldogan pattantál fel a kerékpárodra, hónod alatt a labdával.

De hamar hazajöttél, túl hamar. Szótlanul toltad be a biciklit a kertkapun, magaddal csöndet és feszültséget hozva. Az étkezőasztalhoz ültél komoran. Kutatóan néztem rád, és amikor megkérdeztem tőled, mi történt, így válaszoltál: – Focizott velünk egy bácsi, egy faszkalap, beszólt nekem, mondott nekem valamit. Hazajöttem. Többet nem megyek focizni – bukott ki belőled, és a mondat végére már zokogásban törtél ki. Nem nagyon láttalak még ilyennek.

Feldúlt voltál és zavart. Te, aki addigi életedben csak a világ jó oldalát voltál hajlandó meglátni. Vidámságod, kiegyensúlyozottságod és pozitív szemléleted mindenkinek segített a mi zaklatott, viszályokkal terhes családi viszonyaink között.

Olyan ragyogó volt a te lényed a mi folyton esőre álló, viharos égboltunkon, mint a fénylő nap. De ezután… Sosem fogsz már tudni megerősíteni e megérzésemben, mégis biztos vagyok benne, tudom, hogy az a „faszkalap” mit mondott neked. 

Azt, amit apád 2014 szilvesztere előtt egy nappal. Óvatlanul persze, de mégis csak kicsúszott a száján. Emlékszem, tizenhárom éves voltál, készültünk a még közös bulinkra. Rétestésztát hajtogattunk, újévi malackákat formáztunk belőle. Szállt a liszt mindenfelé, jócskán benne voltunk a munkában, egy tucat röfi sorakozott már a tepsiben, amikor apád feljött a kazánházból. Sok időt töltött odalenn mindennap, azt mondta, tűzrakás közben erősít a fekvenyomón. De ennek semmi látszata nem volt a testén. Mára már persze arra is fényt derült, mivel töltötte estéi jó részét odalenn, a pincében. Ez is utólag kúszott elő az agyam legmélyebb rekeszeiből. Olyanok ezek az apró emlékek, mint fiókba rejtett kacatok, amelyek sehova se illenek, senkinek nem jelentenek semmit, értelmük sincs, így – kilógva a felhasználhatóság napi dolgai közül – elraktározzuk őket, hátha jó lesznek még valamire. Ez az aprócska elszólása vezetett engem a megoldáshoz, egy ártatlan figyelmeztetés a részéről, amikor a telefonszámlámat akarta megóvni a felesleges díjtételektől: 

– Vigyázz, ötven sms-ig ingyenes csak a szolgáltatás! Onnantól kezdve 30 forint üzenetenként. 

– Ötven sms? Ki a fene küld annyit egy hónapban? – tettem fel naivan a kérdést, amelyre az évek múltával teljesen kézenfekvővé vált a válasz. 

Na, szóval, bocsánatára legyen mondva, apád épp az egyik sms-lánc érzéki bűvöletében támolyogott fel a pincéből, amikor benyitott az ajtón, és meglátott téged az asztalnál sodrófával, köténnyel felszerelkezve, és ez a mondat csúszott ki a száján: 

– Fiam! Úgy nézel ki, mint egy kis buzi ebben a szerelésben! 

Akkor nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy miért, de éreztem: azonnal véget ért az addigi jó hangulat és lendület. Aztán már a kisült rétes-malacokat se nagyon akartad megkóstolni. Csak a mozdulatod maradt meg élesen bennem, ahogy hirtelen meghajlott a hátad valami láthatatlan teher súlya alatt. 

A fiúk a TikTok-on szintén meggörnyednek. Hátuk kérdőjelet formáz. A félelem testtartása ez. A testé, amely önkéntelenül veszi fel azt a pózt, amelyben a legkevésbé tud sérülni. Szinte összegömbölyödnek, mint a sün, már csak a tüskék hiányoznak róluk.

Ezek az ártatlan, mások által megnyomorított kiskatonák úgy tartják a hátukat a sorsnak, megadva a képzeletbeli ütlegeléshez a felületet, mint te a legutolsó képeid egyikén. 

A szalagavatós fotódat látva tettem fel magamban a kérdést újra. Mi a baja ennek a gyereknek? 

