– Maga sem fogja úgyse bírni itt sokáig, maximum egy hétig talán! – hangzott el az akkor tizenhárom éves kislány, Ivett szájából e mondat.

– Azért megpróbálok tovább maradni – feleltem neki.


Persze ez amolyan tapasztalatként hangzott el tőle, hiszen a szakemberek fluktuációja nagyon magas a gyermekvédelmi szakellátásban, és ez itt sem volt másképp. Ez a tizenhárom éves kislány régóta élt itt, ahogy mesélte, négyéves kora óta bent van. A társaival szemben agresszív, rendszerint verekedésekbe, veszekedésekbe keveredett. A felnőtteket is nehezen tudta megszokni, ha valaki nemet mondott neki, akkor tört-zúzott, trágár kifejezések kíséretében. Szinte semmit nem volt hajlandó csinálni, nehezen motiválható, környezetére és önmagára sem volt igényes. A felnőttek nem szívesen vitték programra se, hiszen ott is történt mindig valami, amiben ő volt a főszereplő.

Nehezen bízott meg bennem is, elég hosszú idő telt el, mire sikerült beszélgetnem vele, vagy meggyőzni, hogy programra jöjjön az én kíséretemben.

Nagyon szeretett kint hintázni az udvaron lévő kis játszótéren, ilyenkor egyedül üldögélt a hintán. Az intézmény ablakából rá lehetett látni a játszótérre, így szem előtt volt mindig. Egyszer, ahogy kint ült a hintán, az ablakból figyelve elkapott egy szomorú érzés. Azt hiszem, akkor éreztem meg úgy igazán az ő magányát. Gondoltam, kisétálok hozzá, megkérdezem, megfelelek-e neki társaságként. Megfeleltem. Leültem a mellette lévő hintára, aztán csendben néztem előre. Ivett ekkor kezdett el mesélni magáról, arról, hogy milyen kicsi korától itt van. Nem volt más otthonban, mindig ide hozták vissza. És hogy honnan? A nevelőszülőktől. Elmesélte, hogy eddig négy nevelőszülőnél volt, és hogy valahogy sose jött ki velük. Mindig „visszaadták”, szerinte azért, mert nagyon csúnyán beszél, és nem tudja elviselni, ha valaki parancsolgat neki. Na, jó, lehet, hogy kicsit durva volt néha, de olyankor – ahogy ő fogalmazott – „elkattant”, és persze mindig az lett a vége, hogy visszakerült. 

 

Volt egy olyan családnál is, ahol két nála kisebb gyerek élt, ők is gyermekotthonosok voltak, velük jól kijött. Csak a legkisebb gyermekkel vitázott párszor, amikor megette az ő csokiját is. Márpedig ő nagyon szereti az édességet, ha tehetné, csak azt enne egész nap.

A másik nevelőszülőnél rossz volt, mert nagy kertje volt, és azt akarta, hogy ott besegítsen neki az udvari munkában, ő viszont nem fog ingyen semmit sem csinálni.

A vérszerinti szüleit nem ismeri, ők már baba kora óta lemondtak róla. Csak azt sajnálja ebben, hogy ha van egy testvére, akkor nem ismerheti.

Aztán át is röppent egy fantáziavilágba, ahol a képzelet szülte testvérével játszik, mindig mindent együtt csinálnak, és együtt élnek át. Egész hosszan mondta el, mi mindent kipróbálnának, és játszanának, ha lenne testvére, és ő – ha kisebb, ha nagyobb lenne nála – akkor is mindig vigyázná, óvná. Csak hallgattam, ahogy mesél. Átéléssel. Ezért is csodálatos a gyermeki lélek, ahogy a világai között sétál. 

 

Aztán visszatért a valóságba. Egyébként el ne higgyem, hogy még nem gondolkodott azon, hogyan nézhet ki az anyja. És szerinte hasonlít rá nagyon. Valahogy így érzi. Egyedül a nagymamáját ismeri, de róla is csak emlékfoszlányok vannak meg. Ja, és végül azt mondta: ne haragudjak a múltkoriért, amikor is elküldött melegebb éghajlatra, csak annyira utál takarítani… bármi más, csak az ne legyen. De igazam volt, nagyon nagy rumli volt a szobájában, és nem maradhatott úgy.

Ezután már szívesen beszélgetett velem. Ahogy megérkeztem a csoportba, és zajlott a benti élet, mindig minden történéshez hozzátett egy régi történetet, amit megélt. De sajnos a legtöbb nevelővel nem jött ki igazán jól. Állandó feljegyzések, panaszok érkeztek róla. Az iskolában is sok-sok panasz gyűlt. Szeretett volna másik iskolába járni, de nem lehetett ezt meglépni, hiszen nem is egy iskolából tanácsolták már el. Kényszeresen evett. Amikor feszült volt, vagy bántotta valami, rendszeresen az evésbe menekült. Ha mást nem, akkor egy műanyag bábut rágott.