 

Állsz azon a fotón a Korona Szálló galériáján, belekapaszkodsz a korlátba, hétrét hajtod a hátad. Hiába mosolyogsz a képen, nyoma sincs gyermekkori, huncut önfeledtségednek, arcodon ott húzódik egy árulkodó, hosszanti ránc. És a szemed… A szemed mélyen ül, befele kúszik, rejtőzködik. Éreztem, kiolvastam minden gesztusból és mozdulatból: te félsz, menekülsz valami elől. Védekezel minden testtartásoddal az ellen a valóság ellen, amelyet tagadtál akkor is, amikor leültettünk magunkkal szemben, az asztalhoz. Újra ugyanaz az étkezőasztal, apád szemben veled, én balról tőled. Apád beszélt. No, nem azért, mert ő bármikor is önként vállalt volna efféle hálátlan szerepet, hanem mert közvetlenül a válás után voltunk, és kellett valami, hogy a szétrombolódott atyai tekintélyt újraépítse a fia előtt. Elmondhattad volna, megadhattad volna a választ arra a kérdésünkre, amit feltettünk neked. De te elszaladtál helyette. Tűzvörös arccal. Be, a szobádba. Nem akartad kimondani. Nem akartál az lenni, ami. 

Nézem most ezeket a fiúkat. A kortársaid lehetnének. Ha még élnél. Nézem a szemüket, a szürkés-lila árkokat alattuk. Ó, mennyire ismerős tekintetek! Mint hullamerev testek a sírgödrök árnyékába, úgy húzódnak be a szemgolyók a világ rájuk omló mocska elől. Nem velük van a gond, ha ölnek, ha – azt a most remegve piszkálgatott puskatust – ráfogják félelmükben egy másik emberre. Ők tiszták, és akkor is azok maradnak, ha lőni fognak, és a propaganda mást szajkóz róluk. 

A világ bűne nem a te bűnöd, fiam. Te nem akartad megvárni, hogy rád süssék a bélyeget. Szinte kárörvendően nevettem fel, amikor a halálod után egy évvel dr. Varga Judit igazságügyi miniszter kézírásával ratifikálták azt a törvényt, amelynek szennye elől te már időben elmenekültél. Már nem él, már nem bánthatjátok ezzel! – mosolyogtam magamban.

De sokszor elgondolkodom, hogy vajon mit éreztél volna a te végtelenül jó szíved legmélyén, ha a másságodat még szégyenteljesebbnek kellett volna érezned, olyannak, melyet a pedofíliával akarnak egy kalap alá venni. 

Most, hogy látom ezeket a fiúkat, akik közül bármelyik lehetnél te, megnyugodva dőlök hátra: érted már nem kell aggódnom. Te már túl vagy a legnagyobb félelmeiden, legyőzted őket, sikerrel. Tériszonyodat pici korod óta próbáltam megfelelő módon kezelni. Mindig, amikor nyaralni készültünk, kérted, csakis autóval vagy busszal menjünk. Hát, így tettünk. Halálod előtt pár nappal kezdtem el szervezni egy barcelonai utat. Csak a Barca, csakis repülővel! – mondtam az utazási irodában, amikor a szolgáltatási csomagot rendeztem. Meglepetés lett volna neked, hogy túlléphessünk, végre minden félelmünkön, minden fóbiánkon. De te másképp oldottad meg ezt a problémát. Tudom, nem véletlen, hogy pont egy toronyház tetejéről vetetted le magad. Megjegyezném, apád annyit mondott erre: te jóval bátrabb vagy nála. 

  

Szóval lehet, hogy sokan nem értik azt, amit most bevallok, de amikor néztem ezeket a fiúkat, akkor tényleg az jutott eszembe: nekem már nem kell idegeskednem miattad. És amiatt sem, hogy elér-e minket a háború, vagy sem. Már nem terhelnek efféle gondok, és nem nyomják egyikünk vállát sem. A te válladat sem. Sőt! Az a riadt ránc, az, amelyet felnőttessé, férfiassá formálódott arcodra karcoltak a félelmek, az is eltűnt az utolsó pillanatban. Kisimulva, végtelen békével léptél ki a testedből. Abból a testből, amelyet valami félreértésnek vagy tréfának köszönhetően láttak el az égiek olyan érzésekkel és vágyakkal, amelyeket nem tolerál az épp fennálló társadalom. Pedig te nagyon tudtál szeretni. Jobban bárkinél. De ezt csak félve mutathattad volna ki, és annak, akinek leginkább szeretted volna, a legkevésbé sem merted.

Nézem a fiúkat a TikTokon, közben a szüleikre gondolok, és arra, mennyivel könnyebb most nekem. Szabad vagyok, szabadok vagyunk. Te a legszabadabb. Hisz nem kell sem ölnöd, sem ölelned azt, akit nem szeretnél. 

Adél

Ha öngyilkossági gondolataid vannak, esetleg fontolgatod, hogy öngyilkos leszel, vagy aggódsz valakiért a környezetedben, akkor kérj segítséget! Ingyenesen hívható éjjel-nappal a 116-123 lelki elsősegély-szolgálat. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Mitchell Hollander