Ő volt ekkor az otthonban az egyedüli, aki örökbe fogadható volt. Kevés olyan gyerekkel találkoztam eddig, akire ez igaz volt, hiszen nem egyszerű valakit örökbefogadhatónak nyilvánítani – azokban az esetekben lehetséges ez, ha a vérszerinti szülő lemondó nyilatkozatot tesz. És persze az sem mindegy, hogy nyílt örökbefogadás vagy titkos örökbefogadás történik. A gyermek azonban nemcsak a szülő lemondásának következtében válhat örökbeadhatóvá, előfordulhat, hogy a hatóságok nyilvánítják annak. Egyszóval, nem egyszerű…


Egyszer aztán úgy alakult, hogy egy gyülekezet hittanszakkört tartott minden héten nálunk. Ivett is mindig lejárt oda. Először csak a finom keksz miatt, amit minden foglalkozás után adtak a gyerekeknek, de később egy ott jelen lévő nő, Éva miatt is, aki szinte minden szakkörön részt vett. Amikor nem tudott jönni, Ivett inkább le se ment. Teltek a napok, hónapok, és a kislány egyre jobban kötődött a hozzá. Mindig várta a szerdai napot, hiszen tudta, jön a szakkör, és Éva ott lesz. Egyre szorosabbá vált köztük a kapcsolat. Végül aztán Éva örökbefogadási kérelmet nyújtott be, hogy a kislányt haza tudja vinni.

Emlékszem, ahogy elsőnek mesélte a nagy hírt. A szeme ragyogott, hogy lesz családja. És képzeljem el, van egy vele egykorú lány és egy kisfiú is, aki ott él.

De volt benne egy kis a félelem is, mert mi van, ha végül megint visszahozzák, mert nem viselkedik jól? Egyik nap sírva viharzott be a szobájába, becsapta az ajtót, leült az ágyára, hallottam, hogy zokogott. Bekopogtam, aztán leültem mellé. Megint csak vártam, vártam csendben. Vártam, amíg megnyugszik, hogy aztán ha szeretné, ő maga mesélje el, mi történt. Nem tettem fel kérdéseket. Ahogy a sírása alábbhagyott, elkezdte mesélni, miért sír. Összeveszett Évával a szakkör után, és nagyon csúnyákat mondott neki. Megbánta, amiket mondott, már akkor, amikor azokat kimondta. És nézzem meg – mondta – sosem lesz, aki elviseli őt, mert mindig ez a vége. Biztos ezért dobta el az anyja és apja is, és a nevelőszülők is mind. Nyugtattam, hogy minden rendben lesz, meg fogják tudni beszélni, és bocsánatot is kérhet azokért a szavakért. Na, és ne mondja, hogy senki nem viseli el, hiszen én is még itt vagyok. Ekkor elmosolyodott, és megköszönte, hogy meghallgattam.

  

Belegondoltam a helyzetébe, milyen érzelmi hullámvasúton lehet most. Van végre egy család, akik örökbe akarják fogadni, létezik egy személy, akit megszeretett, és azt érzi, szeretik. De mi lesz, ha megint csak átmeneti ez az egész? Hogy megint eltaszítják maguktól, és azt kell ismételten megélnie, hogy nem szerethető? Mert valódi kötődése van most kialakulóban, érthető a félelme. Persze jól tudjuk, hogy minél több egészséges kapcsolata van egy gyermeknek, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy fel tud épülni egy trauma után, és képes boldogulni az életben. Minél erősebb egy gyermek életében ez a kapcsolati minőség, annál nagyobb valószínűséggel lesz majd reziliens, tehát képessé válik arra, hogy az élet akadályaival, váratlan nehézségeivel meg tudjon majd birkózni, és továbbléphessen. Sajnos ez óriási hiány ezeknél a gyerekeknél. Ezért is küzdenek meg nehezebben sokszor olyan dolgokkal is, amik esetleg sokunk számára semmiségnek tűnhetnek. És az általuk szeretett személy felé is sokszor másképp reagálnak vagy fejezik ki magukat.

Mint amikor az ember idegen nyelvet tanul. Tökéletesen tud beszélni, miután megtanulta az adott nyelvet, de az akcentus mindig megmarad. Ez a fajta akcentus náluk a szeretetnyelvükön is érzékelhető.

Aztán végül minden jóra fordult. Éva és családja sikeresen örökbe fogadták. Az otthon bejárati ajtajánál búcsúzott el tőlünk. Sírt, és elmondta, hiányozni fogunk neki. Eltelt utána két év. Az egyik növendékért mentem iskolába, amikor a buszra fellépett Ivett. Azonnal felismert, köszönt, majd ömlött belőle a szó. Két évvel ezelőtti önmagához képest sokkal nyugodtabb volt, és választékosabban beszélt. Mindez igazi pozitív töltetet adott nekem. Öröm volt látni. Látni, ahogy boldogan mesél, milyen az új iskolája, és milyen sok új szép ruhája van. És képzeljem el, mennyi szép helyen volt már azóta. Látni, mekkorát nőtt. Látni, hogy boldogan meséli, mennyire jól megy a tanulás. Látni az igazi örömöt a szemében, ugyanazt azt örömöt, mint amikor évekkel korábban a hintán ülve álmodozott egy szép családról…

(A nevelőszülőkhöz, onnan esetenként örökbefogadó szülőkhöz kerülő gyerekek korosztálytól függetlenül szinte kivétel nélkül súlyosan traumatizáltak. Az ő nevelésük nemes feladat, ami sokszor tényleg nagy egymásra találásokkal végződik. Arról azonban kevés szó esik, hogy sok esetben komoly visszaéléseknek ad teret, és súlyos traumákat okozhat a nevelőszülők számára is, akik szinte teljesen magukra vannak hagyva ebben a feladatban. Ismerjétek meg a „másik oldalt” is ebből a cikkből – a szerk.)

Kovács Krisztián

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Jcomp